1. fejezet

Az Úr 958. esztendeje, Szent György havának2 első napja

Az amasztriszi hajós mogorva képpel mérte végig a kocsma részegeit és a kikötői népek kedvenc helyét, aztán rámarkolt a borral teli kupára, amivel elészaladt az ismerős kocsmáros. Nem szóltak egymáshoz, de a bőrkötényes férfi alig észrevehetően biccentett. Karniosz ebből a szokásos jelből tudta, nemhiába jött el ma este.

– Sosem lesz vége ennek a napnak – dünnyögte kimerülten, és beljebb ballagott.

Kora hajnalban kelt, egy teljes nap fáradtsága ivódott be vén csontjaiba, amin csak keveset oldott a torkán leengedett savanyú bor. Őszes haja csapzottan simult a fejére, aszott bőrét a tengeren sötétbarnára cserzette a nap, nyaka is vörhenyes pírral sötétlett, míg szétnyílt inge alól, fakó mellkasáról tétován tűnt elő néhány deres szőrszál.

A jó üzlet reményében feltűnés nélkül odaballagott a félreeső asztalhoz, majd a tengerészek hanyag pimaszságával levetette magát a csuhással szemközti padra. Tekintete kíváncsian szaladt végig a hangoskodó matrózokon – ismert közülük párat –, miközben krákogott egyet; a bor olyan rossz volt, hogy kaparta a torkát, és legszívesebben kiköpött volna. Fél szemmel azonban már az idegent kémlelte.

A kopott asztal túloldalán a köpenyes kézfeje olyan fehér volt, hogy azonnal látta, nem dolgos földművelő népből való. Nem is egyházi ember, azok a keresztet is kívül hordják, és nem lehet arab kalóz sem, mert nincsenek rajta hivalkodó aranygyűrűk. Nagyúr lehet inkább. Posztóruhája alatt bizonyára díszes köntöst visel, illatos és könnyű palotai holmit, meg karátos fegyvert, ritka darabot.

– A nevem Karniosz, nagyuram – bökte oda félvállról.

– Úrnő – szólt halkan a szürke csuhás alak.

A kapitány homlokába gondterhelt ránc szaladt. A nő még a kocsma borgőzös, sötét szegletében is gondosan eltakarta az arcát, de termete apró, ujjai tényleg finom metszésűek, mint a római szobroké. Hallva a női hang üdeségét Karniosz hamar helyesbítette a megszólítást:

– Ez nem finom hölgyeknek való hely, úrnőm.

– Tudom.

Egy rangos nő az asztal túloldalán, azt a mindenit! Rögtön látnia kellett volna, hogy egy dámával van dolga. Remélte, nem kell megvédenie a részeg matrózoktól, akik itt gyakran verekedésbe fojtják italos kedvüket. Az öreg megvakarta kopaszodó fejét, ujja alatt zsírosan összetapadt tincsek rendeződtek másfelé a szikár koponyán, és tekintete nyugtalanul járt körbe a zsúfolt helyen.

– Mit akarsz tőlem? Porszem vagyok én ahhoz, hogy kivigyelek a tengerre. Csak egy kis rozzant halászhajóm van, nincs lakosztálya, se személyzete.

– El kell jutnom a gordelani kikötőbe.

– Konstantinápolyba?

– Igen. Megfizetném az árát, kapitány – tette hozzá a takarásban megbújó nő, és oly halkan beszélt, hogy Karniosznak alaposan hegyeznie kellett a fülét, még úgy is, hogy nem túl feltűnően közelebb hajolt.

Karniosz gyanút fogott. Talán ezt a nőt keresik a katonák birodalomszerte? A múlt napokban a prefektus emberei felforgatták az egész környéket, az amasztriszi kikötőt meg a környékbeli városokat, mert módfelett kerestek egy nőt. Még nem találták meg, és az a szóbeszéd járta, hogy vérdíjat tűztek ki rá, magas jutalmat a nyomravezetőnek, de Karniosz akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe a keresett személy neve. Pedig ebből akár még sok pénze is lehetne! Okos tekintete mohó kíváncsisággal csillant, pénzért ugyebár minden lehetséges, de nem akart bajba keveredni. Ujjat húzni a prefektussal meg a birodalmi gárdahadtest katonáival nem kifizetődő még Amasztriszban sem, feltéve persze, ha egyáltalán ez az a nő, akit keresnek.

– Mindenki oda tart a kiválasztásra. Vannak sokkal nagyobb hajók, és kényelmesebbek is, miért épp velem mennél Bizáncba?

– Azt beszélik, megbízható vagy.

– Beszélik, beszélik! Mindent beszélnek! Na persze, ami igaz, az igaz, Amasztriszban rajtam kívül senki sem megbízható, úrnőm – mondta nyájasan, amitől inkább tűnt tökelütöttnek, mint udvariasnak.

– Oda akarok menni, és nem verném nagydobra, ez minden – jelentette ki a nő.

Az öreg savószín szeme fürkészőn próbált a csuha takarásán átlátni. Remélte, egy röpke pillantás erejéig talán megakad a szeme rajta, talán ha egy kis csóvát vetne arra a fény, de a vágyott arcvonásokat sötét homályba vonta a kámzsa. Az úrnő arctalan alak maradt.

– Elviszel a kikötőbe, nem kérdezel és nem fecsegsz. Lakosztály nélkül, olcsón számold, ha egyáltalán a rozzant bárkáddal el lehet jutni Gordelanig – szólt egyre kételkedve, amire a férfi felhorkant.

– Még hogy el lehet jutni! Százszor is megjártam az utat! – Kihúzta magát, majd belekortyolt a borba. Tekintetét le sem vette az idegenről. – Lehet róla szó, de a prefektus egy nőt keres mindenfelé, aki állítólag felségáruló – vette még komolyabbra a szót, sejtelmes hangsúllyal. Gyanakodva hunyorgott, több pénzt akart kicsikarni, napbarnított képén pedig látszott, hogy a nagy kockázat fejében csupán egy kövér erszényt vár.

– Csssss, csendesebben! – intette le az úrnő, finom ujjai egy pillanatra csitítón megfeszültek, majd az asztalra simultak.

Az öreg közelebb hajolt.

– Ez nagyon súlyos vád. Meg sem kérdezem, mi a bűnöd, úgyis azt mondanád, hogy ártatlan vagy, de felségárulásért az egész impériumban halálbüntetés jár, ugye, tudod?

Belépett pár újabb matróz, Karniosz kapitány tekintete futólag ismét körbepásztázta a helyet, remélte, nem fognak ki épp most ellenőrzést, mielőtt megkötne egy ilyen jónak ígérkező, bár meglehetősen kockázatos üzletet.

– Jól van, amit nem tudok, azt nem kell jelentenem. Persze csak ha megfizeted az árát. Bizonyára nem téged keresnek annyira – tette hozzá az öreg, és rákacsintott, szót értenek ők egymással, bizakodott. A nő sóhajtott, mint aki habozik, így kisvártatva a kapitány folytatta.

– A halászhajókat nem ellenőrzik a kikötőmesterek meg a katonák, pillanatok alatt kint vagyunk a nyílt tengeren, de ahová megyünk, ott más a helyzet. A gordelani kikötőben jól jönne egy ember, ha nem akarsz fennakadni az első ellenőrzésen. Ismerek valakit, aki segíthet. – Újabb csend következett, amibe Karniosz kapitány türelmetlenül belesóhajtott.

– Öt arany – szólt végül a nő.

– Tizenöt – vágta rá a hajós rögvest. – Ismerem a hajóvámost, tartozik nekem, segít majd.

– Rendben. Úgy hét arany.

– Legyen tizenkettő, és előre kérem! – húzta ki magát, mintha ez lenne az utolsó ajánlata.

– Legfeljebb tíz. Nincs több!

– Add most, és akkor megegyeztünk! – tartotta a markát az asztal fölött. Az úrnő az övéhez nyúlt és feltűnés nélkül leoldott róla egy erszényt. Megcsörgette az aranyakat, hogy testének árnyéka jól eltakarta a kíváncsiskodó szemek elől, majd gyorsan vissza is kötötte, mielőtt más is meglátná.

– A hajón megkapod, induláskor – mondta csendesen, mire az öreg megadón felsóhajtott.

– Legyen úgy! – Azzal Karniosz röviden kezet nyújtott volna, de a nő nem fogadta el.

A férfi a saját tenyerébe meredt, a hajókötél okozta bőrkeményedések és a durva, göcsörtös ujjak riasztónak tűnhettek. A bőr apró ráncaiba lemoshatatlan koszként foltokban beette magát a kátrány, így Karniosz kínjában inkább lekotort az asztal széléről egy árva kenyérmorzsát. Végül piszkosszürke inge alá nyúlt és ráérősen vakarózni kezdett. Szemvillanás alatt bizalmaskodóbb lett és még halkabban beszélt.

– Tíz aranyért eljuttatlak oda. A nevedet se kérdem, hacsak meg nem mondod magadtól, de a gordelani kikötő Bizánc nagy falán kívül esik, még ha egészen közel is van. Utána a legszigorúbb ellenőrzésen, a fal városkapuján már magadnak kell átjutnod. Feltéve, ha oda igyekszel, és nem máshová.

– Az már az én dolgom.

– Ott most mindenkit átvizsgálnak, egy kutyabolha se jut be vámfizetés meg mustra nélkül. Gondold meg, mit teszel, ha elkapnak, bitófa vár! Nagyurak helye az a város, és a kiválasztás miatt megbolondultak arrafelé a népek.

– Úgy tűnik, errefelé is.

– Na, igen – fintorgott az átutazó tömegre gondolva, majd befejezte a vakarózás szertartásos mozdulatsorát, és egy öblöset félreböfögött. – Talán szerencsével jársz – tette hozzá, és lemondón vállat vont, majd ködös tekintettel meredt a matrózokra.

– Úgy látom, tudnál jobbat is, hogy bejussak a városba.

– A Juliánuszt – fordult oda lelkesen az öreg, bozontos szemöldökét felhúzta és a fejét mélyebbre hajtotta, majd’ ráfeküdt az asztalra.

– Az a Szent Palota kikötője! – sziszegte a nő csendesen, keze megint a megkopott asztal lapjára feszült.

– Úgy ám! A császárnők kikötője a palotavárosban, egyenesen a Daphné-palota falai alatt. A Jusztícia kapu nyílik ott, ismerem a toronyparancsnokot, bejuttathatlak oda, de az sokkal többe kerül.

– Bolond ötlet! Nincs bejárásom oda, a palotavárosban rögtön elkapnának. Oda nem lehet csak úgy bemenni!

– Azt nem tudhattam, hogy nincs bíborgyűrűd! Ámbár szerezhetek azt is, ötven aranyért. Minden ellenőrzést megúszhatsz vele, és szabadon járhatsz, kelhetsz a palotában, ha senkinek nem szúrsz szemet. Ha elkapnak, akkor halál fia vagy. Nem mindegy neked, hogy egy felségárulással vádolnak, vagy kettővel? – Karniosz ismét megvonta a vállát, aztán komolyan belekortyolt a borba. Azon tűnődött, vajon hogy nem kapták el eddig a nőt, ha nincs palotai jelgyűrűje? A katonák napok óta mindenkit átvizsgálnak, lehetetlen, hogy őt nem csípték el legalább egy ellenőrzésre. Csak bíborgyűrűvel úszhatta meg, melyen a Szent Császár sárkányölő jegye látható. Ezrek dolgoznak és élnek a Szent Palota falain belül, az őrkatonák ismerik a magasabb rangúakat, de még azok is büszkén hordják a bíborgyűrűt, a palotai hivatalnokok meg rabszolgák pedig se ki, se be nem jutnának nélküle. Karniosz nem értette a dolgot, és egyre bizonyosabbnak találta, ez a nő az, akit keresnek.

– Nem kell gyűrű, Gordelanba megyünk. A többi már az én dolgom.

– Nem kérdek én semmit, benne van az egyezség árában, ugyebár. Csak segíteni akartam. – Azzal az öreg szélesen elvigyorodott, hát mit érdekli őt ez? A gondolatai mégis ekörül jártak. Az úrnő ezek szerint nem palotai dáma, még ha igencsak magas rangú is. Van nála arany, de az alig éri el az ötvenet, ezt abból gondolta, hogy hajlott volna egy új egyezségre. Elvehetné tőle, aztán kíméletlenül feladhatja a katonáknak a vérdíj fejében. Vajon megúszná, ha feladná ezt a felségárulással vádolt kis úrnőt, akinek olyan fehér a keze, mint a gyolcs? Az attól is függ, hogy ki ő, és valójában miért keresik.

– Akkor Gordelan. Mikor mennél?

– Mielőbb.

– Jól van. Holnap hajnalban indulhatunk. Hat matrózom van, eléggé kelekótya banda, előttük ne szólj, én meg azt mondom majd nekik, hogy néma vagy. Jobb, ha ezt a hangot nem hallják meg, még gyanút fognának a kilétedet illetően. Férfigúnyát ölts, akkor biztonságban leszel, minden tekintetben – tette hozzá Karniosz kapitány sötéten, és végigmérte a mozdulatlan alakot. Cseppet sem érdekelte, mit szól ehhez a tervhez a megbízója, innentől a kapitány mondja meg, mit csináljon.

– Útközben hátha megcsípünk egy méretes kékuszonyút is, a tengeren az ám az igazi zsákmány! – Azzal elégedetten bólintott. Orrcimpája kitágult, annyira megnézte volna csuha nélkül is, kivel kötött ilyen jó üzletet. Azt a mindenit! Tíz arany. Kirabolhatná, egyedül van, sok pénzzel. – Korán reggel, pirkadatkor. A Kék Medúzát keresd! Rozzant kis halászbárka, de nem feltűnő, és ha baj van, elég gyors is. Nincs lakosztálya, nem kényelmes, személyzet nincs, jóra ne is számíts! – Legyintett és fáradtan hátravetette a fejét, hosszú kezeit egymásba fonta szikár mellkasán, látható jelét adva ezzel, hogy végeztek.

Az idegen felállt az asztaltól, és a zsúfolt kocsma izzadságszagú, óbégató részegei közt lesunyt fejjel, feltűnés nélkül távozott. Senki sem törődött vele. Karniosz kapitány egy darabig azért követte a tekintetével, majd elgondolkodva megforgatta kupáját az ujjai közt.

Tíz aranyért már jobban járna, ha feladná, és nem kockáztatna. Még őt is bitófára küldhetik, ha elkapják őket, és megtalálják a nőt a Medúzán. Nem ér annyit.

A matrózokat fülelte, arról beszéltek, hogy az amasztriszi kikötőt blokád alá vonták a császári katonák, vörös lobogójuk alatt egy lélek sem mehet se ki, se be. Pár napja minden ellenőrzést megszigorítottak, ennyire még soha senkit nem kerestek. A kis rozzant bárka nem jut ki a tengerre ellenőrzés nélkül, ebben Karniosz teljesen biztos volt.

A kapitány úgy érezte a zsigereiben, itt az ideje utánanézni, hogy pontosan mekkora jutalmat is tűztek ki ennek az ismeretlen dámának a fejére.

Egy órán belül meg is tudta. Dühödt képpel markolta a kupáját, egy húzásra lehajtotta a bort, végül pedig vérben forgó szemmel, haragosan csapott az asztalra.

– Azt a mindenit! – Az odaforduló arcokkal mit sem törődött. Kitámolygott a kocsmából, az ajtó előtt nagyot köpött a porba. Megigazította ingnyakát, majd útnak eredt a hűvös éjszakába, hogy aludjon pár órácskát a Kék Medúzán.

Száz arany a lányért.

A dolog még gyanúsabb, mint eddig. A mezei felségárulókért nem szokás ilyen sokat fizetni. A lány neve Anasztázia, állítólag hérakleiai, és ritka zöld szemű. Fiatal nő. Vajon mit követett el ez a szerencsétlen? Egy felségáruló nemest azonnal felkoncolnak. Ha erre gondolt, beleborzongott. Itt valami nagyon nincs rendjén, mert ez a nő mégiscsak magas rangú dáma lehet. Száz arany. Még sincs jelgyűrűje. Nem értette, és majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogyan lehetséges ez. Száz aranyat kapna érte, aztán az ördög már vinné is a lelkét a pokolba, ha elárulná ezt a lányt. Azt a mindenit! Tíz aranyért gondolkodás nélkül feladta volna, százért nem.

Karniosz kapitány a móló végén állt két lépésre a dagályban ringatózó Medúzától. Vígan fütyörészett. A majd csábítóan csengő tíz aranyra gondolt, miközben öblösen csobogott, ahogy a tengerbe vizelt. Álmosan nézett körül. Az éjszaka csillagleplét megbontotta a puhán lopakodó, fátyolos pirkadat. Mogorva árnyakként vesztegeltek a hínármocskos kikötőben a sós víztől és a napsütéstől már törékennyé rozzant, bűzös halászbárkák. Belsejükből csak itt-ott tűnt fel bizonytalanul egy-egy távoli olajlámpás tompa fényszeme. A vékony, opálos ködfoszlányok egymásba kapaszkodtak és csíkokban lebegtek a fekete víztükör fölött, amely lassanként magába ette az immár erőtlenül elillanó sötétet. Bágyadt szélcsend honolt a vitorlák közt, az árbócok, melyek máskor részegen imbolyogtak, most mozdulatlanul üldögéltek a helyükön. A halászok készülődtek a vízre, mint ilyenkor mindig. Fáradó mécs égett a Medúza fedélzetének korlátján, apró világa a vízfelszín töredezett tükrébe mintha sokadmagával, darabokban pottyant volna bele.

