1. fejezet

Kr. u. 964. Pünkösd havának2 közepe

Kagan vezér kíséretével megérkezett gordelani házának macskaköves udvarára. Nimród türelmetlenül toporgott és nyugtalanul forgolódott az udvaron, mintha csatatér közepén lett volna. Beletelt egy kis időbe, mire Kagan meg tudta fogni a lovat, miközben olyan rosszkedv lett úrrá az érkezőkön, mintha meghalt volna valaki.

A házra ereszkedő éj nyugalmát elűzte a lovak patáinak goromba kopogása. A fáklyák opálosan sárga fénnyel világítottak, és ha mozdultak, az ember sötétben kutató szemében pászmát húztak maguk után. Bizonytalanság lebegett a levegőben, amit a szokatlan csöndességben az állatok is megéreztek: kíváncsian prüszkölve emelgették a fejüket. Vártak, az elpihent szolgák nehezen kerültek elő bentről. A sűrű sötétben Tardos az istállókhoz ment az első lovakkal, a többiek pedig zörögve szedelőzködtek és odahúzódtak az ajtókhoz, hogy bejussanak. A felvert szolgálók álmosan pislogtak, de csizmát húztak, fáklyákért igyekeztek, némelyek megitatták a lovakat, lenyergeltek, vagy próbáltak vendégeik kedvében járni étellel, itallal. Lezárt szobákat nyitottak meg rögvest, éjszakára puha római ágyakat vetettek, és megterítették az asztalokat. A konyhából hamarosan sült hagyma, szalonna, tojás és füstölt sajt illata szállingózott a folyosókon, aztán az illatok kiszöktek az udvarra is. A váratlan érkezés felbolygatta az éjszaka megszokott nyugalmát, és egy aprócska csecsemő szívszorító sírása töltötte be a hatalmas házat.

Kagan csüggedten pillantott a kis Kardosra Sienna kezében, még mindig alig tudta elhinni, hogy ott van. Egy gyermek nem olyan, mint az érett gyümölcs, aminek nem fáj, ha távolabb viszik az anyanövénytől, egy gyermeknek ilyen korban sok gondoskodás kell. Állandó és nem alkalmanként odaszánt ottlét, valódi törődés, mélységes kapoccsá formálódó szeretet. Azon tűnődött, képes lesz-e megadni ezt neki? Ahogy a dajkát figyelte, mint veszi át és teszi keblére a gyermeket, és az mily mohón szívja magába az anyatejet, hogyan lebegi körül őket az a szikár férfiléttől távoli, lágy nyugalom, Kagan szomorú szívét lassanként titokzatos boldogság lepte be, mint amikor a fojtó por leszáll az elhajtott ménes nyomában. A gyermeknek Anasztázia mellett, a keblén lenne a helye, neki magának pedig mellettük, hogy oltalmazó karjába hajtsa álomra fejét a gyermek és a nő is, akit szeret.