Anasztázia messziről figyelte a vén tengeri medvét és a Póntosz Euxeinosz3 halászait, mint készülődnek az indulásra, hogy mindennapos harcukat megvívják a tengerrel néhány betevő falatért. Nem bízott a kapitányban, még ha jó helyről ajánlották is neki; tudta, egész Amasztriszban ő a legnagyobb gazember, és mégis, most egyedül ez a vén zsivány segíthet rajta. Köpenye zsebébe nyúlt, hogy kitapintsa az erszényt, amit ígért neki. Minden rendben lesz, gondolta, átjutnak a blokádon, meg kell történnie. Keserűen elfintorodott, ahogy erre az útra gondolt, de el kell jutnia Gordelanba, a Bizánc melletti kis kikötővároskába. Miért is nem ment oda rögtön?

Elindult a mólón, halk léptei alatt nyögve nyikordultak a simára kopott deszkák, a víz nyughatatlan szenvedéllyel nyaldosta odalent a tartópilléreket. Ahogy odaért a kapitányhoz, már egész világosban derengett az ég alja. Bíznia kell benne, nincs más választása, nem maradhat itt örökre. Az öreg nem mozdult, a tenger látóhatárán ringatózó sárkányfejes császári hajókat kémlelte.

– Jó reggelt, úrnőm! – bólintott oldalra a vén hajós, de nem fordult meg, továbbra is a tengert nézte, a rettentő hadihajókat. A ködcsíkok oszladoztak, és egyre több távoli hajó derengett, a blokád félelmetes vonala.

– Jó reggelt, kapitány! – szólt a lány. Megfordult benne a gyanú, Karniosz talán meggondolta magát, és mégsem indulnak el. Feladta volna, és hamarosan már katonák jönnek érte, hogy vasra verve elvigyék? Száz aranyat tűztek ki, hamarosan elárulja valaki, ha nem ez a vén hajós, hát akkor valaki más.

Anasztázia jól tudta, Amasztriszból Gordelanba egy hajóútért csupán néhány rézpénz a bér. A száz arany igen csábító egy tengeri medvének, ráadásul kevésbé kockázatos, mint segítséget nyújtani egy módfelett keresett illetőnek potom tíz solidusért.4 Őrültség volt megkérni erre, fel kellett volna szöknie egy hajóra, de a katonák annyira szigorúan ellenőrizték az utasokat, hogy amikor megpróbálta, egyszerűen nem tudott észrevétlen közelebb férkőzni a hajókhoz. Sápadtan lépett a kapitány mellé a móló legutolsó deszkájára, épp csak elfértek egymás mellett egy vonalban.

– Amasztrisz kikötőjét blokád alá vonták. Egy szemhunyásnyit se aludtam, egész éjjel azon gondolkodtam, hogy juthatnánk át, úrnőm.

– Már tegnap is tudtad ezt – szólt szomorúan a lány. Hiába a tíz arany, az alku, nem jut ki ebből a városból soha. Szárazföldi úton, gyalog hetekig tart, mire Bizánchoz ér, és legalább félszáz ellenőrző ponton kellene átjutnia. A tengeren csak két kikötő, mielőtt a nagy falhoz érne.

– Honnan tudják, hogy te vagy az, akit keresnek? – kérdezte az öreg elgondolkodva.

– Mire gondolsz?

– Miből tudják biztosan? Ismertetőjegy, tudod! – fordult oda Karniosz, és választ várva toporgott egy kicsit.

Anasztázia elmosolyodott magában.

– Úgy hallottam, minden lányt a palotába visznek, akiről azt gyanítják, hogy én lehetek. Engem keresnek, igen. Túl sajátos jegyeim vannak, kapitány, nemigen öltöztethetsz be matróznak. – Lemondó hangsúllyal lehajtotta a csuklyát, hogy most először szembenézzen a vén hajóssal. Az öreg kis híján hátrahőkölt a döbbenettől, szinte még gyermekleány nézett rá olyan nyílt és tiszta tekintettel, amilyen ritkán adatik meg egy olyan vén gazembernek, mint ő.

– Azt a mindenit!

– Ritka zöld szemem van. Átok ez nekem, hidd el! – sóhajtotta, és a távoli hajók felé pillantott.

– Sokan ölnének azért, hogy e bájnak csak tizedével is rendelkezzenek! – Azzal ő is felsóhajtott, ámbár a szemében kéjes öröm csillant, mint a férfiakban általában, ha nekik tetsző látványra lelnek. Karniosz eldöntötte, segít ennek a lánynak. A szokásosnál is sötétebb tengerre meredt, elmélyülten figyelte a kifutó halászhajókat. Még sosem vállalt ilyen nagy kockázatot, mint amire készült.

– Akkor hát, Isten óvjon, Karniosz kapitány! – szólt a szép úrnő, és megfordult, hogy visszamenjen a városba, hogy folytassa a hetek óta tartó rejtőzködést, és elemózsiát vegyen a péknél. Néhány lépés alatt visszavette a csuklyát, örült, hogy az öreg nem adta fel azért a száz aranyért. Meg kell próbálnia felszökni egy nagyobb hajóra, nincs más megoldás, különben kifut az időből.

– Hová mész? – horkant fel a férfi, és utána lépett. – Átviszlek, ahogy megegyeztünk, bár nem úgy, ahogy terveztem.

– Azt hittem, meggondoltad a dolgot. A blokád miatt.

– Nem, dehogy! De a bitófát elkerülném, ha nincs ellenedre. Úgyhogy készülj fel rá, igen kényelmetlen utad lesz. Már mindent előkészítettem. Gyere! – Azzal a Medúzához lépett, felkapaszkodott a fedélzetre, a lány pedig követte.

Karniosz kapitány köhögése végigbukdácsolt a hajó oldalán csobbanó hullámokon. Matrózai behúzták az épp csak szelet fogott vitorlákat, és kivetették a horgonyt is. Bevárták az ellenőrzést. Egy szemvillanás alatt kibontakozott a közeledő császári dromón orra, és lendületesen melléjük simult. Egy kisebb ház méretű sárkányfej haladt el előttük, torkában látszott a tűzokádó szifon szája, amit a csatákban használtak. Ember nagyságú fogak vicsorítottak, a szem csak mereven bámult rájuk, és Karniosz jól tudta, ilyen minden római hadihajó orrának mozdulatlan grimasza.

– Még csak most indultunk, nagyuram! – kiabált fel Karniosz a magas fedélzetre.

– Nem futhattok ki a kikötőből engedély nélkül! – bömbölte a fenséges császári hajó kapitánya. Harcias kiállással adott utasításokat az embereinek, hogy átvessenek egy pallót, miközben a felé nyújtott tálcáról elvett egy darab sajtot. Az egymás melletti közelségben még jobban kirajzolódott a két hajó közti különbség. A hatalmas dromónon vagy háromszáz katona és rabszolga volt, vezényszavak szüremkedtek ki a hajótestből, evezőlapátok kezdtek húzni az ellenkező irányba, hogy a gályarabok megfogják a sárkányhajó lendületét, és evezőikkel teljes erejükből lefékezzenek. A fordulásra rásegítő orrvitorlákat fürgén bontották meg az árbócokon, gyors kezek dolgoztak, látható szakértelmük még fenyegetőbbé tette a római flotta tengeri haderejét. A sárkányágyúból lőtték ki az ellenségre a vízzel elolthatatlan híres görögtüzet, mely legyőzhetetlenné tette az impériumot a nyílt tengeren. A hadsereg nemigen tette közszemlére ezeket a hajókat, így csak az nézhette meg, aki itt szolgált, vagy aki találkozott velük egészen közelről. Csak egy embert kerestek, de Karniosz kapitányt kiverte a víz, nem szívesen húzott volna ujjat a katonákkal.

– Császári engedély – motyogta fogai közt az öreg, és megadó tekintete végigfutott a vén Medúza sótól fakóra kopott fedélzetén. Emberei ásítozva figyelték a katonákat, akik egy perc múlva felfegyverkezve rontottak a bárkára, a szintkülönbség miatt kis híján végigcsúszva a meredek pallókon.

– Parancsunk van minden hajót átkutatni! Felségárulót keresünk!

– Azt itt nem találtok – jegyezte meg nyugodtan az öreg, és színpadias legyintését követően csípőre tette a kezét. – Ez egy üres halászbárka, csak az időnket fecsérlitek.

– Senki sem hagyhatja el a kikötőt ellenőrzés nélkül, ez az új parancs! A halászhajókat is átvizsgáljuk, már tegnap óta! – darálta a császári kapitány unott közönnyel és teli szájjal, láthatóan maga sem hitte, hogy a halászok közt lelné meg a szökevényt, így jóízűen rágcsált a korlátnál állva. Valószínűleg azért küldött csak négy fegyveres katonát, akik hamarjában szétszéledtek, eltűntek a bárka gyomrában, és nagy léptekkel végigrontottak az alsó, felső fedélzeten egyaránt. A színes egyenruhájú katonák sietve kutakodtak, de végül nem találtak semmit. Hárman már visszaértek az alsó szintről, a negyedik még késlekedett.

– Kit kerestek ennyire? – kérdezte az öreg kíváncsian, de nem is várt választ, mert a negyedik katona is előbújt, és felkiáltott a kapitánynak:

– Senkit sem találtunk, uram! – majd tekintete a fedélzeten egy nagyobb rongykupacra siklott. – Az meg ott micsoda? – kérdezte, és gyanakodva a rongyokba tekert emberi test felé bökött. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. A másik három már kötelekbe kapaszkodva visszamászott a nagy hadihajóra.

– Ó, az csak az öreg Borisz – legyintett Karniosz, sietve keresztet vetett, majd folytatta –, már nem mozog, halott.

– Nem temettétek el otthon? – lepődött meg a katona.

– A tengeri medvéket a tengerbe temetjük. Nincs pénz ilyesmire, családja sincs, úgyhogy kivisszük a vízre.

– Miért nem dobjátok ki most? – tette csípőre a kezét, és fürkészte a vén halászt.

– Túl közel a part, uram, kisodorhatja a víz. Beljebb kell vinnünk szegény Boriszt, ott majd megadjuk neki a végtisztességet, mondunk érte egy imát is.

A férfi továbbra is kételkedve méregette a kapitányt és a holttestet. Aztán gondolt egyet és belerúgott, de a kupac mozdulatlan maradt.

– Mi az, katona? – kiabált le a császári kapitány.

– Egy embernek látszó dolog, uram!

– Ellenőrizd! – szólt a parancs, és a katona intett a matrózoknak, hogy bontsák ki a hullát a szürke gyolcsokból.

– Már bűzlik – nyögte az egyik halászfiú fintorogva, de azért odaléptek a testhez, és feltételezhetően a fejénél elkezdték lehámozni a rongyokat. Hamarosan előbukkant a holttest feje búbja hosszú, ősz hajszálakkal, mire a katona felkiáltott.

– Rendben van, nem őt keressük! – Majd nagy lendülettel felkapaszkodott a kötélen, és fürge mozdulatokkal a saját hajóján termett. – Egy hulla, uram! Férfi – tette hozzá sokatmondó hangsúllyal.

– Rendben van, mehetünk! – intett embereinek a kapitány, és többé pillantásra sem méltatta a kis halászbárkát. Behúzták a pallót, aztán nagy mozgolódás kezdődött a hatalmas sárkányfejes dromónon. Egy perc múlva mindenki ment a saját dolga után.

A Medúza csakhamar hallótávolságon kívülre került, egyre távolodtak a parttól meg a félelmetes blokádtól, és Karniosz kapitány sóhajtva közelebb lépett a holttesthez. Gyorsan szétfeszegette a gyolcskötést a szájánál.

– Kitartás, úrnőm, mindjárt kicsomagolunk! – Majd felegyenesedett, és a hajókorláton áthajolva köpött egyet a tengerbe. – Remélem, a vén Borisz megbocsátja, hogy lenyúztam a fejbőrét – dünnyögte magában. Aztán összehúzott szemmel figyelte, milyen látványosan és fürgén dolgoznak a matrózai, hogy majd kivethessék varsáikat a mélybe. Elvégre Gordelanba nem mehetnek üres kézzel. Ott a friss halat most minden mennyiségben el lehet adni, hiszen a kiválasztásra igyekvő népek éhesek.

Félóra múlva a Kék Medúza jó szelet kapott és sebesen hasította a Póntosz Euxeinosz vizét nyugatra, a gyönyörű Bizánc felé. Karniosz kapitány tekintete a tenger távoli horizontjáról a titokzatos lányra tévedt. Szép és nagyon fiatal. Vajon mit követett el, hogy felségárulás miatt keresik? Odament hozzá és leült a korlát tövébe a napszítta fedélzeten. A matrózok nem mertek szólni az úrnőhöz, bár olykor rajta felejtették a tekintetüket. Karniosz kénytelen volt beavatni őket, és dupla fizetséget ígért nekik, ha tartják a szájukat. Csak a vén Borisz holttestének megcsonkítását vették zokon a lány megmentése érdekében, és folyton keresztet vetettek, ha eszükbe jutott, mire vetemedtek érte.

– Köszönöm, Karniosz.

– Még ne köszönj semmit, úrnőm! Ha Gordelant is ilyen szigorúan ellenőrzik, nagy bajban leszünk. Úszni tudsz?

– Csak ha nem csavarsz vissza ezekbe a rongyokba! – Azzal fáradtan a kupacra bökött, majd a cinkosságuk tudatában megkönnyebbülten összemosolyogtak.

– Bocsáss meg, hogy ilyen undorító módszerrel tudtalak kihozni, de nem akadt jobb ötletem.

– Bevált. – A lány felsóhajtott, mintha maga sem hinné, hogy végre kikerült a városból. Fájlalta az oldalát, de egy szóval sem panaszkodott, csak felszisszent egy kicsit, mire az öreg sajnálkozva pillantott rá. – Furcsállod, miért akarok Bizáncba menni, igaz? Ott kereshetnek a legjobban.

– Úgy egyeztünk, hogy nem kérdezek – vont vállat a kapitány, de a tekintete elárulta, lassan még a tíz aranyról is lemondana, ami a zsebében lapult, csak hogy megtudja, ki ő, miért keresik, és miért megy oda, ahol a legbizonyosabb, hogy elkapják. De nem kérdezett, megegyeztek. Nyelt egy nagyot, az úrnő előtt azért mégsem akart köpködni.

– Így van, megegyeztünk.

– Ha magadtól elmondod, az más – sandított rá, de a lány nem tűnt beszédesnek. Lábáról is letekergette a kopott, szürke gyolcsot.

– Miért nem adtál fel nekik? – kérdezte végül Anasztázia, ahogy az öreghez fordult.

– Túl sok az a pénz nekem, úrnőm, nem tudnék mit kezdeni vele. Halász vagyok. Egyszerű ember.

– Pedig nem úgy beszélsz, mint egy műveletlen halász.

– Eredetileg papnak tanultam, de korán kiderült, hogy alkalmatlan vagyok Isten szolgájának.

– Akkor tehát mondd az igazat, miért nem adtál fel? – szegezte neki határozottan.

– Jól van. Mert féltem – kezdte halkan a férfi, nehogy az emberei meghallják. A lány pedig még nagyobb érdeklődéssel nézett rá. – Úgy gondoltam, bajba keverem magam, és bosszút állnak rajtam a rokonaid, ha miattam bitófára kerülnél. Túl nagyok ők hozzám. Nem húznék ujjat velük.

– A császári katonáktól mégsem féltél.

– Kiszámíthatóbbak, mint egy láthatatlan, befolyásos ellenség. Hidd el, én már csak tudom. – Azzal felállt a helyéről és vörösödő fejjel ráüvöltött a matrózokra. – Feszesebbre húzd azt a kötelet! Hadd duzzadjon az a vitorla! – majd visszafordult a lányhoz. – A kabinban találsz egy kis ételt meg egy ágyat. Pihenj le, holnap kora reggelre Gordelanba érünk.

A lány feltápászkodott és szétnézett, a tengeren a császári hajók már csak apró, jelentéktelen pontoknak látszódtak a távolban. A fővitorla megfeszült, a kötelekkel a tenger sajátos ritmusában játszadozott a szél. Néha meglendítette a nagy árbócrudat vagy nagyobbat dobott a kis bárka hullámzásán, amitől az egész hajó álmosítóan ringatózott és nyikorgott.

– Nem követtem el semmit, nem azért akarnak megtalálni, Karniosz kapitány. Ha eljutok a városba, minden megváltozik, mert jelentkezni fogok a versenyre.

– A kiválasztásra?

– Igen.

– A császár helyében én gondolkodás nélkül kiválasztanálak – kacsintott rá biztatón.

– Köszönöm.

– És ha előbb elkapnak?

– Akkor végem – rázta meg a fejét a lány.

– Megölnének? – nézett kérdőn a kapitány, és könnyedén kikönyökölt a korlátra.

– Nem, nem ölnének meg. Ha elkapnak, a halálnál is rosszabb sors vár rám.

– Van a halálnál rosszabb?

– Van. A neve Satirus nagyúr. Feleségül akar venni, ezért mindennél fontosabb, hogy mielőbb jelentkezzek a versenyre… – sóhajtotta gondterhelten.

– Te jó ég! Ismerős a név, ám a te ellenséged annál sokkal nagyobb úr lehet. Arra gondolok, aki így felbolygatta az egész birodalmi hadsereget. Satirus erre nem képes – biccentett a blokád felé a fejével. – De nem ám!

– Satirust mindenki ismeri.

– Ezek szerint nem akarsz hozzámenni – szólt megértőn Karniosz, és mindketten a távolba révedtek a tenger fekete vizű horizontjára.

– Már van öt felesége, hatodiknak akar.

– Nem vagy hatodik asszonynak való, az biztos – kuncogott az öreg.

– Van valaki, aki nála is jobban meg akar találni engem. Ez az ember pedig nem más, mint a hatalmas Kratérosz nagyúr.

– Hm – nyögte zavartan Karniosz kapitány a név hallatán. – A prokonzul? A nagy hadvezér? Ő valóban elképesztően magas rangú úr, azt beszélik, az imperátor barátainak egyike. Ő is el akar venni?

Erre összenéztek, és a lány vígan felnevetett.