A római úrnők ősidők óta tudják, hogyan kell kivetni testükből, hogyan kell megszabadulni a bennük növekvő idegen hústól. Anasztázia azonban másként döntött, nem idegen húsként tekintett a megfogant gyermekre, a benne elvetett magra. Kagant letaglózta a gondolat, s nemcsak hálával tartozik ezért, hanem mindennel, amit valaha Anasztáziának adhat. Szinte látta maga előtt, ahogy aranydiadémos homlokán megjelenik a döntés gondja, látta, ahogy napokig ott ült az üvegcse fölött azon tanakodva, mit tegyen. Hatalmas veszélyt vállalt ezzel a gyermekkel. Naponta kockáztatta, hogy kiderül az állapota, és a császár fülébe jut a hír. Akkor pedig vége az életének. Ebben a kockázatban élt hosszú ideig, szíve alatt a gyermekükkel, illetéktelen szolgák vizslató tekintetének kereszttüzében, visszavonultan és titokzatosan. Kagan azon kapta magát, mintha egy vén folyó fölött szárnyalna, egy folyó zúgói fölött, amit más mederbe terelt ez a döntés, pedig azt hitte, már minden létező utat bejárt, hogy az élet elvezette minden zugba, ahová lehetséges, most azonban új ligetek felé haladt. Új élet és új folyószakasz fakadt, amit kísérni fog, fölé terjesztve biztonságot adó szárnyát, ha addig él is. Zavaros és ismeretlen érzések kerülgették, idő kell, míg minden leülepszik benne. Egy gyermek, a legbecsesebb ajándék attól a nőtől, aki után sóvárgott, és e pillanatban jobban fájt, mint valaha, hogy nem lehetnek együtt. De miért adta neki? Örökre egybekötötte kettejük lelkét, és átadta, hogy a kicsinek ne essen bántódása a nagy Szent Palotában. Igen, ez nyilvánvalónak látszik, mégsem elegendő. Ó, hányszor fogták rá fattyakra, hogy csak egy szolga gyermeke, és hátravitték a láthatatlanságba az úrnők és szolgák többi, titkon féltve őrzött kincse közé? Az anyja közelében maradhatott volna. Ahogy szövetségüket, szerelmüket titkolták, úgy most ezt az édes gyümölcsöt is, ám itt titkot sejtett a háttérben, amit nem kötöttek az orrára, és egyáltalán nem örült, hogy Anasztázia eszközként használja a gyermek kimenekítésére. Nyakig belekeveredett ebbe és balsejtelmek kerülgették. Közös gyermeküket mentik ki így abból a veszedelmes kígyóveremből, de mi lehet az egész hátterében? Anasztázia talán csak azt akarja, hogy a fiú méltón növekedjen fel apja mellett, hogy a háttérbe szorított, még csak nem is hercegi fattyú bélyege helyett megkapja a Tarján-örökséget, megkapja a Kardot? A nevében is benne van a tiszta szándék. Vajon ezért választotta ki a Kard Anasztáziát sok évvel ezelőtt? Így nem megbélyegzett gyermekként cseperedik fel a gőgös világban, hanem egy hun nagyúr sarjaként, és ezért a szabadságért cserébe inkább lemond róla? Micsoda fájdalom ez egy anyai szívnek, és micsoda megtiszteltetés a felszentelt császárnő részéről, hogy e gyermekben engedi keveredni Bizánc leendő uralkodóinak féltett, szinte aranyszínű vérét egy hun vérével! Rokonok vér szerint és szív szerint is, és mostantól egy élet közöttük a kötelék. Áthidalja-e majd ez a keleti Róma és a hunok közt oly régóta tátongó nagy szakadékot? Talán így lehet. Egy napon feltárhatják majd az igazságot, de legbelül valami azt súgta Kagannak, hogy nagy baj van, még ha mától ezer szállal köti is a vér és annak isteni törvénye ehhez a nőhöz és ehhez a gyermekhez. Mától ez a gyermek a szimbóluma mindennek, ami az élet értelmét adja. Ma Anasztázia kitépte a szívét és neki adta, ebbe pedig belesajgott az ő szíve is. Sosem kérte volna tőle, pontosabban nem így. Egyáltalán nem így képzelte a sorsuk további alakulását. De megtörtént, és nincs visszaút, Kardos az ő fia. Mit kezdjen vele, hogyan tovább? Hazavigye? Itt hagyja? Nevelőkre bízza? Vagy magával hurcolja hosszú útjain? Bízza Etel asszonyra a nagy gyulafehérvári Zombor gyula mellett?

Így talált rá Zétény a szobában.

– Olyan hirtelen jött ez az egész, nem készültem fel rá – vallotta be Kagan, mikor belépett. Elcsendesedett a ház, az emberek elfészkelték magukat éjjelre, odakintről beáramlott a sós hínárszaggal elegyedett friss esőszag. Vihar közeledett a tengerről, haragosan felvillant a távoli égalj. Előbb néma csend lett, és a meleg, sűrű levegőt úgy roppantotta ketté a hang, mint az isten csapása. Az ég hamarosan fenyegetően mordult egyet, mint valami vén, támadásra kész medve.

– Úgy látom, engem sokkal jobban meglepett ez a fejlemény, mint téged, nagyuram. Miért nem mondtad el, hogy együtt voltatok? – lépett közelebb Zétény. A nagy karchán zárkózottsága ismét meglepte.

– Dicsekedtem volna vele, hogy az ágyába fogadott? – válaszolt Kagan savanyúan.

– Nem. De azt hittem, barátok vagyunk, s elmondhattad volna.

– Azok vagyunk. Elmondtam volna.

– Ha nem ismernélek, azt hinném, már nem is kedveled a nőket.

– Még jó, hogy tudod, amit tudsz.

– Ha kéritek, atyja leszek hát a fiadnak, nagyuram.

– Anasztázia nem ezt akarja – sóhajtott Kagan tűnődőn, és Zétényre pillantott.

– Miből gondolod, hogy mást akar?

– Bizánc néha mást beszél, mint amit akar. Erre rájöhettél volna.

– De azt mondta…

– Azt mondta, amit mondania kellett. A fiú nevében benne van a szándék. Kardos. Ha addig élek is, a fiú a Kard örököse lesz.