– Nem, dehogy. Ő az apám.

– Azt a mindenit! – horkant fel a vén hajós, és egyszerre még jobban összezavarodtak előtte a dolgok. Egy fikarcnyit sem bánta már, hogy nem adta fel a lányt, bár kezdte megérteni, jobb lesz, ha nem akar ennél többet megtudni. Még bajba keverheti magát. Satirus különben is tényleg nagy gazember, messzire ér a keze. Neki lehet, hogy többet is megér ez a lány száz aranynál. A lánynak meg nem is kell megtudnia, hogy elárulta neki. Egy olyan lekötelezett, mint ő, mindig jól jöhet egy hozzá hasonló tengeri medvének. De hogy Kratérosz leánya, azt a mindenit, nem kellene ujjat húzni velük, igazából egyikükkel sem. Ha valaki, hát ő nagyon jól tudta ezt.

Gordelant a hatalmas hajóforgalom miatt nem vehették vesztegzár alá, így is akkora káoszt okoztak az ellenőrzések, hogy alig lehetett kikötni.

Párás reggelre ébredtek a tenger hullámain. Mire kikötöttek, már kivilágosodott az ég, rongyos, piszkosszürke felhők borították, és nagy, kövér szemekkel zuhogott az eső. Sokaknak nehezítette meg az életét, akik nem szentségeltek, azok búskomor beletörődéssel tűrték, hogy mindenüket átitassa a víz.

A kikötő magasított főterének kékesszürke bazaltkő burkolatára öblös csattanással engedtek le egy széles pallót a Néreuszról. Korábban már karvastagságú kötelekkel a rakpart asztal méretű bakjaihoz kötözték, s Anasztázia csillogó szemmel figyelte, még soha nem látott ekkora tárhajót.

Emberek kiabálása hallatszott, aztán megriadt, toporzékoló lovakat tereltek lefelé az óriási hajótestből. Különös férfiak kísérték őket, akik rövid, idegen szavakat használtak, forgolódtak a lovaik körül, hogy megnyugtassák őket. Végül egy magasabb rangúnak látszó lovas jelent meg közöttük. Félelmetesnek tűnt, fekete, díszes köpenye denevérszárnyként feszült rajta vizesen, nyerge aljára kötve pajzs, oldalán szablya, köpenyszéle alatt míves íj és vakítóan megcsillanó, díszes tegez lapult. Előresietett, görögül utat kért az embertömegben, hogy a lovakat leterelhessék a hajóról, és elindulhassanak végső úti céljuk felé.

Anasztázia még soha nem látott ilyen szép lovakat, szinte hömpölyögtek lefelé a pallón a hajó belsejéből. Bizonytalanul toporogtak, ahogy beleszippantottak egy szürke, idegen világ esőszagába. Fejüket emelgették nyugtalanul, és hiába az ilyen utakon a felfüggesztés, néha megbicsaklottak elgémberedett lábaikon. Messziről hozhatták őket. Párálló üstöküket vadul áztatta a sistergő felhőszakadás. A ménes lassanként megindult az előváros felé, az emberek szabad utat engedtek a lovaknak. Sokan megcsodálták őket, ámulattal, mégis gyanakodva nézték, amint áthaladnak a téren. Némelyek talán azt hihették, épp valamiféle barbár támadás éri a várost, a bámészkodókból előtűnt pár tétova, egészen kétségbeesett tekintet.

– Átkozott magyarok! – kiáltotta a hangzavarból odalépve Gaianus, a hajóvámos, aki a kicsit alacsonyabban húzódó mólón Karniosz elé sietett. Léptei inkább huppantak, mint kopogtak a deszkákon. – Egyetlen lovuk többet ér, mint ez az egész rohadt kikötő! Ki nem állhatom őket. Láttátok ezt? Száz lovat hajóztak be, a vám, amit fizettek érte, elég lenne, hogy csak henyéljek az életem hátralévő részében. Ajándék lesz a császári menyasszonynak! – énekelte fejhangon, gyűlölködő utánzással, hogy még a frissen borotvált tokája is beleremegett. – Ezt mondja nekem, és csak néz. Néz nagy komolyan, mintha azt feltételezné, hogy nem tudom, mit akarnak itt. Olyanok ezek, mint a kísértetek, egyszerűen kiráz tőlük a hideg. Titokzatosak és gazdagok, mindig fizetnek, és sose beszélnek! Nem hittem, hogy ide még így jöhetnek a hunok. Ajándékkal. Nem lesz ennek jó vége, Karniosz! Barbárok ezek mind, mit se változnak!

Anasztázia szívesen megkérdezte volna, mifélék ezek a hunok, vagy magyarok, aminek a vámos nevezte őket, mert semmit sem tudott róluk. Vagyis inkább keveset a vén Pardiustól. Tudta, hogy a Póntosz-tenger túloldalán élnek, messze északon, hatalmas kiterjedésű, végeláthatatlan sztyeppeken, és nincs még egy nép, amelyik úgy ért ezekhez az állatokhoz, mint ők. Az öreg rabszolga még a nyelvüket is beszélte, de ritkán mesélt róluk, akkor is keveset. Anasztázia inkább eltakarta az arcát, és csendesen meghúzódott Karniosz mellett. Nem úszhatja meg az ellenőrzést, tekintete óvatosan fürkészte, merre menjen majd, és gyakran lehajtotta a fejét. Az eső ezüstösen zuhogott mindenre, mintha dézsából öntenék, a csuklya szélén kis patakokban csobogott le a kövezetre, a szétrebbenő víz pedig opálos homályba burkolt mindent.

– Remélem, sok halat hoztál, öreg barátom! – kurjantotta a férfi, majd rövid, bizalmas pusmogásba kezdtek egymással, Karniosz kapitány és az apró termetű, kalapácsképű hajóvámos. Vigyorgott, amikor megtudta, a vén tengeri medve miben is sántikál. Gaianus nyereséget szimatolt, és átszellemülve nézte a szürke csuklyás alakot, aki lehajtott fejjel állt előtte. Ő az, akit keresnek. Száz aranyat ér! – futott át rajta, miközben megelégedettségében kisimult arcát tovább mosta az eső.

– Isteni szerencse, hogy hozzám jöttetek! – Aztán bólintott, de kaján vigyora mutatta, sejti a veszedelmet, ami a lányra várt, miközben a vámos zsebébe vándorolt két kis aranysolidus a császár képével.

– Most Albinus ad a halért a legtöbbet, két rézpénzt. Oda vidd a szállítmányt! Azonnal fizet, megugrott neki az üzlet. Olyan tömeg özönlik Bizáncba már napok óta, amilyet ez a város még nem látott. – Azzal intett néhány hivatalszolgának, hogy jöjjenek közelebb. Az egyik titkár bőrrel gondosan betakargatott agyagtáblát hozott, a másik kettő sátrat tartott a vámos fölé, miközben beírta a vámot, dátumot, nevet, meg a halrakomány mennyiségét. Az írnoksegédek minden erejüket arra fordították, hogy a puha masszára egy csepp víz se kerülhessen. Kimoshatja az egész napi forgalmat, amit addig rögzítettek, estére kelvén nem lenne mit felvezetni a Magister Officiorum pergamenjeire, amit mindennap el kell küldeniük a palotába a nagy tudású eunuchoknak. Ha nem teszik meg, az fővesztéssel járó bűn. Gaianus elhessegette őket felfelé, aztán a tolongó tömeggel nekiindultak a széles mólóról a kikötő tárhajókhoz magasított, kövezett főterére.

Gordelan zsúfolásig telt, és olyan forgalmat bonyolított, ami láthatóan megterhelte a közszolgákat. A hajóvámosok fáradt tekintettel fogadták az érkezőket, nyomukban sátras írnokok igyekeztek az agyagtáblákkal, küszködtek az esővel. Gaianus folyamatosan beszélt. Elmondta, hogy a kereskedők iszonyatos mennyiségű élő állatot hoztak Bizánc falaihoz, melyek itt találnak gazdára. A város szükségletei a kétszeresére nőttek, de az állatokat négynapos karanténban tartják a törvényben meghatározott élőállat-kereskedelmi előírásoknak megfelelően, mielőtt vágóhídra mehetnének. A friss hús jó pénzért kelt, és a karantén alól csak a halszállítmányok képeztek kivételt. A vágóhidak mészárosai a négynapos vámfizetési igazolás bemutatásával vásárolták meg az állatokat, a hajóvámosok már éjt nappallá téve dolgoznak, hogy kiadják a hivatalos igazolásokat az érkeztetési dátumokról. Még a lovakat sem lehetett a négynapos karantén nélkül bevinni Bizánc falai közé.

– Aztán az utasforgalom is a többszörösére növekedett, ezért a császári hadtestből tagmatakatonákat vezéreltek át. Kőhajításnyira vagyunk Konstantinápolytól, és mindegyikük csak azt reméli, megtalálja Kratérosz leányát. Aki jelenti a felettesének, az bizony öt arannyal lesz gazdagabb, noha százat írtak már ki a fejére.

– Azt hittem, többet – morogta Karniosz, és biztatóan Anasztáziára kacsintott.

Az emberáradatban a lány jó esélyét látta, hogy ellenőrzés nélkül átcsusszanjon a katonák gyűrűjén a kikötő egy hátsó szeglete felé. Már kinézte magának, merre induljon el.

– Gyertek! – hívta őket Gaianus, de Anasztázia nem hitte, hogy száz arany ellenében azzal a kettővel lefizethető lenne, amit Karniosztól kapott. Bármilyen szívességgel tartozik is a kapitánynak, ez biztosan nem az a nap, amikor azt lerója. Ahogy felértek, körülkémlelte a hatalmas főrakteret, ami hemzsegett az ellenőrzéseket végző katonáktól és a morgolódó, magukat zaklatva érző emberektől. Anasztázia gyomra összeszorult az idegességtől, a katonákon kívül megpillantott pár sokkal veszélyesebb alakot fekete turbánokban, és beléhasított a félsz, nem akarta, hogy elkapják. Azonnal indulnia kell, hogy ezen mielőbb túl legyen. Hirtelen Karnioszhoz fordult, és félrevonta a tér oldalában húzódó kőpárkányhoz, amelyen vígan táncoltak az esőcseppek, mellettük pedig a mélybe, egyenesen a tenger vizébe ömlött a felhőszakadás.

– Karniosz, nem kevernélek bajba, elköszönök.

– De hát Gaianus segít!

– Nézz körül! Hogy segítene? Hiszen ha akarna, sem tudna.

Az öreg kétségbeesetten pillantott a lányra, miközben sisteregve mosta az eső, és olyan képet vágott, mint aki epét nyelt. Aztán körülnézett kicsit jobban, valóban mindenfelé katonákat látott, perlekedő asszonyokat és leányokat, akiket erőszakkal hurcoltak el, bizonyára a palota irányába.

– Tartottad a szavadat, kapitány, tartom én is! De ebben a vámosban egy kicsit sem bízom, úgyhogy most megyek! Mindent köszönök!

– Várj! Hogy segíthetnék?

Anasztázia körbefuttatta tekintetét az embereken, majd sóhajtott egyet és a zsebébe nyúlt.

– Nézd azt a lányt, ott, aki most hajtja a birkákat a hajóról.

– Kék szoknyában?

– Igen, ő az. Menj oda hozzá és kicsit hívd félre, le a mólóra akár, add neki oda ezt az aranyat! Ha Gaianaus utánad küldi a katonákat, akkor el tudjátok terelni a figyelmet. Egy ellenőrzéssel kell átjutnom.

– Értem. Akkor menj! Igyekezz!

– Köszönöm, áldjon meg az Isten!

Mire Karniosz kapitány ismét felnézett, Anasztázia már elvegyült az egyforma, szürke köpenyes alakok között. A vén halász tekintete hirtelen megakadt Gaianus éppen hátrapillantó, önelégült cipóképén. Ujja a magasba lendült és egyenesen Karniosz felé mutatott. Írnokai kezében bizonytalanul rázkódott a kis hordozható sátor, ahogy a katonák úgy megindultak errefelé, hogy majd fellökték őket.

– A mocskos gazember! – szűrte a foga közt, és kereste, merre induljon el.

Kemény tekintetek metszettek belé a távolból, sisakok, köpenyek fordultak erre, Karniosz pedig egérutat keresett. Elterelheti a katonák figyelmét a lányról; mi tagadás, megkedvelte, egy nap talán hálás lesz érte, igen magas rangú dáma, még császárné is lehet belőle.

Hirtelen ismét megpillantotta a kék szoknyás fiatal lányt, aki termetre formázta Anasztáziát. Ugyanolyan köpenyt viselt, és éppen jókedvűen felnevetett valamin. Karniosz megforgatta kezében az egy aranyat, aztán néhány fürge lépéssel a lány mellett termett és megfogta a karját, miközben finoman háttal fordította az egyre közeledő katonáknak.

– Mit akarsz? – riadt meg a lány, még egy idegen hangzású szitokkal is illette a szemtelenséget a hegyekből jövő pásztorok lejtető kiejtésével.

– Neked adom ezt, ha elkísérsz a mólón a hajómig! Aztán rögtön visszajöhetsz.

Esőcseppek csattantak egy aranysoliduson a vénember kezében.

– Hagyjál békiben, mit képzelsz?

– Hogy örülnél egy aranynak. Csak kísérned kell.

– Hagyd a lányomat, vagy letépem a fejed! – ugrott oda egy pásztorember, Karniosz ekkor látta meg, hogy mennyi birkát tereltek a nagy tárhajóból, hogy aztán itt jó pénzért túladjanak rajta, és hogy markosabb legények is méregetik, akik valószínűleg a lány családjához tartozhatnak. A lány elgondolkodott, sok bárány ára volt az a fényes, sárga pénz, amin a császár képe csillant meg előtte. Karniosz már épp azon tűnődött, ha nem áll kötélnek, legfeljebb kicsit összevereti magát és megtarthatja azt aranyat is, mikor a lány csillapítani kezdte a kedélyeket.

– Semmi baj, hagyd csak, apuska! – markolt rá a pénzre, és tette el észrevétlenül.

– Elkísérem ezt az embert a hajójához! Nem érzi jól magát! Segítek neki, csak lekísérem a hajóhoz, ennyi az egész! Menjetek csak, apuska, maj’ utolérem a nyájat! – Gyorsan vág az esze, nyugtázta magában Karniosz, és megkönnyebbülten látta, hogy a legények meg az apa talán nem esnek neki ott helyben. A lánykára nézett és biccentett neki, azzal elindultak a városba áradó embertömeggel szemben, apuska és a pásztorlegények óvó tekintetétől kísérten. A mólón alig fértek el, pedig szekerekkel is lehetett volna közlekedni, olyan szélesen vezetett le a tengerre, de erős szembeforgalomban haladtak. Karniosz visszapillantott a térre, a katonák követték őket és egyre közeledtek.

– Miér’ akartad, hogy lekísérjelek?

– Ha bárki kérdezi, velem jöttél ide. Ezt mondd a katonáknak!

– Milyen katonáknak?

– Ezt kéne hazudni nekik azért a kis pénzért! Segítenél vele egy ártatlan lánynak!

– Hazudni? Az még rendben van, no, de nem csinálok véled sémmi olyat!

– Mi? – fordult a lányhoz hirtelen, és kicsit jobban megnézte az esőben, de a kámzsa alatt alig látott belőle valamit. Úgy tűnt, kapott már parázna ajánlatokat férfiaktól.

– Nem fogom meg a micsodádat, megírtetted?

– Semmi olyat nem kérek!

– Akko’ rendben. És mit akarnak a katonák?

– Fogalmam sincs, miért, de egy olyan szépséges leányt keresnek, mint amilyen te vagy! – Erre a pásztorlány pironkodva kuncogott, majd hirtelen megtorpant.

– De ugye nem kevernek össze véle?

– Dehogy! Csak egy perc az egész! Gyere már! – Azzal finoman belékarolt, nehogy a lányka meggondolja magát, és tovább mentek.

Mire a révben ringatózó Medúzához értek, elfogytak a szembejövő emberek, és a katonák utolérték őket, pont, ahogy arra Karniosz is számított. Fegyvercsörgéssel, goromba kiabálások közepette állták körbe őket, hogy egy tapodtat sem bírtak tovább menni.

Egy magasabb rangú közelebb lépett hozzájuk, és szó nélkül letépte a lányról a köpenye csuklyáját. Durván megfogta az arcát, hogy közelebbről megnézze. Gyakorlott mozdulatnak tűnt. Külső szemlélő azt hihette volna hirtelen, hogy csókolni akarja. A helyes kis pásztorlány úgy megrémült, hogy egész testében megfeszült. Az esőnek tartva orcáját makacsul lehunyta a szemét, melynek gödrében azonnal összegyülekezett a víz, fitos orrocskája alatt azt szűrte a fogai közt:

– Mit akarsz tőlem?

A bőrig ázott katonák izgatottan toporogtak, csizmájuk minden lépésüknél fenyegetőn döngött a nyikorgó mólódeszkán. Lehet, hogy megtalálták a lányt, akit úgy kerestek? Mind ebben bíztak, csillogó szemmel egymásra pillantgattak.

– Nyisd ki a szemed! – förmedt rá a férfi. Olyan rettegve nézett rá a szép lányka, mintha maga az ördög kapta volna el, és tartaná a kezében, szemfehérje szinte villant, ahogy segítségkérő pillantásai Karnioszt kutatták.

Az amasztriszi lehajtott fejjel állt, orra alatt legszívesebben vigyorgott volna, miközben remélte, a pásztorlánynak nem zöld a szeme, ha meg mégis, akkor legalább megnézheti vele a palotát, mert oda fogják vinni. Elmormolt magában egy rövid fohászt a kegyes Úristenhez, hátha ez egyszer meghallgatja.

Az eső csendes, monoton sistergéssel mosta a mólót. Mindenki figyelmesen várt, a megfeszített figyelem elcsendesítette őket, csak a víz folyt le rajtuk, mint mozdulatlan szobrokon. Levegőt sem vettek.