– Ha ugyan Attila urunk meg nem fordul a sírjában! – szisszent fel Zétény, és az ajtó felé fordult, mert meghallotta a folyosón közeledő lépteket.

Sienna lépett be a szobába, vacsorát hozott. Szép, mandulavágású szeme ragyogott a szerelemtől, és a lány egész lényével zavarba ejtőn csüggött Zétényen. A nagy karchán előtt ez szemtelenségnek számított, ellenben Kagan megértő mosollyal gondolt rá, ha Anasztázia lépne így be, ő sem állná meg, hogy ne csak rá figyeljen.

Annyi idő eltelt, olyan hosszú volt a várakozás, hogy azt hitte, mindennek vége szakadt köztük. Nem is beszéltek sokat, és csak most értette meg, hogy valójában az, ami éveken át parázslott a szívük mélyén, most kezdődik el igazán, és hiába várja, hogy kihűljön. Zétény és Sienna arra számítottak, hogy elmondja nekik, miként vélekedik a továbbiakról, így odalépett ő is melléjük. A gondolatai még mindig elkalandoztak, de amit lehet, meg akart tudni Siennától.

Körülülték az alacsony asztalra helyezett tálcát. Zétény nagyokat nyelt, méregette az ételt, láthatóan éhes volt, és kinézett egy csinos szelet sovány húst. Kagan pillantásra sem méltatta az ínycsiklandó tálakat, rögvest a rabszolgának szegezte a kérdést.

– Tettél bármit is, bármilyen apró ostobaságot, ami miatt úrnőd el akarna távolítani magától? – Kagan láthatóan azonnal várta a választ.

A lány kétségbeesetten intett nemet a fejével, zavarában egyenesen ülve is reszketett, és a kezét tördelte. Reggel nem gondolta, hogy a mai este egy hun házában érheti, a helyet szokatlannak és ridegnek érezte a palota meleg és puha párnái, aranyló ragyogása után. Így megszokta volna a szépet? Kagannak nincs mit szégyellnie a házon, azonban itt semmi nem olyan, mint a palotában. Nagy változás ez.

– Akkor itt az ideje, Sienna, hogy mindent elmondj. Üzent valamit?

– Azt sem mondta el, hogy rám akarja bízni a kicsit és elküld magától, nagyuram. Elköszönni sem tudtam. Esküszöm, amíg meg nem történt, nem tudtam, hogy engem választ erre a feladatra. – Kövér könnycsepp gurult le az arcán, de hűvös arckifejezése megmaradt. Az úrnője mellett megtanulta, az arca akkor sem árulkodhat semmilyen érzelemről, ha a könnye patakzik. – Lehet, hogy soha többé nem látom őket, sem úrnőmet, sem a lányokat.

– Látni fogod őket. Miért akarta, hogy a gyerek elkerüljön a Szent Palotából?

– Ezt tőle kellene megkérdezned, nagyuram.

– Talán meg is teszem, de most veled beszélek. Mondj el mindent az eunuchról!

– Hánnész főtanácsosról?

– Ő az, aki ott volt ma este?

– Igen.

– Akkor róla.

– A véleményem is érdekel? Vagy csak azt mondjam, ami nem tárja fel úrnőm legsötétebb titkait előtted?

Kagan jelentőségteljesen felnézett a sajtról a lányra. Kevéske étvágya is elment, és úrrá lett rajta a dermesztő kíváncsiság.

– Ez lesz az, ami érdekel – ismerte el csendesen, és hátradőlt, de nem vette le szemét a gondterhelt Siennáról. Zétény szólásra nyitotta a száját, mire Kagan leintette.

– Elmondjak mindent?

– Mindent. Sejtettem, hogy sötét ügyleteik vannak, és a részletek is érdekelnek.

– Úrnőm kifordult magából. A patrikiosz elcsábította és szeretők lettek, együtt hálnak, együtt mennek mindenhová, elszakíthatatlanok egymástól. Együtt uralkodnak a birodalomban, míg a császár távoli háborúkat vív.

– Hánnész egy hímringyó! – sziszegte közbe megvető hangon Zétény, halkan és tele kétségekkel, s Kagan csendesen rámordult:

– Most hallgass, Zétény!

– Sok mindent láttam és hallottam. Amennyire tudom, Hánnész főtanácsos a legkitűnőbb szerető. Talán nincs farka, és sokan megvetik ezért, talán eljátssza abban a kígyóveremben az elnőiesedett férfit azért, hogy mindenki elől elrejtőzzön. Valójában ízig-vérig férfi. Nem is akármilyen. Okos és veszélyes. Láttam! Behálózta úrnőmet, és biztos lehetsz benne, nem engedi el egykönnyen.