– Barna szemű az istenadta! Nem őt keressük!

Karniosz kapitány megkönnyebbülten sóhajtott, és olyan értetlenkedő képet vágott, amilyet csak bírt, mintha semmit sem értene az egészből.

Anasztáziára gondolt, a varázsos nemes lányra, Kratérosz nagyúr zöld szemű leányára, aki el akart indulni a versenyen, hogy az ifjú császár kiválassza feleségnek. Bízott benne, hogy sikerül is neki. Tekintete a kikötő főterére siklott, ott van valahol, már messze innen, és ha minden jól megy, akár még császárné is lehet. Azt a mindenit!

Hunyorogva figyelte a szentségelve távozó katonák hátát.

– Még ilyet! – sziszegte a lány, míg az arcát markolászta. – Akko’ ennyi vót, öreg?

Karniosz elégedetten bólintott. A lány magára csapta a csuklyát, aztán fejhangon kiabálni kezdett a katonák után, miközben követte őket:

– Máskor ne érj hozzám a mocskos kezeddel, megértetted? Otromba fráter! Hogy sülne ki a szemed, hát elzsibbadt az egész órcám attúl az ólomos szorításodtul! – Így ment vissza a nyájhoz a szentségelő egyenruhások után. – Ürdüg vinné el ezeket a pokolba!

A pásztorlányka a főtérről visszanézett még az öregre, és elégedetten markolta zsebében a sok barikát érő solidusát, intett, majd örökre eltűnt Karniosz szeme elől a kikötői forgatagban.

A kapitány egy darabig figyelte a népet, aztán ment még egy keveset a mólón, végül vidáman felugrott a jó öreg Medúzára, ahol emberei már várták. Kérdőn bámultak rá, hová lesz téve az a sok hal, amit útközben fogtak, mert ha nincs vevő, bizony le kell sózni az egészet, és azt az esőben aligha tudják idefent megcsinálni. A bárka gyomrában meg senkinek sem fűlt hozzá a foga, az a bűz nem embernek való kínzás. Nem mondták ki, csak némán, bamba képpel meredtek az öregre, bízva valami jó hírben.

– Albinushoz! – kurjantotta Karniosz vidáman, és hangos megkönnyebbüléssel hördültek fel a fiúk. Nyomban munkához is láttak, hogy a csordultig hallal tömött hajójukkal mielőbb átérjenek a kikötő egy másik szegletébe, ahol Albinus, a felvásárló az utolsó pikkelyig átveszi tőlük az árut.

Gordelan bazaltkő utcáit kitartóan mosta az eső. A főtér kijáratánál kőből épült, bolthajtásos kapuk sorakoztak, amire a körben álló házak behunyt szemű ablakokkal néztek, és a rájuk csapott zsalugáterek barátságtalanná tették ezt a máskor vidám és vendégszerető várost.

Anasztázia soha nem járt még itt, noha sokat hallott erről a helyről, szebb napokon. Hektor itt terelte át a lovaikat, amelyeket a hadseregnek hozatott Bizáncba Kratérosz, a nagy hadvezér. A lány figyelte a házak fekvését, ezek jelezték, merre vannak utcák, terek, meg a katonákat; tudta, hamarosan az ő karjába is belemarkol egyikük, és kéri majd, hogy a szemébe nézhessen. Ha nem hagyná, fegyverrel is fenyegethetik, kényszerítik, aztán elhurcolják a palotába, hogy a mesés jutalom fejében Kratérosz lába elé vessék. Csakhogy akkor biztosan nem jelentkezhet a kiválasztásra.

Az idegességtől rosszul érezte magát. Több hete már, hogy megszökött, de azt is tudta, milyen veszélyes ez az ember, aki elől menekül és aki miatt ide jutott. Undorral gondolt rá, és fojtogatta a borzasztó félelem, mi lesz, ha a szírek kapják el és nem a katonák.

– Hé, te ott! – kiáltotta az egyik katona.

Itt az idő. Anasztázia összegörnyedt, és úgy tett, mintha köhögni kezdene, tenyerébe készített hét aranyat, hátha a katona megvesztegethető vele. Csak fényes, fekete bőrcsizmáját látta maga előtt a latyakos kövezeten, amint hozzá lép.

– Mutasd az arcod! – förmedt rá, és letépte róla a csuklya átázott szövetét. Belenézett a büszkén rápillantó arcba. Anasztázia egy pillanatig bágyadtan nézte a magasból alásodródó vízcseppeket, meg ami a tetőkről szánkázott alá. A férfi rábámult, tekintetében ott bujkált a felismerés, ő az, akit keresnek! Anasztázia hagyta, hogy a katona rácsodálkozzon, majd mielőtt az megszólalhatott volna, kacsintott egyet és kíváncsian felhúzta egyik szemöldökét. Félreérthetetlenül biccentett neki, hogy nézzen a tenyerére, mielőtt még másfajta ajánlatra gondolna. Csillogó aranysolidusokat mosdatott benne a víz, amin látszott, hogy jóval több, mint amit a felettesétől kaphat, ha elárulja őt. A katona elmosolyodott, majd észrevétlenül átvette a pénzt, és hátrakiáltott a társának: – Ez is kék szemű!

– Akkor engedd el! – kiabált vissza a másik, és közben lázasan tovább ellenőrizték az átmenő forgalmat. Anasztázia minden erejét összeszedte, hogy szabadulásában átbotorkáljon a főtér legközelebb eső kapuján, és véletlenül se sodródjon egy újabb katona vagy egy turbános közelébe. Azt hitte, a szíve is kiugrik a helyéről. Ahogy átvágott a főutcán, megpillantott egy kisebb teret, ahol hatalmas ponyvasátrak akadályozták meg, hogy elázzon a piacosok áruja. Itt nem látott sem turbánosokat, sem katonákat, gondolta, vesz valami kis ennivalót, mert kóválygott az idegességtől és az éhségtől. Nem beszélve arról, hogy útbaigazítást afelől, hogy hol találhatna még szabad szállást, leginkább tőlük kaphat. Egy öregasszony kis dézsában tartott valami fehér férgeket, amilyet Anasztázia még soha nem látott. Belebámult, de nem merte jobban megközelíteni őket, sosem látott még ilyen különös jószágokat. Az asszony halat és rákféléket árult még, de ezt az ismeretlen dolgot a dézsa vizében tartotta. Bizonyára ehető lehet, gondolta. Fölé hajolt a víznek, míg a vénasszony valakivel alkudozott egy nagyobb halon, aztán tovább akart menni. Tett is egy lépést, amikor egy szembejövő, szakállas, nagydarab férfi véletlenül, de lendületesen meglökte. Hiába kért elnézést, a lány nekiütközött a dézsának, megkapaszkodott benne, de ujjbegyeivel akaratlanul is beleért a vízbe.

– Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta az öregasszony, amikor észrevette, de már túl késő volt. Az ezernyi apró lábbal megáldott férgek közül az egyik felemelkedett, és hihetetlen gyorsasággal forgott egyet maga körül, miközben belemart Anasztázia kézfejébe. Aztán visszacsobbant a vízbe a többi közé. A lány holtsápadtan bámult fel az öregasszonyra, miközben elugrott a dézsa mellől.

– Ezek kígyók? – és megfogta a sebet, amit a kis fehér dög ejtett rajta.

– Azok! Nem szabad fogdosni, a tengeri kauszoszok az eső miatt most idegesebbek a szokásosnál.

– Véletlen volt!

– Láttam. Mutasd a kezed! Remélem, nem lesz komoly bajod, kora reggel lefejtem a mérgüket, nem sok maradhatott bennük.

– Minek teszel az asztal szélére mérges kígyót?

– Ez a legjobb árum! Még szép, hogy odateszem!

– De veszélyes!

– Te meg minek nyúlkálsz bele a más dolgába?

– Meglöktek.

– Engem is mart már meg, ne aggódj! Ha hányni fogsz és rosszul leszel, azon ne csudálkozz, de jobb lenne még most elindulnod az ispotályba. Igyál sok vizet, rettentő szomjas leszel, talán lázas is, meg egyél sajtot, ha elmúlik a hányás, oszt holnapra semmi bajod nem lesz, de azért… Gyere, ülj le, adok egy széket, ha akarod.

– Nem szükséges, jól vagyok.

– Na, a tejes ott van bennebb, ott vehetsz sajtot!

Anasztázia bólintott, miközben a nő egy darabot tépett a szoknyájából, és bekötötte a lány kezét. Hálás képpel figyelte az igyekezetét, aztán összenéztek. Már éppen kigondolta, hogy utánakérdez tőle némi szállásnak, amikor az asszony nagy csodálkozva felkiáltott:

– Neked zöld a szemed? Csak nem te vagy az, akit úgy keresnek?

– Nem én vagyok! – jelentette ki Anasztázia, és úgy érezte, leszakad a karja. Miféle kígyók ezek pontosan? Még meg akarta kérdezni, de az öregasszony hisztériázni kezdett, hogy jöjjenek a katonák, mert megtalálta a lányt. Anasztázia alig tudta kiszakítani magát a vénasszony szorításából, amivel a karját fogta, és úgy kapaszkodott bele, mintha többé nem akarná elengedni. Kicsit meg kellett lökni, így az asztaláról halak csusszantak a bazaltkőre, ami csicsogott a sártól. Ahogy tudott, gyors léptekkel menekülésre fogta a dolgot, és sikerült valamelyest eltávolodnia a piactól.

A csuklyát visszahajtotta a fejére, miközben kinézett magának egy nyugodtabb sarkot, ahová félrehúzódhat hányni. Már megroggyant a lába. Alig néhány lépés, ott megtámaszkodhat a falnál.

Újabb hajók kötöttek ki egymás után, emiatt egyre áradt a kikötő felől a végeláthatatlan, zsivajgó embertömeg. Mindenki a bizánci nagy fal felé indult, Konstantinápoly városába, a kiválasztásra, akár a zarándokok.

Anasztázia újra megszédült, amitől aztán úgy elvágódott a földön, mint akit nagy lendülettel pofon vágtak. Csak azt vette észre, hogy fekszik. Az eső ráverte arcára a sarat. Fröcsögő léptekkel mentek az emberek a mocsokban, közelről látta kecskék meg birkák totyogását, és asszonyok csivitelő csapatának vitorlaként lebbenő szoknyaredőit, akik elhaladtak közvetlenül az orra előtt. Aztán fekete hasítottbőr csizmák közeledtek felé a sokaságban. Szírek. Az egyik csizmás lábszáron felismerni vélte a jelet. Olajág! Satirus nagyúr jelképe!

– Kelj fel, az istenért! – nyögte magának keserűen és halkan. A rátörő félelem erőt adott, hogy feltápászkodjon.

Egy fiú akart neki segíteni, akinek az egyik szemét pántra fűzött, féltenyérnyi bőrdarab takarta. Szerencsétlen gyerek alig lehet tízéves, vajon hogy veszíthette el a jobb szemét? A szavait nem is hallotta, csak azt látta, hogy a gyerek tátog. Már bőrig áztak. Kicsi fejére rátapadtak vizesen elnehezült, göndör fürtjei. A világ lelassult és elcsendesedett. Anasztázia továbbra is szédült, de hamarosan ismét felnézett. A fiúba kapaszkodott, aki megtartotta. A fekete ruhás szír gárda tagjai egyesével kapták el az átutazókat, alaposan átfésülték a méltatlankodó emberek tömegét, senkit sem hagytak ki. Turbánjaik fürgén hánykolódtak a tömegben, ahogy egymásutánjában az arcokhoz fordultak, mohón kutatva Kratérosz lánya után. Egy ismerős szempár jelent meg Anasztázia előtt. Omar lépett oda egy nőhöz! Ismerte őt, Satirus vicsorgó kutyáját, akire még így is csak megvetéssel pillantott. Most elfogják és mindennek vége!

Ekkor egy másik szír férfi futólag kíváncsi pillantást vetett a csuklya alá, majd nem is törődve a beteg lánnyal, tovább sietett. Satirus embere nem ismerte fel őt, Anasztázia pedig majdnem elsírta magát a félelemtől, alig tudta megőrizni ép eszét. Gondolatai teljesen összezavarodtak, egész testében reszketett. A némaságban hallotta saját szíve dobbanását, vére a fülében zúgott.

A távolban Gaianus tűnt ki a mozgolódásból, a hajóvámos. Veszettül tolakodott előre, és látványosan őrjöngött, hogy nem találják a lányt, nyál fröccsent a szájából, dühödt üvöltözésébe még a tokája is beleremegett. Kétséget kizáróan számított arra a száz aranyra.

Anasztázia a fiúra nézett. A sarokba akart menni, a következő pillanatban pedig már hányt. Az az átkozott kígyó! Meghalhat? Hogy hiányzik most Tabucco, a szép egyiptomi gyógyító leány, négy, vele egyidős rabszolgalányának egyike, akiket Kratérosztól kapott a tizedik születésnapjára. Otthon hagyta őket a hérakleiai birtokon, és rabszolgái ebben a pillanatban jobban hiányoztak neki, mint valaha.

Újra öklendezett, de már nem tudott mit hányni. Milyen jó lenne, ha most vele lehetnének, a gordelani kikötő vénséges épületének fala tövében. A kétségbeesés, elhagyatottság, betegség magányában, ebben a minden mocskot kioldó esőben. Máris jobban lesz, mindjárt elmúlik ez a furcsa félelem, mindjárt elmúlik. Pardius, segíts! Jaj, mennyire hiányzik az a vén rabszolga is!

A rettenetes rosszullét szörnyűségeket ültetett a lelkébe. Nemcsak félelmet, hanem fájdalmat is. Anasztázia mélyen eltemetkezett a csuklya biztonságába, és a fal mentén lekucorodott a latyakos kőre. Sírt, maga sem tudta, miért. Kicsire összegömbölyödött, miközben csapkodta az eső. Ha atyja látná így, őrült haragra gerjedne.

– Gyere, elviszlek az ispotályba! – A fiú szavaival hangok robbantak a fülébe, a zsivaj elviselhetetlen lármává duzzadt, ami agyon akarta nyomni.

– Nem – nyögte Anasztázia, minden erejét összeszedve igyekezett nem nézni a fiúra, és még jobban eltakarta az arcát előle, nehogy ő is felismerje. Ahogy reszkető kezére nézett, látta, milyen véres a kígyómarástól, és foltos, ebből sejtette, még nem telt el sok idő a marás óta. Kellene valami biztonságosabb hely, ami semmiképp sem lehet az említett ispotály. A katonák ott is ellenőrizhetnek.

– A közelben van, ott majd segítenek rajtad, ilyen betegen nem maradhatsz itt! Még agyontaposnak.

A fiúnak igaza van, gondolta magában, és feltápászkodott a földről. Nem maradhat, errefelé hemzsegnek a katonák és Satirus emberei is.

– Ismersz valakit ebben a városban? – Alig tudott beszélni, elzsibbadt a nyelve. Összekapaszkodtak, hogy a következő utcáig eltámolyogjanak.

– Nem vagyok idevalósi.

– Izauriai vagy, hallom a beszédeden. Mi a neved, fiú?

– Antomiusz.

– Antomiusz, miért segítesz nekem?

– Megsajnáltalak, ahogy ott feküdtél a sárban. Beteg vagy, az ispotályba kell menned! – nyögte a kölyök, aztán megint megtámasztotta, hogy tovább mehessenek. Izmos emberke létére nehezen vitte a terhet, amit Anasztázia jelentett számára, miként belekapaszkodott. Megálltak a félreeső sikátorban, ott a lány a falnak dőlt.

– Menj utadra, fiú, most már megleszek.

– Nincs dolgom.

– Menj! – kiáltott rá hirtelen, érezte a félelmet, hogy mindjárt felismerheti és még el is árulhatja. Úgy vélte, most képtelen lenne elfutni üldözői elől. A kölyök hátrébb lépett a határozott parancsra.

– Biztos vagy benne? – kérdezte sápadtan, az eső patakokban csorgott le róla, szánalmas látványt nyújtott.

Anasztázia a zsebébe kotort egy kósza rézpénzért.

– Nesze, vegyél magadnak egy köpenyt! – Azzal felé dobta az érmét, amit a fiú elkaphatott volna még a levegőben, de nem tette. A réz csilingelt a bazaltkövön, a gyerek szomorúan bámulta, ahogy elgurult mellette, és lustán elfeküdt a kövön egy kis tócsában.

– Nem pénzért segítettem! – kiáltotta sértődötten, mintha megalázó lenne számára a fizetség.

– Nem is azért kapod! – Anasztázia lassan tovább botorkált, támolygott még, a falba kapaszkodott, hogy ellensúlyozza a szédülést. A fiú szánakozón nézett utána.

– Jól van, jobb is így, még elkapnám a nyavalyádat! – dohogott, részvéttel teli tekintete lassanként megállapodott a földön, ahová az érme gurult, felkapta, majd elinalt vissza a kikötői kapuk felé.

Anasztázia nem akarta bajba keverni. Nagy szerencsétlenség történt, és egyre rosszabbul érezte magát, de már alig emlékezett rá, mitől. Kíntól eltorzult arccal sírt, miközben kétségbeesetten kopogtatni kezdett a következő ajtón. Az eső továbbra is mosta a szürkéskék utcákat. Aztán erőtlenül bezuhant egy idegen ház kinyíló bejáratán, és mire földet ért, már nem tudott magáról.

2. fejezet

Kagan a rá jellemző csendes léptekkel járta be a majdnem üres házat. Teljesen egyedül jött, fáradt tekintettel nézett körül, majd sóhajtott egyet. Az emeletre is hiába fülelt, senki sem adott magáról életjelet. A félhomályos szobák üresen álltak, a szolgák biztosan elkódorogtak, és Hetén sem várta úgy, ahogy szokta.

A holmiját hanyagul az asztalra dobta, majd leült, és a várakozáshoz ültében is elnyújtózott a kereveten, ahogy szokott. Végül is vasárnap délután van, ő pedig nem üzente meg nekik, hogy érkezik. Aztán azon tűnődött, milyen keveset időzik ebben a szép gordelani villában. Bizáncban, a Szent Palota állandó vendégeként előkelő lakosztálya volt, nem messze a túsz hercegek folyosóitól, eszébe sem jutott üzengetni a szomszéd városból, egyszerűen csak lóra szállt, és még ebben a meglódult, kószáló embertömegben is megérkezett félóra alatt. Nimródot kicsapta a többi ló közé az udvarra. Kagan napok óta nem aludt rendesen, és alig várta, hogy végre ágyat érjen. A palota zsibongott, alig pár szobával odébb egy éles hangú, szorgalmas eunuch lakott, aki éjjel-nappal gyakorolta a személyére kiosztott énekeit a közeledő ünnepre. Olykor félresiklott hangszínben fejhangon hisztériázott, és azt hajtogatta, szörnyű, milyen rossz napja van. Kagan pedig már kis híján kardélre akarta hányni, de mielőtt megtette volna, inkább eljött onnan. Nem akart több orgonaszót, sem recitálást, sem más egyéb éneket, csak aludni akart, csendet, és semmi mást.

A palotához kötötte a küldetése, és a várakozás az imperátorra. Népét képviselte az audienciákon, hogy bért alkudjon meg a császárral, feltéve, ha úgy látja, érdemes hadat viselni mellette, és Bizánc hajlandó méltón megfizetni az árát. A palotában kellett laknia, hogy szemmel tarthasson minden lehetőséget, és nem azért, hogy eunuchok skálázásait hallgassa. Ó, hol van ez a magyar sámánok öblös énekétől, a dobbal kísért regölésektől, az asszonyok dalaitól, amikkel esténként a tarján táborokban megtelik a csillagos égalja?

De Kagant a titkai is Bizáncba láncolták, a lovai, és a múltjába bogáncsként belekapaszkodó gyász. Legutóbbi veszteségét, Arint gyászolta még, negyedik elveszített asszonyát. Persze hogy nem szívesen jött, itt túl sok ideje maradt, hogy minden eszébe jusson. Ebben a házban és a lovai közt folyton utolérték az emlékek. Itt egyszerre kellett szembesülnie a múlttal és a jövővel, itt két világ közt volt, se nem otthon, se nem a palotában, itt mindkettőből jutott neki, és gyászolhatott. Négy asszonyát, három megszületett, és két anyjuk szentélyében elveszített gyermekét. Itt fogadhatta kémeit és hírhozóit, magyar vendégeit, vagy akiknek nem akadt keresnivalója a nagy Szent Palota falai között, és nem hordhattak bíborgyűrűt.

Római tulajdona van, alig hitte, hogy engedélyt kap rá a császártól. Megérte a fáradságot, a sok munkát, az elmúlt évek egyre biztatóbb tárgyalásait, ezt a zavaros és letűnt tíz esztendőt.

Népe mégis messze, talán egyre távolabb. A fájdalom pedig még mindig túl közel. Arin fél éve már, hogy meghalt. Nem tudta megvédeni őt.

Ökölbe szorult a keze.

Az emlék kardcsapásként hasított a szívébe. Egy nő képe derengett fel előtte, szíve alatt félidős magzat, kit mindkét kezével véd, gyönyörű arcán kétely, vércsík, fűszál, és ahogy fekszik a földön, fejéből piros tollas nyílvessző áll ki ferdén. Becsenek támadtak rájuk, vérszomjas tarka lovasok, Kasztan vezér lovasai.

A férfi arca elkomorult, még mindig nem esett jól neki hazagondolni.

De a lovai megérkeztek, mind az összes, látta őket az udvaron. Egyet választ majd közülük, csak egyet, a legjobb kancát, Bizánc új császárnőjének, aki az istállókban tartatja jól a lovászokkal, és talán soha nem ül rá. Meg sem nézi. Elég, ha tudja, ott van.

Finom vonásain látszik majd, mint a palotai dámákon általában, hogy fél tőle, retteg a barbártól, meg a lótól, amit tőle kap. Merényletet sejt mögötte, ha mégis fordul vele. Annál inkább a legszebb lovat adja, Ongárt vagy Nadírt, még nem döntötte el. Ők a leggyorsabbak, lábuk fürge, sűrű üstöküket vadul tépi a szél a vágtában, aranyló szőrükön gyémántosan csillog a napsugár. Fordulnak, ahogy arra csak a magyar lovak képesek.

Miféle ember volna, ha nem a legszebb lovát adná? Egy igaz magyar a barátainak mindenét, abból is a legjobbat adja, ellenségeitől pedig mindenüket elveszi. Így szól az íratlan törvény, az ősök hagyatéka. A római nép nemsoká új császárnét üdvözöl, de talán az ő népének is szerencséje lesz, és a magyarok ügyét szívébe fogadja majd. Talán rajta keresztül megenyhül még az örökké szigorú Bizánc.

Augsburg óta hatalmas vitákat kavart, hogy a császár nem küldte a már a jól megszokott „gyepűpénzt” a magyaroknak, ami azelőtt évente meghaladta akár a százezer aranysolidust is; és szükség esetén garanciát jelentett Bizáncnak a határvidéki népek kordában tartására meg a mohó nyugat észak felőli elszigetelésére. Bizánc rejtőzködő politikát folytatott nyugat felé magyar szövetségesei révén Augsburg napjáig, amikor is megtagadta a gyepűpénzt.

Kagan vezér máshogyan akarta megszerezni ezt a kiesett jövedelmet, miközben tudta, milyen szokatlan ez, hisz néhány éve még vígan vágtattak át egyik városból a másikba, hogy raboljanak és kincseket gyűjtsenek. Bulcsú jól szervezte ezeket a hadjáratokat, a felégetett városokért tömött tarsollyal fizettek a frank vagy bajor nagyurak, málhás lovaikat is megrakottan vihették haza. Noha jól tudták, hogy efféle tevékenységeik mögött vadidegenek politikai versengései állnak, Bulcsú mindig megválasztotta, kinek az oldalán fosztogasson, hogy Bizánc is tovább fizessen. De Augsburg mindent megváltoztatott. Mindent.

Ehhez képest most a magyar törzsek jobb híján egymással torzsalkodnak inkább, és vannak, akiket nem érdekel, hogy a nagyfejedelem fia Bizáncban nevelkedik, és kérés nélkül is kirabolnak déli területeket, ahol a rómaiak korábban már beszedték az adót. Taksonynak néhányukkal meggyűlt már a baja. Ha pedig bizánci követ érkezett hozzá, széttárta a karjait és erélyesen követelte, hogy engedjék haza a kisebbik fiát, Gyevelt, meg a gyepűpénzt, amiért cserébe biztosítjuk a határt. Ha Bizánc nem fizet, ő sem foghatja vissza az embereit, valamiből élniük kell. Kagant azonban legjobban az aggasztotta, hogy Taksony akkor sem tudta volna visszafogni Kált, Szabolcsot, de még a külön utakon járó Bánátot sem, ha akarta volna. Gondok voltak ezek, mégpedig súlyosak.

Kagan tudta, ha időnként nem csillapítja a kedélyeket Konstantinápolyban, a feszültség akár komoly háborúhoz is vezethetett volna. Ha lenne egy új karchán, ütőképes zsoldossereget szervezhetne a magyarok rablókalandokban edzett lovas íjász katonáiból, amit leginkább Bizánc képes megfizetni. Kell a jó kapcsolat, őszintén hitt ebben, hogy lehetséges is. Ha jól megfizetnék, akár többtümennyi5 lovast is fel tudna sorakoztatni tíz napon belül Theodosius falánál. De nincs karchán, így nincs sereg sem.

Nem utolsósorban feladata volt még a palotában, hogy szemmel tartsa és tanítsa Taksony nagyfejedelem kisebbik fiát, az éppen tizenöt éves Gyevelt, aki ki tudja, miféle sorsfordító erő jóvoltából, de itt nevelkedett a rómaiak fellegvárában. A fiú zálog, a béke és a jó szándék szimbóluma, amíg itt van, addig Kagannak is dolga van ezen a helyen, mert amíg a fiú itt tanul, addig a magyarok jövője is itt van. Gyevel hamarosan változásokat hoz majd, ebben biztos volt. Remek ifjú, Árpád fejedelem vére folyik ereiben, szegről-végről még rokonai is egymásnak. Pannoniában minden magyar ember szabadon él, és nemigen akadt senki, aki saját népét akarta volna kizsigerelni, mint ahogy erre, nyugaton császárok és királyok építették fel hatalmukat és gazdagságukat. A magyar ember tudja, mi a szabadság, felebarátjától nem vesz el semmit. Egy napon Gyevel dolga lesz majd, hogy új egyensúlyt teremtsen. Kagan úgy tekintett rá, mint aki tudja, a fiú sokra viszi, ha majd egyszer hazakerül Pannóniába. A kötelesség mindkettejüket ide kötötte.

Híreket várt. Bosszút forralt.

Hetén hangjára összerezzent, amint ott kapta őt néma, fájdalmas gondolatain.

– Nem hallottam, hogy megérkeztél, nagyuram. Bocsáss meg, hogy nem siettem eléd a házadban! – Meghajolt, kezét szívére tette, mint az otthoniak, a nagy magyar harcosok. Jól vív, ért a lovakhoz is, nő létére bármelyik gazemberrel elbánna, a ház láthatóan jó kezekben van. Rábízta, igazi tarján nő, odaadó. Még szép is. Arinra emlékeztette, amitől újra összeszorult a szíve.

– Semmi baj, Hetén, nem vágyom szolgákra itt. Rendben tartod a házamat, ez nekem elég.

– Szívemből örülök, ha elégedett vagy. Minden kívánságod szerint zajlik, ma reggel a lovak is megérkeztek, a konyhából ételt hozok eléd, ha kéred.

– Nem vagyok éhes. – Kagan fürkészte a nőt, akivel magyarul beszélhetett végre a sok cifra görög szó után. A palotai beszéd simulékony, fullánkos szavai eunuchok éleslátásához igazított, önálló harctér. Ezután olyan jó az egyenes, tiszta magyar beszéd. Most nem is kell más. A magyar szavak mégis jobban elmélyítik a gyászt. Barátságos barna szempár ragyog rá, kedves, régről ismerős arc. Miatta sem akar idejönni, Hetén mindig túl kedves, nem tudja viszonozni a nőnek ezt a szívélyes modort. A férje Augsburgnál esett el három éve, ember nem látott még olyan öldöklést, mint ami ott folyt. Kadosa pedig Lehel és Bulcsú mellett állt, egyszerre akasztották fel őket. Hét magyart, minden nemzetségből egyet. Ott lógtak a várfalon mind a magyarság vezérei. Neki kellett volna mennie, neki kellett volna odahalni. Atyja, Ónod vezér is ott sebesült. A seb pedig hamar elvitte, három nap sem lehetett a láz. Hét magyart akasztottak a bajorok, tudtak a titkos vérszövetségről. Vajon miről szólhattak utolsó szavaik? Vajon Bulcsú gondolná-e, hogy tisztségét máig sem tölti be senki? Nincs karchán. Nincs hadvezér. Tudhatta-e, hogy a vérszövetség felbomlik majd? Hogy atyáik fogadalmát egymás ellen acsarkodó fiaik nem tartják? Gondolták-e, hogy a törzseket megbontja a rivalizálás, az árulás? Hogy két nemzetségben hitszegők és gyilkosok lapulnak, akik mindnyájuk jövőjét veszélyeztetik?

– Engedelmeddel befogadtam egy idegent. Betegségben szenved, gyógyító vízzel mostam le, főzetekkel. Beesett az ajtón ma reggel. Nézd meg, miféle lehet, kérlek, nehogy bajt hozzak a fejedre. Tudom, hogy küldetésed milyen fontos népünknek, nem kockáztathatsz ostoba vállalásom miatt, de megsajnáltam.

– Később megnézem. Most hírhozókat várok.

A házban egész délután egymásnak adták a kilincset a látogatók. Kagan az érkezett híreken töprengve lépett be a vendégszobába. Ajtók helyett mindenhol átlátszó selyemfüggönyök lógtak a félfákon, hogy beengedjék a fényt, és mert talán Hetén nehezen viselte a ház nyomasztó sötétjét a puszta szabadsága után. Éppen kicsavarta a kendőt a tálban, aztán megint az idegen lány fölé hajolt, hogy letörölgesse a testét, amikor a férfi melléjük lépett. Kagan alaposan szemügyre vette az ágyon ájultan hasaló fiatal nőt. Először csak a párnákra feszülő hosszú haját, ívelt hátát, gömbölyű fenekét, hosszú lábait látta. Tekintetét körülhordozta a szobán is, odakint még mindig zuhogott az a furcsa szagú eső, ami a tenger sós levegőjével elegyedett.

– Hogy van? – kérdezte végül, és közelebb ment, hogy megnézze a lány holmiját.

– Nagyon kimerült és lázas.

– Remélem, nem valami ragályos nyavalya.

– Nem hiszem. A kezén gyolccsal bekötött kígyómarást találtam. Folyton vizet kért, sokat ivott már, aztán elaludt.

– Kígyómarást?

– Igen. Láttam már ilyet, nemegyszer.

– Meghal?

– Talán nem. A legtöbb kígyómarás gyorsan öl, akkor már halottnak kéne lennie. Inkább a kimerültségtől nem tért még magához.

– Igazán?

– Te is ilyen voltál.

– Mikor?

– Augsburg után, amikor álló napig harcoltál egyfolytában, nagyuram. Aztán még három napig haldokló atyád fölött imádkoztál, míg ki nem lehelte a lelkét a nagyúr, utána pont így estél ágynak.

Kagan szúrós tekintettel pillantott Heténre.

– Arintól tudom – jelentette ki röviden, és láthatóan átfutott rajta a keserűség barátnője hiányára gondolván. A férfi eltűnődött egy pillanatra, valóban majdnem egy hétig nem aludt akkor. Már alig emlékszik rá, ott kezdődött minden, ki kellett volna szabadítania a vezéreket. Kadosa helyett neki kellett volna ott lógni holtan a várfalon, szinte érezte a hurok szorítását a saját nyakán, az augsburgi várfal keménységét a hátában. Tiszta szívéből akarta volna, és nem értette, hogy Hetén miért nem neheztel rá a történtek miatt.

A szobában egy hímzett görög köntöst talált, egy erszényt, benne aranyakkal, meg valami kis üvegcsét. Kinyitotta azt is. Illatszer volt a legjobb és legdrágább anyagokból, és noha nem értett hozzá, azt tudta, hogy ehhez hasonlót csak a leggazdagabb rómaiak használnak. Bár éppen ilyet talán egyik sem, mert ezt kivételesen kellemesnek érezte. Hozzáképzelte a lányhoz.

– Beszéltél vele?

– Nem. Éppen elájult az ajtóban.

– Láttad, milyen színű a szeme?

– Nem, nagyuram.

– Az baj.

– Miért?

– Mondd csak, Hetén, jársz te a piacra egyáltalán? – emelte fentebb a hangját a férfi, és mogorván a nőre nézett.

– Igen, nagyuram, járok. – Hetén mély levegőt vett, ekkor már rosszat sejtett.

– Hm. És hogy állsz a nyelvtanulással? Fél éve vagy itt.

– Bármit meg tudok venni! De ezeknek olyan gyorsan pörög a nyelve, ha megtanulok egy szót, azt is hatféleképpen tudják mondani! Alig értem őket, illetve… egyáltalán nem.

– Hallanod kellett róla, hogy egy lányt keresnek, mindenfelé csak erről beszélnek! A katonák nem lettek gyanúsak neked?

– Azt hittem, az ünnep miatt van, a kiválasztás, vagy mi. Tele van a város messziről jött népekkel.

– Talán őt keresik annyira a katonák.

– Nem tűnik bűnözőnek.

– Nem is az – mosolyodott el Kagan vezér, majd megint végigfuttatta tekintetét a lányon. – Nem bűnöző, csak megszökött otthonról.

– Beszélj már világosabban! Ki ez a lány? Úgy látom, ismered.

– Soha nem láttam még, de ő valószínűleg Anasztázia, a nagy hatalmú Kratérosz nagyúr egyetlen leánya, a szeme fénye. Nézd csak, hérakleiai, a köntösén is látszik. És mindenki tudja, hogy a nagy Kratérosz hérakleiai. Ezért gondolom, hogy ő lehet az.

– De miért jött Bizáncba?

– A kiválasztás miatt van itt, szerintem jelentkezni akar.

– Miből gondolod?

– Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy idejött, és nem a világ másik vége felé tart éppen. Az apja talán nem engedné neki, hogy jelentkezzen a versenyre.

– És ha nem ő az?

– Hamar megtudjuk, ha felébred, majd elmondja. De ha különleges zöld szeme van, talán ő az. Az is lehet, hogy csak egy vándorszajha, és köze sincs a lányhoz, akit keresnek.

Kagan közelebb lépett, meg akarta nézni a lány arcát is. Egyáltalán nem tűnt szajhának. Megnézte kezén a kígyómarást, majd érdeklődőn billentette el a fejét, hogy jobban lássa a lányt. Akaratlanul is úgy mérte végig, mint vadász a becserkészni való vadat. Soha ilyen szép római nőt még nem látott, és a szívében sejtette, ő lehet az a lány, akit keresnek. Kíváncsi lett rá. Maga is megdöbbent a furcsa érzéstől, a régóta nem érzett vágytól, ami fegyelmezetlenül és alattomosan végigkúszott a testén. Annyi fájdalmat hordozott már magában, teljesen elszokott ettől. Többnyire nem érdekelték a nők, különben is fogadalmat tett, és nem akart kezdeni eggyel sem, rómaival meg aztán végképp nem.

Soha nem látta még, nagyon fiatalnak, olyan tisztának tűnt, meg puhának és fájdalmasan ecetszagúnak Hetén borogatásától. Váratlanul fintorodott el. Utálta ezt a savanyú szagot, mindig a betegségekre emlékeztette, a láz elleni harcra. Beléhasított az emlék, egyik asszonyát, Gellint és gyermeküket, a mindössze hét holdat megért Szatmárt csitíthatatlan lázas betegséggel ragadta el tőle a halál. Ónod vezér is lázas sebben távozott e világról. Nagy hatalmú atyja, kitől megörökölte a titkos küldetést. Ez a halál szaga, ki kell mennie innen! Azonnal! Hirtelen az ajtó felé indult. Ekkor Hetén újra törölgetni kezdte a lányt, a gyolcs végighaladt a szép test ívelt vonalán. Kagan pedig, a tarján, visszafordult, mielőtt kilépett volna a szobából.

– Ha kell, hívd el hozzá a füvest!

– Már csökken a láza, nemsokára jobban lesz. Ó, mit meg nem adnék, csak hogy egyszer így nézz rám! – tört ki Heténből váratlanul az indulat.

– Miről beszélsz?

– Nem kell bevallanod, de azért én látom, hogy tetszik neked.

– Ez egy kislány, ráadásul római! Ugyan!

– Mondtam, hogy nem kell beismerned, de én látom. A szemedben.

– Hetén! Nem kellenek nők az életembe, ha valaki, akkor te igazán megérthetnéd!

– Már fél éve, hogy Arin meghalt, túl kell lépned rajta!

– Hagyj békén! – ezzel Kagan lezártnak tekintette a beszélgetést, és kifelé indult a szobából. Az emeleten a saját hálója felé vette az irányt, de a tarján nő utánavetette magát, és úgy követte Kagant, mintha kantárral hozzákötötték volna. Talán soha nem emelte még fel hangját a nagy hatalmú fejedelemmel szemben, de tudta, most az egyszer meg kell tennie.

– Jól tudom, azért jöttünk ide, hogy elvonuljunk a világ elől! Hogy ne kelljen gondolnod rájuk! Egyikükre se! De Arin halott, végre új életet kellene kezdened!

– Tudod, hogy fogadalmat tettem! Többé nem veszek magam mellé senkit!

– De miért?

– Mert képtelen vagyok megvédeni! – Azzal akkorát csapott öklével a mellette álló asztalra, hogy az darabokra esett szét. Kagant nem volt könnyű kihozni a sodrából, azonban most csikorgatta a fogait dühében. Kimondta hát. Némán is nagy szégyen ez egy magyar férfinak. A legnagyobb szégyen, ha nem tudja megvédelmezni a családját. Négyszer próbálta meg, és mindannyiszor kudarcot vallott, amit pedig a legjobban utált, ha szóba kerül. Erről már nem volt mit beszélni.

Hetén fehérre váltan állt előtte, hirtelen csend ült rájuk, egy összetört asztal a szoba közepén és a mozdulatlanul odafeszülő gyász. Hetén szerette volna válaszul azt mondani, hogy ez nem igaz, de tudta, hiábavaló lenne. Kagan okkal gondolja ezt, s a szíve mélyén megértette. Mégis úgy hitte, az élet igazságtalanul sújtotta őket szörnyű veszteségekkel, és segíteni akart volna rajta, de nem talált rá gyógymódot. Erre nem.

– A legnagyobb harcos vagy, akit ismerek. Bárkit és bármit legyőzöl.

Kagan csüggedten a nőre nézett.

– A halált nem.

– Mást is érnek veszteségek, így élünk, örökös háborúban! Magyarok vagyunk, így kell élnünk!

– Hetén, vannak olyan ellenségek, akik nem állnak elénk szemtől szemben. Szörnyű háborúk, amiket nem karddal vívnak, hanem cselszövénnyel, szövetségekkel és tollvonásokkal. Akinek köze van hozzám, arra kegyetlen becsen ellenségeim a halál jelét teszik, és addig üldözik, míg el nem kapják.

– Nem félek az ellenségeidtől! Azt sem kérem, hogy megszegd az esküdet. Nem kell elvenned! – Tétován közelebb lépett. – Csak veled akarok lenni.

– Nem lehet. A szememben te mindig az öcsém asszonya maradsz! Kérlek, hagyd, hogy így tiszteljelek.

– De Kadosa három éve meghalt! Te pedig élsz! – sziszegte kétségbeesetten a nő, Kagan vezér pedig elmerengő tekintetével megint látta maga előtt lógni a magyar vezéreket az augsburgi várfalon. Nyelt egyet, aztán fáradt hangon zárta rövidre Hetén kérését.

– Ha férfit akarsz, menj haza, elengedlek. – Azzal végleg elfordult tőle.

– Úgy látszik, tévedtem. Pont olyan halott vagy, mint ő! – Hetén szép arcába féktelen düh tolult, barna szemében ragyogtak a néma indulatok. Sértődötten hátat fordított és visszaindult a lányhoz.

– Bár én lennék halott helyette! – morogta magában Kagan, aztán lement az emeletről, magára terítette nagy fekete köpenyét, hogy jókora léptekkel kimenjen az istállókhoz, és megnézze a lovait, mielőtt még megérkezik hozzá a vén Cornelius.

Hetén befejezte a lány mosdatását, aztán illatos vízzel törölgette át a haját. Legszívesebben sírt volna, de nem tudott. A tarján nők nem sírnak.

Lassan csillapodott a láz, betakargatta az idegen lányt. Úgy sejtette, másnap reggelig aludni fog még. Hetén látta, milyen szép, de azt is, hogy szinte még gyermek. Csak egy római lányka, nem lehet szajha vagy rabszolga, ahhoz túl sok pénz van nála. Tetszik Kagannak, de az még nem jelent semmit.

– Cornelius megérkezett, nagyuram – jelentette Hetén mosolyogva, sokatmondó nézése már több alázatot takart, mint néhány órával korábban. Tekintete ragyogott, mögötte pedig belépett az idős római rabszolga. Előkelő, fehér köntösének kámzsáját alig emelte le víg, ráncos arcáról, Kagan vezér már ott állt előtte és tenyerébe vette az öreg göcsörtös, reszketeg kezét. Csillogó szemmel néztek egymásra, találkozásuk régóta várt örömöt hozott mindkettőjük lelkébe.

– Azt hittem, már soha nem áll el ez a búskomor eső! A csontjaimban érzem a hidegét.

– Öreg barátom! Isten hozott a házamban!

– Kagan! Ónod fejedelem büszke lehet rád a sírban, érett férfi lettél! És római házad van, nem is akármilyen! – Rekedtes hangjából büszkeség csendült. Végigmérte a házat és az előtte álló magas, ifjú magyart, régi tanítványát, a konok, éles tekintetét és sejtelmes mosolyát, ami az évek előrehaladtával immár jóval borongósabbnak tűnt, mint régen. Férfiak terhét cipelte már, a komolytalan gyermekévek messze szálltak.

– Te pedig éppoly vén vagy, mint amikor Bizáncba hoztál. – Felnevettek a régi emléktől, és hun módra megölelték egymást.

– Sok éve már annak, fiam, azóta krisztusi korba léptél!

– Remélem, nem végzem olyan rondán, mint ő.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek. A nagyuram híreket vár, sietnem kell vissza a Szent Palotába.

– Mondd el, ki az, és kiváltalak tőle!

– Ezt már százszor megbeszéltük, Kagan! Nincs szükség rá, jó helyen vagyok, vénségemre tisztelnek, és mindenben a legjobbat kapom. Nézz rám, úgy nézek én ki, mint akit mindennap megvernek?

– Nem, ha jól látom, semmiben sem szenvedsz hiányt.

– Nincs miért megválts a rabszolgasorból, követnem kell a csillagomat, a sorsomat, ahogy neked is a tiédet! Feladataink vannak. Nem kell már sokat várnod, hogy útjaink megint a régi fényben keresztezzék egymást.

– Ezt örömmel hallom, de még mindig nem árulod el, kinek adott el az úrnő?

– Megtudod majd, ha eljön az ideje. Hadd nézzelek meg jobban, megerősödtél a harcokban, fiam, máshogy csillog a szemed is, bölcsebb lettél, mióta nem találkoztunk.

– Jöjj, ülj le egy keveset, bort öntök neked!

– Nem. Mennem kell, örülök, hogy láthattalak, de az idő és az Úristen mindannyiunk fölött úr, most valóban sietek. Talán máskor szívesen veszem majd kedvességedet.

– Akkor mondd, hoztál-e nekem híreket arról?

– Igen, hoztam. Tudomásomra jutott, hogy létezik, de azt még nem tudom, hogy hol tartják – súgta az öreg, és nyomatékosan régi tanítványára emelte viharszürke tekintetét. – Három lehetőség van, az egyik a levéltár, ahol minden dokumentumot megőriznek, és eunuchok rendezgetik hatalmas termekben nap mint nap. Oda nem bejutni nehéz, hanem megtalálni a több millió irat között. Ez az épületrajz annyira titkos, tíz év alatt csak annyit tudtunk meg róla, hogy van, de még mindig nem találtunk senkit, aki valaha látta volna. Kivéve talán egy embert, bár ő sem tudott sokat a mostani hollétéről, ezért aztán nem faggattam túlzottan.

– Megbízható?

– Másolóeunuch a hivatalban, és tökéletesen megbízható. Azt mondta, egyszer látta, viszont nem ő dolgozott vele, hanem egy társa, aki már nem él.

– Milyen kár, talán emlékezetből lerajzolhatta volna.

– A palota eunuchjai igen nagy tudású, jó képességű emberek, mégis kétlem, hogy százból egy is emlékezne egy húsz éve lemásolt térképre.

– És mi a többi hely, ahol előfordulhat? Hármat említettél.

– Igen. Nos, szerintem a kincstárban van elzárva minden érdeklődő szem elől. Csak cselszövénnyel tudjuk onnan kihozni, nincs más lehetőség! Az azért mégiscsak a Szent Császár kincstára, nem lehet csak úgy portalanítás címén besétálni. Tudod, milyen óvatosan kell eljárnunk az ügyben, ha valaki megneszeli, hogy a térkép után szaglászunk, örökre eltűnhet a szemünk elől.

– Kell az a tervrajz, Cornelius, be kell jutnom Alashtonba.

– Nem az a te gondod, barátom, könnyűszerrel bejutsz te bárhová, attól nem féltelek. Hanem a kijutás. Az Alashton-erőd hatalmas labirintus, ha nincs semmi útmutatód, vagy nem ismered fel a jeleket, sosem jössz ki onnan, és Kasztan fogságába esni csúnya vég. Főleg neked.

– Igen, ezt eddig is tudtam. És mi a harmadik?

– Az Írnok.

– Miféle írnok?

– Éppen ez az, hogy nem tudjuk. Senki sem tudja. Az Írnok nem afféle egyszerű betűvető, hanem a császár palástolt bizalmasa, bárki lehet. Még olyasvalaki is, aki látszólag nincs a kegyeltjei között! Állítólag a császár legtitkosabb levelezéseit és féltett dokumentumokat meg tárgyakat őriz egy eldugott könyvtárteremben, amiről senki sem tudhat az Officiorum Hivatalában sem. Közben a személyéről sem tud senki, vagyis az Írnok valójában nem is létezik.

– Sokáig a tervrajzról is azt hittük.

– Ha az Írnok létezik, hát akkor bizonyosan nála lesz. Meg kell tudnunk, hol van, ki lehet ő, és meg kell szereznünk a térképet, anélkül öngyilkosság lenne elindulnod Kasztan vezér várába. Az egy csapda, amiben bizonyosan ott rekedsz.

– Márpedig oda fogok menni!

– Türelmes légy! Várd ki, amit ki kell várnod, fiam! Tíz év alatt nem sikerült kicsalogatnod Kasztant, de jut eszembe, van itt még valami, ami érdekelni fog. Úgy hallottam, nagyfejedelemmé emelték, mostantól minden becsenek ura lett. Már nemcsak a Talmács nemzetség az ellenséged, hanem mind a nyolc becsen törzs. Légy óvatos velük! Törékeny a béke keleten, ott is háború készül, vérszomjas odjogur törökök gyülekeznek napkelet felől, összeverődtek és veszélyeztetik az impériumot. A perzsák még mindig segítségért könyörögnek, az araboktól szabadulnának. Daula emír nemrég vert vissza egy perzsa összeesküvést, lemészárolta a királyt, és egy másikat ültetett a helyére. Csakhogy ez a számítása még nagy meglepetéseket okozhat, mert az új perzsa király sokkal agyafúrtabb, elszántabb, és jobb kapcsolatokkal rendelkezik, mint az előző. Az imperátorunk hadat szervez a törökök ellen, a kiválasztás után nemsokára új és nagyszabású hadjárat kezdődik. Ha pedig a perzsák is beszállnak, Bizánc a következő évben az emír ellen megy, és a háború beboríthatja az egész anatóliai régiót. Jó idő lesz arra, hogy ne vegyék észre, míg leszámolsz a legrégebbi ellenségeddel, Kasztannal. Nem fog odébbállni, megvár téged.

– Már sok éve vár rám. Nem okozhatok neki csalódást! – Kagan felsóhajtott, nem számított rá, hogy így alakul. Rossz hírek ezek, nagy bajt jelentettek, az eddigieknél is sokkal sötétebb jövőt sugalltak. Az öreg aztán hosszú, nyájas léptekkel olyan csendesen távozott, ahogyan érkezett. Megbeszélték, hogy mostantól egy ideig a Szent Palotában tartózkodik, így nincs akadálya, hogy a következő napokban még találkozzanak egymással.

– Kényelmes kis római lak! – szólt nevetve Bánát, a kériek fejedelme, miközben belépett és körbefuttatta tekintetét a házon. Fiatal magyar férfiként szava éppúgy hangzott fenyegetésnek, mint vidám kurjantásnak. Jelentőségteljesen bámult a nála kicsivel magasabb, sötét alakra, a csendes somhegyire. Régóta ismerték már egymást a Tarján törzs vezérével, aki most a szokásosnál is mogorvábban nézett vissza rá. Gondolatai valahol nagyon messze jártak.

– Szívesen látlak benne – mosolyodott el végül Kagan, ahogy vendégéhez lépett, és magyarok módjára barátian veregették meg egymás vállát.

– A törzsfők érted küldtek, Kagan!

A férfi büszkén felemelte a fejét, barna szemében remény ragyogott egy otthonról hozott követeléssel. Magyarok ők, nem lehet vita a vérszövetség vezérei közt. Barátok is, már majdnem testvérek.

– Akkor hiába jöttél, barátom.

– Miért? Tán bizánci lettél ily hamar? – csattant fel pimaszul Bánát, a levegőben minden addigi nesz elnémult, a szolgák a konyha felé osontak. Kagan az efféle sértést ritkán hagyta megtorlás nélkül, de legjobb barátai épp azért a barátai, mert ki merik mondani, amit gondolnak.

– Ha eljön az ideje, akkor elmegyek a tanácsba – szögezte le nyugodtan, de láthatóan esze ágában sem volt törődni ezzel.

– Épp itt az ideje, hogy ott legyél! – húzta ki magát a kéri, és tekintete elkomorult, de a somhegyit nem hozta lázba az ifjú fejedelem lobbanékony kedve.

– Túl heves vagy, várd ki, amit ki kell várni.

– Te pedig túl sokat vársz, barátom! Jönnöd kéne, két hét múlva holdtöltekor a magyar törzsfők új karchánt választanak. Akkor is, ha nem jössz el, nem várhatunk rád tovább. Gyászod már nem emberes, asszonymód nem nyüszíthetsz, légy az, akinek lenned kell, jó uram! Gyere, és vállald ezt a tisztet, te vagy az egyetlen, akit mindenki békében fogadna el vezérnek!

– Nem – jelentette ki röviden, és fáradtan az ablakhoz lépett. Kagan mély, nyugodt hangjának lejtésén sok harc heve érződött át anélkül, hogy akarta volna, miközben valami szomorúság lengett körülötte, egész lényét az elmúlt tíz esztendő súlyos veszteségei árnyékolták. Kagan állta az indulatos Bánát parázsló tekintetét. Nem lehet, hogy ő legyen minden magyarok hadvezére, ezt Taksony nagyfejedelem sem gondolhatja komolyan, amikor ajánlást tesz a vezérek tanácsában. Még a saját családját sem tudta megvédeni, nemhogy az összes magyar törzset, nem neki való feladat, alkalmatlannak gondolta magát, de ezt nem mondhatja meg Bánátnak, sem a többi vezérnek, ez a szégyen kimondatlanul is ott leng körülötte, kár beszélni róla.

Elállt az eső, a kora este fényei narancssárga mezbe és gyémántos vizességbe öltöztették az udvart.

A becsen törzsek egyesülnek, míg a magyar szövetség alighogy létrejött, a bomlás küszöbén áll, a hét vezér holtteste ott lógott az augsburgi várfokon. Kagan még emlékezett a kürt átütő hangjára, Lehel utolsó kívánságként akkora szusszal fújta meg, hogy keresztülsüvített a magyar harcosok lelkén, mint egy megvadult oroszlán bosszús bőgése. Hosszú, velőtrázó hang volt, mind tudták, mit jelent. A lovak türelmetlenül toporogtak, a magyar vitézek egymásra pillantottak, és azonnal rohamra indultak Lehel kürtjének szavára. Mire a csata véget ért, felakasztották a hét magyar vezért, kik küldöttségben, önszántukból mentek a falak közé. Holttestüket kemény bajor kőhöz vágta és cibálta a forró nyári szél. Kagan látta, és arcára a szokásosnál is mélyebb komorság ült.

– Bulcsú óta nincs karchán, nincs hadvezér.

– A tanács majd választ valakit, ott van Keve, Szabolcs, vagy Kál! A törzseknek nem kell rám várnia!

– De tiéd a kard, nagyuram. Isten ostorának, Attilának vére vagy! A somhegyiek vannak a legtöbben, tiéd a vezértörzs! Kötelességed lenne…

– Elég ebből, Bánát! Menj vissza a vezérekhez, és mondd meg nekik, nem megyek el a tanácsba, és nem én leszek minden magyarok karchánja! Más küldetésem van!

– Bizánc megvette a szíved? Itt minden olyan gyönyörű és kényelmes. Embereid csak rád várnak! Felváltva állnak őrt a Póntosz partján, hogy elküldjék a jelet a táborba, amikor érkezel! Húszezer lovas harcosod és minden somhegyi csak rád vár, és te egy ostoba kis bizánci küldetéssel mentenéd ki magad?

Ekkor Kagan egyetlen fürge mozdulattal elkapta az ifjú kérit, és a torkánál fogva az oszlopcsarnok legközelebbi pillérének szegezte. A hosszú, vörösesszőke hajba csatolt ezüstgyűrű nagyot koppant a márványon, Bánát lábai épp csak a levegőben lógtak. Kagan egész testével nekifeszült a szemtelen kölyöknek, sötét szeme dühtől csillogott, és homlokát haragosan összeráncolva így szólt:

– Ez a küldetés mindennél fontosabb, kéri, ne merd azt mondani, hogy ostoba, mert semmit sem tudsz! Heves vagy és túl könnyen ítélsz, vigyázz a szavaidra a házamban!

Azzal elengedte, és minden fenntartás nélkül fordított neki hátat. A kéri vezér okosabb annál, hogy rátámadjon, és különben is barátok. Szövetségesek.

Bánát a torkát simogatva, bosszúsan folytatta megkezdett mondandóját:

– Bizánc megmérgezett téged, ezt mindig is tudtam, de hogy néped nem számíthat rád, ezt soha nem gondoltam rólad, Ónod fia, Kagan vezér, a somhegyiek büszke fejedelme! Két hét múlva, holdtöltekor, a Morna völgyében várunk rád! Remélem, meggondolod magad addig, és mégis eljössz, különben attól félek, népünknek vége. Tiéd a kard, a szívedben ott van Attila vére, nagy szükségünk lenne rád odahaza. A sztyeppén, a Somhegyen és Pannóniában.

Bánát vezér megfordult, és tudta, csípős szavaival szíven találta a nagy somhegyit. Remélte, eljön, ő lesz majd a karchán, és rendet tesz a magyar vitézek között azzal a sötét, izzó tekintettel, amitől még a legjobb magyar harcost is kiveri a veríték, nemcsak a puhány rómait. Bizánc, ó, micsoda mételye is a tiszta magyar szívnek.

Kagan elgondolkodva nézett a távozó kéri fejedelem után. Úgy tűnik hát, mintha a szíve Bizáncé lenne? Magyar, sosem árulná el a népét, de ha otthon ezt hiszik, az bizony nagy bajt jelent.

Egy férfi a szívével lát és mindig hűséges. A barátainak a legjobbat adja, mindenét, az ellenségeitől pedig mindent elvesz, így mondta Ónod vezér a halálos ágyán. Hosszú ezüstös haját kétoldalt kiborotválva hordta, a bosszú és a gyász jeleként. A Tarján nemzetségben ez régi hagyomány. Vajon mit mondana rá, ha tudná, a törzsek őt akarják megválasztani első hadvezérnek? Óva intené, vagy büszke lenne a fiára? A legnagyobb harcos, akitől mindent megtanult, és akit Konrád herceg egy váratlan pillanatban átdöfött a csatában, mint valami suhancot. A legnagyobb tarjánt keresztülszúrta kardjával egy bajor, Kagan pedig atyját védelmezőn lerohanta akkor a Vörös Konrádot, és súlyos küzdelem után megölte. Nehéz harcba bonyolódtak, a bosszúja oly sok erőt adott, és még mindig átfutott rajta az a vérszomjas harag, ha arra a napra gondolt. Legszívesebben minden áldott nap újra és újra megölte volna a lotaringiai herceget, mert ez a furcsa érzés folyton feléledt benne. Emlékezett rá, hogy ujjai véletlenül akadtak a nyílvesszőre a vértől ragacsos fűben, a csatamezőn, és egyetlen mozdulattal keresztben döfte át a torkán. Később mindenki azt hitte, lenyilazták.

Konrád, a nagy harcos dühödt képpel meredt rá, vére pont olyan forrón folyt, mint bárki másé, nincs különbség ebben a paraszt és a herceg között. De a kiguvadt szeme, holtan összecsukló teteme, mint múló látomás, úgy érezte, nem elég. Egy német herceg agóniája kevés öröm egy hatalmas tarján fejedelemért. Csakhát az ellenség is csak egyszer halhat.

Csatamezőn megesik, a férfinak csatában kell halnia, így szólt a büszke tarján, ahogy átadta neki a kardot. A sudár termetű Ónod vezér, aki után még érett kora ellenére is zavartan pillogtak a nők. A gyerekek sikítva elszaladtak előle, és férfiak ezrei hallgattak topogó lovaikon, amikor ő beszélt.

Kagan vezér a kezébe vette Attila fegyverét, a kardot, mely meghódította már a világot, s amelynek viselése nehéz terheket és elvárásokat rótt rá. Apáról fiúra szállt. Kölcsen is örökölhette volna, de rá más feladatokat bízott atyjuk. Tarján hadvezérként Taksony nagyúr mellett kellett maradnia, ő irányította az ötezer fős somhegyi haderőt, mely a nagyfejedelem állandó kíséretének negyedrészeként járta a magyar vidékeket a Szerettől a Duna felső ágáig. Kölcsen, az öcskös, aki egészen kicsi gyermekként Iringó kezét fogva könnyes szemmel leste, amint ő nyolcévesen lóra száll, és elmegy a messzi városba, Bizáncba, Cornelius Daianus Pardius bizánci követ kíséretében. Tizenhét évesen engedték haza Konstantinápolyból. Alig látták egymást azóta is, az élet folyton elsodorta őket egymástól, pedig mily jó lenne már ismét mellére vonni Kölcsent, azt a konok, kutyájának mindig csontot gyűjtögető, nyelvöltögető, a lányoktól lopott csókokat kicsúfoló öccsét, aki ma már hadakat vezet, és nyilaitól rettegnek a nyugati népek.

A kard, Isten Ostorának egyik kardja.

Az asztalra fektette óvatosan, hüvelyével együtt. Sosem engedte ki a kezéből, mindig magánál tartotta. Csatákban ritkán használta, bár előfordult már, hogy a szükség úgy hozta, ezzel a fegyverrel öljön.

A magyaroknak karchán kell.

Nem megy. Nem képes rá.

Lecsatolta fegyvereit, és lefeküdt a kerevetre, a szép római ágyra, amin egészen kényelmesen el lehetett gondolkodni népe ügyes-bajos dolgairól. Lehunyta a szemét, lábait a karfára vetette keresztben, és a távoli Pannóniára gondolt, meg a somhegyiek táborára. Atyja hagyatékára, a titkos küldetésre és a magyarok különös helyzetére. Aztán Hajnal táltosra gondolt, talán segíthetne ebben a döntésben. Küldhetne látomást, üzenetet, vagy eljöhetne ő maga is az álmok képében, hogy megmondja testvérbátyjának, mit üzennek neki a szellemek, ha egyáltalán szóra méltatják.

Karchán kell, a vezérek őt akarják, de neki egyszerűen nem megy.

Anasztázia egy szobában találta magát puha ágyban, fehér lepedőbe csavarva, olyan ecetszagúan, hogy az csípte a szemét. Kintről beszűrődtek a város tompa hangjai és az eső utáni árnyas, szürke hangulat. Meztelen. Remélte, nem élt vissza senki kiszolgáltatott helyzetével. Római bútorok, drágának tűnnek. Az asztalon a holmija, ránézésre mindene hiánytalanul ott hever. Kivéve a köntöseit. Kezdett emlékezni rá, hogy beesett egy ajtón, sárosan. Ez nem lehet az ispotály, valaki befogadta. A széken idegen öltözék hever gondosan összehajtva, hívogatón, hogy vegye fel. Sötétkék selyem, brokát. Ilyet csak barbárok hordanak! Hirtelen megijedt. Ez egy gazdag barbár háza! Nem eshet meg vele ilyen nagy szerencsétlenség! Barbár, akinek háza van Gordelanban, csak olyan lehet, akit a császár jól ismer. Ha pedig ismeri a császár, akkor Kratérosz is ismeri, és ha mindenki tudja, hogy ő megszökött otthonról, akkor ez a barbár házigazda nagy valószínűséggel sejti, ki ő. Ha eddig nem, hát majd ha a szemébe néz. Csak reménykedhetett benne, a katonák nem törnek rá mindjárt, hogy atyja elé vigyék. Kellett néhány perc, hogy megnyugtassa magát.

Odalépett az ablakhoz és kinézett. Szerette volna tudni, reggel van-e, vagy este, de annyira idegennek tűnt minden, nem tudta megállapítani, merről kél a nap, és merre nyugszik. Hatalmas gondozott udvar tárult a szeme elé, melynek végében kőkerítés húzódott, mögötte a végtelen, éjfekete vizű Póntosz-tenger. Közelebb karámok és istállók, láthatóan tele lovakkal, az udvar hatalmas, és hátranyúlik oda, ahová már nem lát el. Odalent emberek dolgoztak az épületben. A kihalt udvaron kis tavakban folyt össze a víz. Elállt az eső, narancsos színű fények derengtek.

Anasztázia sietve magára öltötte az idegen öltözéket, ujjatlan, térdig érő, karcsúsított kaftánt női nadrággal, amit széles, veretes övvel fogott át, mintha csak rá szabták volna. Szokatlan viselet, amin zsebet is talált, és amibe futó ellenőrzést követően hamar bele is gyűrte a holmiját. Mindene hiánytalan. Az ágy mellett megpillantotta a csizmáját, érte nyúlt, majdnem száraz, szépen letisztogatta valaki. Reggelnek kell lennie, kora hajnalig száradhatott csak meg ennyire. Tőrei ráfektetve. Benne hordta őket. Felvette és elrejtette a szokásos helyre. Aztán az ajtóhoz sietett és kinézett a folyosóra, több szoba is nyílt onnan. Kilépett, és bizonytalanul elindult. Ha barbár is a vendéglátója, illő lenne megköszönni neki a segítséget. Ha rájön, hogy ő Kratérosz nagyúr leánya, rávehetné, hogy ne adja fel, majd megalkusznak valahogy.

Lement a lépcsőn, figyelte, mikor jön szembe egy idegen, aki akár le is ölheti, mert nem értik meg egymás szavát. Ahogy leért, egy nagy oszlopcsarnokos fogadóhelyiségben találta magát. Körülnézett, római bútorok vették körül, egy asztalon pedig megpillantott egy kardot, kiterítve a hüvelyében. Opálos fény tört meg rajta tündöklőn, mintha hívogatná. Ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy megnézze magának. Odament, és ekkor vette észre a férfit.

A barbár egy kereveten feküdt hanyagul keresztbe vetett lábbal. Anasztázia rettentő különösnek találta őt egy római házban, számára még a gondolat is elképzelhetetlennek tűnt eddig. A férfi lehunyt szemmel úgy feküdt, mint egy halott, de aztán a lány látta, hogy egyenletesen lélegzik. Óvatosan közelebb ment hozzá, a szíve nagyokat dobbant. A férfi hosszú lábú, csípője keskeny, felsőteste izmos, válla széles; szikár és erős alak, olyan szívós fajtának tűnt, akit agyoncsapni sem lehet. Jobb karját régi sebek hegei borították, melyek a ruhája alá futottak, bizonyára hosszan húzódnak még tovább, és Anasztázia hozzáképzelte a csaták utánozhatatlan mintázatát. Volt benne valami gyönyörű. Jóképűnek találta, de nem túl fiatalnak. Könnyű, ápolt szakáll ölelte az arcát, markáns vonásai, egyenes az orra, szép homloka erős jellemre utalt, még álmában is büszke tartása pedig konok és kiszámíthatatlan önfejűségre. Félrefordított fejtartása szinte már uralkodói. Fekete, egyenes szálú, hosszú haját éppolyan ezüstgyűrűvel fogta össze, amilyeneket Pardius is használt. Csak a magyarok hordanak ilyet! Attila hunjai! A felismerés után Anasztázia hátrahőkölt csendben, aztán elfordult, mert a kard nem ment ki a fejéből. Tudta, hogy veszélyes, amit tesz, mégis odalépett az asztalhoz, és megállt fölötte. A kard hosszú, különleges ívű, finom fegyver volt tört markolattal, oly míves és régi, amilyet még soha nem látott. Áhítattal simított végig rajta, ujjaival óvatosan rámarkolt és halkan kihúzta a hüvelyből, nehogy felébressze fémes hangjával az idegent, riadt pillantással ellenőrizte is, mint a gyerek, aki épp valami rosszban sántikál.

Aztán a lányt teljesen elbűvölte a fegyver, hevesen vert a szíve, ahogy előrébb ment, és a karjával suhintva ívet hajtott vele balra is, meg jobbra is. Sok vért látott kard, érezte, hogy lélegzik, veszélyes és igéző. Pimaszul megforgatta. Micsoda egyensúly, micsoda erő van benne, milyen fogása van, mintha a pokol akarna megnyílni előtte. Lehunyta a szemét, úgy érezte, kívánnia kellene valamit ebben a meghitt, áldott pillanatban. De akkor őrült félelem markolt a szívébe egy szempillantás alatt, az idegen két lépéssel a háta mögött termett, és úgy fogta át határozottan mindkét karjával, hogy a fegyver markolatát szorító kezeire fonja az ujjait. Ha most kitépi a kezéből, talán le is fejezi mindjárt! Haragvó erővel fogta, aztán enyhült a szorítás.

A férfi válla érintette a lány vállát, mellkasa a lány hátának simult. Közelségében Anasztázia hirtelen oldalra fordította a fejét, riadt madárkaként röppent volna a kar szorításából, de az idegen nem engedte el. Anasztázia moccanni sem bírt, míg a férfi csak fogta a markolatot görcsösen szorongató kezét, és várt. Talán megfontolta, mitévő legyen, lassan lélegeztek. Anasztázia lehunyta a szemét. A barbár oly halkan termett ott, a lépteit nem is hallotta, úgy járhat, mint a macska, a teste melege átsütött a szép ruháján, és Anasztázia nem akarta még neki visszaadni ezt a gyönyörű kardot. Ráadásul vérlázítón jól érezte magát, a sötét szakáll finoman a halántékához ért, a férfi egyenletes légzése végül megnyugtatta. Kedves az érintése, kellemes az illata, ahogy sugárzik belőle egy izzó, mégis félelmetes erő, ahogy immáron megmutatja neki, hogyan emelje fel, és hogyan fordítsa el a kardot a küzdelemben. Egy ismeretlen barbár, akivel ösztönösen összesimul a teste, akivel harcban edzett kardot forgat, és már nem állja, hogy kicsit ne forduljon felé újra a válla fölött, hogy közelről láthassa az arcát.

A férfi lenézett rá, a tekintete mindent elárult róla. Elárulta, nem tűri, ha fegyverét asszony érinti, de mintha most kivételt tenne a kedvéért. Mosolyog, de csak finom, csalafinta mosollyal, amit a sötét szakáll oly titokzatosan elrejt. És a kard fordul, vele kanyarodik a kar, vele játszanak a markolaton egymásba fonódó ujjak, ahogy együtt lépnek, megszűnik a világ a mozdulatban, mintha nem is volna más rajtuk kívül. Sóhaj lopakodik mélyre a testben, lehunyt szemmel ébred valami, valami hatalmas és a szemnek láthatatlan.

Anasztázia megpillantotta a férfi kezén a palotai jelgyűrűt, és kitépte magát az idegen öleléséből. Tud mindent. Mégsem mondja. Vajon ő vetkőztette le odafent? Ettől a gondolattól azonnal elpirult, zavartan nézte a háttal elforduló férfit, aki a kardot lassan visszacsúsztatta a hüvelyébe. Nem nézett vissza, nem szólt hozzá, talán mégiscsak harag gyúlt a szívében, amiért elkövette ezt az arcátlanságot, hogy a kezébe vette ezt a fegyvert.

– Sosem láttam még ilyen szép kardot, elnézést, hogy így elragadtattam magam. Érted, amit mondok? Beszélsz görögül? – kérdezte a lány kíváncsian, de nem kapott választ. Hirtelen mély csalódottság futott át rajta, miért is beszélne görögül egy hun? Hiszen csak egy barbár.

– Gondoltam, hogy nem! – jegyezte meg lesújtón.

Összenéztek. A férfi szó nélkül közelebb ment, szóra nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta. Anasztázia bizalmatlanul hátralépett.

Egy pillanatra elvesztek egymás tekintetében, aztán Kagan látta, az idegen lányban fellángolt az a szokásos félelem, ami az udvari dámákra olyan jellemző. Hisz ők egymástól oly távoli emberek. A szakadék pedig áthidalhatatlan, nincs út egymáshoz, bármennyire nyílik meg a szív abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy valójában őrülten sóvárog a másik ember után. Túl nagy a távolság, mint maga a világ, vagy mint egy tátongó feneketlen szakadék, melynek két sziklaszirtjén ott állnak egymással szemben, idegenekként, árván, önmagukban, és amit mégis betölt ez a könnyed és elragadó szomszédság. Volt ebben a lányban valami, talán egy kis üde és naiv kíváncsiság, amit Kagan készségesen megfejtett volna, de annak hirtelen felismerése, hogy milyen szívesen töltené az idejét a lány ártatlanságának kiismerésével, inkább felbosszantotta. Nincs ideje erre. Összehúzta a szemhéját és akaratlanul is olyan keserű képet vágott, mint aki vackorba harapott. Senki sem érintheti a hun király kardját! Neki mégis sikerült, és elevenen állt előtte. Csodálkozott, ilyen még nem fordult elő soha. Arcátlan kis római fruska!

A lány jobban megijedt tőle, egyre hátrált. Hadd féljen csak, legalább tartja a távolságot! A kard hatalmas és tiszta. Kiválasztotta ezt a lányt. De miért? Még csak nem is hun. Ezen gondolkodott.

Mogorva, sötét tekintetű barbár, de rettentő jóképű, közelebbről még inkább. Úgy tűnt, haragszik a kard miatt. Süt róla a kegyetlenség és a megvetés, mint minden hunról, és Anasztázián végigkúszott valamiféle ismeretlen borzongás. Félelem lenne ez az idegen érzés, vagy valami más? Maga sem tudta, de elhátrált egészen az oszlopig.

Ekkor érkezett egy hun nő, aki örömmel vette, hogy Anasztázia jól van és folyékony magyar beszédbe kezdett a barbárral, amiből a lány egyetlen szó nem sok, annyit sem értett. A nő jelenléte valamiért megnyugtatta Anasztáziát, az ő hangján a szép guruló szavak nem tűntek furcsának. A férfi továbbra sem szólt, csak bólintott, aztán hosszú léptekkel elindult az emeletre.

A magyar nő zavartan az ajkába harapott, látszott rajta, hogy szavak után kutat a fejében, illene görögül megszólalnia, de láthatóan nem is tudta, hogy kezdjen bele. Aztán bemutatkozott, majd kertelés nélkül a lényegre tért.

– Enni? – kérdezte röviden Anasztáziát, és a biztonság kedvéért a kezével kanalazó mozdulatokat tett. A lány rámosolygott, a mozdulat azonnal elárulta neki, hogy a nő csak tőszavakban és mutogatással fogja megértetni magát, de értékelte az igyekezetét. Most legalább egy ember már van a házban, aki értelmes szavakat is használ, ha keveset is. Az éhség miatt buzgó örömmel bólogatott a szíves meghívásra.

– Gyere! – mondta a hun nő, és elindultak, hogy a konyhában ételt tegyen elé az asztalra.

– Szép ez a ruha, köszönöm.

– Tetszik? – csattant fel boldogan Hetén, ahogy csodák csodájára ennek a lánynak a szavait minden gond nélkül megértette.

– Igen, nagyon kényelmes, de nem fogadhatom el. Vissza fogom adni – mondta a lány, mire a hun nő már meglehetősen értetlen képet vágott. Igyekezett eltúlzott gesztusokkal jóvátenni hiányos nyelvismeretét, nem tudta, pontosan miről karattyol a lány, néha talán csak egy szót csípett el belőle, bár ez láthatóan őszinte örömmel töltötte el.

Ahogy a konyhába értek, Anasztázia nyelt egyet, és noszogatásra nem várva, gátlástalanul az asztalhoz ült. Hamarosan tányért kapott, római módra kést és villát. Alighogy a nő megterített neki, visszajött közéjük a barbár férfi, mielőtt még Anasztázia kigondolhatta volna, hogyan faggassa ki a hun asszonyt arról, hogy kiféle-miféle ember a ház ura.

– Ha megfürdetted, adj neki másik ruhát, visszaviszem a palotába. Az apja már majd megőrülhet ebben a keresésben. – A nő bólintott, és Anasztázia megállapította, a férfi tud beszélni, még ha görögül nem is. Szép hangja van, mély, de nem túl öblös, mint amilyen atyjáé, ám attól még meglehetősen határozott. Meglepően simulékony és egyben parancsoló.

– Fürdessem meg?

– Ez az ecetszag, ami árad belőle, borzalmas.

– Ó, igen, értem. Ezek szerint biztos már, hogy őt keresik?

– Egyre biztosabb.

– Gyere, előbb egyél te is valamit, nagyuram.

– Nem kérek.

Kagan vezér a konyha végébe ment és az ablakpárkányhoz támaszkodott. Hetén megszelt egy kenyeret, meg mindenféle finomságokat rakott a lány elé, sült csirkét, halat, gyümölcsöket. Tekintetével és arca minden barátságos vonásával folyton biztatta, hogy vegyen csak. Ha már nem tudta, hogy is mondják görögül, igyekezett arckifejezésével jelezni, milyen szívesen adja. Gondoskodón sürgölődött, forgolódott, minden fellelhetőt odatett az asztalra, és mikor látta, hogy a lány végre eszik egy kis sajtot, megnyugodott.

– Elkészítem a fürdőt – azzal távozott is a konyhából. Egy pillanatig gondolkodott, hogy mondják görögül a fürdővízkészítést, meg hogy odafent várja a lányt, aztán úgy vélte, ez számára még túl bonyolult, Kagan majd elmondja neki. Félt, hogy valami ostobaságot mondana, ezért inkább sután távozott. Anasztázia hiába pislogott utána kétségbeesetten, hogy ne hagyja magára ezzel a barbárral, Hetén rá se hederített.

A férfi csak bámulta, nem jött közelebb, és nem szólt hozzá továbbra sem. Mivel nem ült le az asztalhoz, Anasztázia úgy gondolta, valószínűleg szolgának nézi. Egész jó ötlet, hogy szolgának mondja magát. Mi van, ha mégiscsak érti, amit mond? Csak olyan csendes fajta.

Tekintélyes ember, átöltözött, ez a ruhája díszesebb. Gyakran rápillantott, pedig nem akart volna, de ha egyszer ott állt előtte, nem tudta türtőztetni magát. A szemébe már végképp nem mert belenézni, pedig vérlázítóan vonzotta a férfi mogorva tekintete. Nem tudta, miért, de ez az alak a feje búbjától a talpáig olyan zavarba hozta, hogy remegett a gyomra. Inkább az ételre összpontosított, lesütött szemmel. Közben lopva méregette a barbárt, azt remélve, hogy az nem veszi észre. Széles veretes öv fogta össze rövid, fekete brokátköntösét, fibulák tarkították magas nyakú, ujjatlan viseletét. Szűk nadrágot és kecskebőr csizmát viselt. Anasztázia tudta, hogy össze kell szednie magát, nem viselkedhet úgy, mint egy félkegyelmű.

– Szeretném megköszönni, hogy befogadtál a házadba. Talán nem érted, amit mondok, de azért köszönöm – mondta zavartan, ám a férfi továbbra sem szólt hozzá.

Kagan elviselhetetlennek találta azt az ecetszagot, igyekezett egy kis távolságot tartani. Különben is halálra rémítené ezt a lányt, ha csak egy lépést tenne még felé. Szenvtelenül nézte, ahogy eszik. Úgy fürkészte, mintha átlátna rajta, karját összefonva türelmetlenül várta, hogy a lány jóllakjon, aztán mielőbb elvihesse a Szent Palotába, mert erre a napra még igen sok dolga akadt volna. Eldöntötte, hogy kimegy az istállókba Tardoshoz meg Zétényhez, amíg a lány megfürdik, s akár azonnal indulhatna, de valamiért még nem vitte a lába.

– Messze innen van egy ház, ahol szolgálok. Szolga vagyok, érted? Szolga. – A lány lassan kibetűzte a szót csücsörítve, hátha attól majd jobban megérti, és felemelte a tekintetét.

Tényleg zöld szemű. Sokkal szebb, mint először gondolta, Heténnek igaza volt, valóban tetszik neki. Kár, hogy csak egy római kölyöklány. Hun vezér nem kezdhet ilyen kis süvölvénnyel, méltatlan lenne hozzá, meg különben is esküt tett. Nem kér magának több nőt ettől az élettől, nem szeret már senkit, és kész, többé nem akar elveszíteni egyet sem. Négy feleséget temetett el a múltjában.

De ezt a lányt kiválasztotta a kard.

Szolga? Igen, szolga, aki késsel és villával eszik, egyenes háttal ül az asztalnál, és csak akkor beszél, ha már lenyelte a falatot. Mint egy hun. Ráadásul olyan előkelő képet vág, le sem tagadhatja, hogy római. Na persze, hogy szolga. Azok pont ilyenek.

A lány azt hiszi, hogy nem érti meg a görög szavakat, neki pedig mintha tetszene ez. Ebben a hitben hagyhatná. Tudatlan barbár, aki nem beszél a leány becses és cifra palotai nyelvén.

Mit mond még? Tudom, hogy hazudik. És milyen pocsékul megy neki.

– Most biztosan azt hiszed, hogy hazudok. Aranyam van, nem is kevés. Összegyűjtöttem. Meg örököltem is. Tudod, a római jog. Lehet vagyonom attól még, hogy szolga vagyok, meg nő.

Na, igen, nincs tisztában a pénzzel, egy egész birtokra való szolgának a sokévi keresete lapul a zsebében, még meg sem született, amikor már dolgozni és félretenni kezdett.

Kagan odament a díszes szekrényhez, hátat fordított a lánynak, és bort öntött egy kancsóból két szilkébe. Szeme megakadt a bíborgyűrűjén. Ha a lány meglátja, tudni fogja, hogy bejáratos a Szent Palotába. Eddig talán nem vette észre, vagy nem tudja, mire való. És ha mégis? Kratérosz is viseli, felismerhette, hisz látott már ilyet. Úgy gondolta, a lány megretten egy palotai embertől, aki ismerheti a titkát, látja a zöld szemét, tud a szökéséről, a megtalálónak járó jutalomról, és ebből még egy nem túl eszes ember is kitalálhatja, hogy ő az, akit annyira keresnek.

Tudja magáról, hogy sokat ér bárkinek, aki a nagy hadvezér elé vezeti.

Úgy fél, szinte röppen a tekintete, gyakran lesüti a szemét, kínosan feszeng. Még szűz, egy megriadt madárka, bizonyos, hogy nem látott húsz tavaszt sem. Különben is száz aranyat ér, éppen ennyi vámot fizetett a lovakért, amelyeket idehozatott. Az arany önmagáért beszél, mindig jól jön. De van valami, amire ennél is nagyobb szüksége lenne. Kratérosz nagyúr jóindulata. Ha elviszi a lányt neki, elnyerheti a kegyét. A császár legjobb barátjának, Bizánc egyik legnagyobb hadvezérének megszerezheti a figyelmét, háláját és bizalmát.

Lekötelezné, és ez minden vagyonnál többet ér.

Kratérosz nagyúr már majdnem a császár. Ez a lány túl fontos. Szép a keze, a tapintása is finom, ahogy együtt emelték fel a kardot. Ügyes, egy hadvezér leánya, tudja, mit jelent a fegyver, forgatja is. Nincs miről beszélnie vele, nem érti, mitől izzott fel minden, de érezte, nemcsak Hadúr Kardja gyúlt lángra ettől a kis római fruskától.

Levette a bíborgyűrűt és a zsebébe rejtette. El kell vinnie a lányt a palotába, ő is be akar jutni, talán, hogy jelentkezhessen a versenyre, mi másért jött volna ide, ha nem ezért? Valószínűleg atyja nem veszi ezt jó néven. Furcsa, a nagyurak mind császári babérokra törnek, de Kratérosz valamiért nem. Vajon miért? Kagan vezért egyre inkább érdekelni kezdte a szokásosnál kevésbé törtető, hatalmas hérakleiai sztratégosz.

Anasztázia nem tudta levenni a szemét a háttal álló férfiról, érdeklődve méregette, ahogy megfeszült rajta a nadrág, aztán a hátát, a széles vállát, a szálegyenes, sűrű fekete haját a fényes ezüstkarikával, amilyenhez hasonló Pardiusnak is van. Elképzelte, hogy szép finoman kihúzza belőle és beleborzongott a gondolatba, ahogy a tincsek szétomlanak az ujjai közt, olyan gyönyörűségesnek tűnt. Erre még gondolnia sem lenne szabad. Ez csak egy barbár.

Látta, a férfi állkapcsán baloldalt hosszan húzódik a sötét szakáll alatt egy heg. Talán éppen római kard ejtette rajta. Anasztázia biztos volt benne, hogy a támadó nem élte túl. Erről az emberről már messziről lerítt, hogy nagy harcos, talán több embert ölt meg, mint amennyit ez a kis kikötőváros elbír. Egy egész városra való rómait. Túl izgalmas gondolat, ami zsibbasztó ámulattal töltötte el, épp csak a lova hiányzik alóla, meg az a félelmetes üvöltés, amivel ráront az emberre.

A férfi letette az asztalra a bort, és továbbra is mogorván figyelt.

– Tudom, hogy nem vagy néma – szólt Anasztázia. Remélte, a barbárt nem zavarja, hogy még mindig beszél annak ellenére, hogy nem érti. Nem baj. Aztán szomjasan lehúzta a bort, amibe belepirult, és kisvártatva még jobban megeredt a nyelve.

– Különleges kardod van, gondolom, hogy félted. Nem akartalak megsérteni, és remélem, nem azért nézel rám így, mert haragszol. Persze nem érted, amit mondok, de legalább figyelsz rám. Van egy titkom – súgta. – Akarod, hogy elmondjam? Sosem hittem volna, hogy egyszer a saját apám úgy kerestet majd, mint egy szökött rabszolgát! – A lánynak ökölbe szorult a keze. – De én nem megyek hozzá Satirushoz, inkább meghalok! Megszöktem és elindulok a kiválasztáson, hogy bosszantsam őket, és hogy igenis bemenjek abba a kígyóverembe, a palotába, hogy végre ott legyek!

Milyen találó kifejezés, gondolta Kagan. Kezdte megérteni, miért is nem akarja Kratérosz Anasztáziát a palotába engedni, a kiválasztásra pedig végképp nem.

Kígyóverem. Ami azt illeti, tényleg az. Egyszerűen csak félti a lányt.

Kagan ezen egyáltalán nem csodálkozott.

– Ott akarok lenni, látnom kell. Soha nem engedett oda! Pedig én zsiráfot akarok látni, meg elefántot! – Ebben a pillanatban Kagannak gyorsan el kellett fordulnia, hogy a lány ne lássa, amint elmosolyodik. Árulkodna róla, hogy érti őt.

Igen, ez nyomós érv, állatkerti látogatás a Hippodromban. Ötéves hercegnőknek való. Gyorsan megtöltötte a szilkét még egyszer, aztán szenvtelen képpel odaadta neki. Uralkodnia kell magán, mintha egy szót sem értene.

Ez a kislány olyan szép, belül is, olyan ártatlan. Kratérosz férjhez akarja adni, ezért szökött meg. De hogy zsiráf? Nincs abban semmi különös. Gyermek még, gyermetegek a vágyai.

– Te vagy a legszebb férfi, akit valaha láttam – mondta a lány elmélyülten, Kagant pedig hirtelen mintha leforrázták volna, minden erejét össze kellett szednie, hogy továbbra is mogorva képpel nézzen rá. Egy pillanatra mégis megremegett a keze, és a tekintetét rajta felejtette a lányon.

– Pedig csak egy barbár vagy – legyintett könnyedén, láthatóan a fejébe szállt a bor. Felállt az asztaltól, de enyhén megtántorodott.

Igazi római nő, egyszerre ad és elvesz. Milyen mocskos lenézéssel mondja, hogy barbár. Vérbeli római, még alig nőtt ki a földből, mégis jól tudja már a csípős, gúnnyal tűzött nyelvet, ezt a mindenekfelett álló megvetést. Ad magából, aztán megfoszt, éppolyan, mint Bizánc. A nagyhatalom, mely ad, ám sokkal többet vár vissza.

Az indulat nem hagyta nyugodni, vissza akarta kapni, amit a lány most hirtelenjében elvett tőle. Szabad emberi méltóságát gyötörte ez a furcsa, egyáltalán nem ismeretlen érzés.

Elkapta hát a lányt, hogy ne essen el, és ahogy egymás szemébe néztek enyhén borgőzös lehelettel, minden félelem nélkül, mosolyogva, csupa szeretetteljes gúnnyal betűzte a képébe:

– Csak egy barbár.

Szorosan fogta a lányt és elgondolkodva mélyedt sötétzöld szemébe.

– Te meg csak egy szolga! – mondta neki halkan, mint egy vallomást, akaratlan megvetéssel, akárha szavával visszacsaphatna. Mély hangon, súlyos görög szavakkal, a Szent Palota legszebb cifra nyelvén, azonban a megsértett magyar önérzetével. Kicsinyes bosszú ez, amitől nem érezte jobban magát.

A lány riadtan nézett rá, majd hirtelen megvonaglott a karjában, talán azt remélte, hogy kiszabadul, ujjai mégis megmarkolták a férfi vállát, egész testével hozzátapadt, így engedett az erős szorításnak.

Ez a római lányka pont úgy simult, mint egy palotai kígyó, a teste üde és erős, rugalmas és könnyű. Véletlenül sem engedelmes, és ezért mindennél izgatóbb, hatalmas kihívás, mint egy betöretlen csikó. Vajon a félelemtől reszket így, vagy a vágytól? Kagan nagyon szerette volna tudni, aztán elengedte őt, hadd fusson. Fusson csak, minél messzebbre. Majd gondterhelten lehajtotta a fejét.

A lány elrohant, ki az utcára, akár egy egész nap előnyt is adhatna neki, akkor is megtalálná. Csak ezt az ecetszagot kell követnie, amit csíkként húz maga után az egész városban.

Végül mégis utána vetette magát, hosszú léptekkel kirohant, az ajtót vágta csak be maga mögött. Nem engedheti el! Körülnézett, de a lány olyan fürgének tűnt, hogy hirtelen nem is látta, merre jár. Tetszett neki, hogy ilyen gyors. Akkor pillantotta meg, amint a katonák ellenőrző pontja előtt egy kisebb sikátorba kanyarodik. Mindjárt megszökik. Ha nem megy utána, talán nem látja többé, és ebbe a gondolatba teljesen váratlanul belesajdult a szíve.

Ezért úgy megindult, mint a szélvész.

2 Április.

3 A Fekete-tenger korabeli neve.

4 A bizánci aranypénz megnevezése.

5 Egy tümen tízezer harcos.