Kagan összeszorította a fogát, különös, semmiből támadó düh marta a torkát.

– Hánnész irányít mindent?

– Igen, noha látszólag úrnőm parancsait teljesíti, viszont bármit elér nála, amit akar. Minden riválist, vagy aki csak csúnyábban pillantott úrnőmre vagy rá, eltávolította. Az elmúlt félévben sokan meghaltak. Azt mondta, úrnőmet veszélyeztették a feltörekvő Szkléroszok, aztán majdnem minden héten temettek valakit közülük. Az egyiket baleset érte, a másik eltűnt. Rejtélyes halálesetek után a szenátus csaknem fele fokozatosan lecserélődött. Hánnész uralomra tör, ehhez úrnőmet használja, és nem válogat az eszközökben. A palota pedig retteg tőlük. Rettegnek Anasztáziától… Hánnész bárkit félreállít és teljesen kiszámíthatatlan.

– Valójában nem a császárnőtől rettegnek, hanem tőle – vetette közbe Zétény, eltűnődve a hallottakon.

– Anasztáziát sem kell félteni. Ő tudja ezt?

– Tartok tőle. Nem ostoba, csakhogy nem fél. Mintha szeretné azt az őrültet…

– Egy dolog érdekel csak. Szerinted Hánnész ártana neki, Sienna?

– Nem. Meghalna érte, de csak míg mellette van. Ha úrnőm szembefordul vele, biztos vagyok benne, hogy megöli. Mégpedig könnyedén.

Kagan elgondolkodott, hallgatott egy keveset, és hirtelen minden világossá vált. Sienna zavartan beharapta az ajkát, pillantása minduntalan Zétényre siklott. Bármit megtett volna, hogy megszabaduljon szorult helyzetéből. A lányt láthatóan egyre kellemetlenebbül érintette, hogy Kagan nem kezdett el hangosan szentségelni. Úrnője mellett megszokta, hogy a csend veszélyesebb, mintha hangos szavak robbannának ki az egyre mogorvább képet vágó hunból.

– Engem nem érdekelnek a birodalom belügyei, amíg nem érintenek. Ha Anasztázia nincs veszélyben, nem teszek semmit Hánnész mesterkedései ellen. Majd megunják egymást.

– Mit is tehetnél? Téged ugyanúgy megölne ez a kígyó!

– Azt azért nem hiszem – mordult fel halkan Kagan.

– Csak azt nem értem, miért csinálják mindezt? Hol van ennek az egésznek a haszna? Mit akarnak? – vágott közbe értetlenkedve Zétény.

– Úrnőm rengeteg pénzt szerez a császárnak a hajókra és a hadakozásra, így egyeztek meg valamikor, de a nagyuraknak nem tetszenek az újabb és újabb adók. Egykor abban maradtak, hogy…

– Ezt a részt ismerem, menjünk tovább! A császár megbízik úrnődben?

– Úgy hiszem, jobban is, mint kellene. A császár elégedett, asszonyom nem tart más szeretőket, és Hánnészről senki sem sejti, kicsoda valójában. Csak én láttam őket, egészen közelről.

– Akkor nem pletykálnak róluk?

– Nem. De lehet, hogy ez csak idő kérdése. Azon kívül, amit most elmondtam, semmit nem tudok erről az eunuchról. Sokkal furcsább viszont, hogy mások sem. Úrnőm tudta nélkül kérdezősködtem Hánnész után a szolgáknál, és nem jutottam semmire. Hallom, miket suttognak a folyosókon, a katonák is tartanak tőle, a testőrség egy biccentésére ugrik. Fogalmam sincs, mitől megy ez neki ilyen könnyen.

– Szóval, kérdezősködtél a főtanácsos után… – mosolyodott el Kagan, és mindjárt megértette, miért Sienna az, akit Anasztázia elküldött maga mellől. Tehát nemcsak Kardosra kell vigyáznia, hanem erre a lányra is. Ez önmagában felért egy üzenettel.

– Semmit nem tudtam meg róla, sok éve van a palotában, a semmiből jött, és azonnal megkapta a főtanácsosi címet. Éves fizetés jár neki a kincstárból, ami igen magas összeg, rengeteg hivatalnok, de még a testőrség is minden igyekezetével jóban akar lenni vele. Ilyet soha nem láttam, csak a nagy hadvezéreket meg a legmagasabb rangúakat illeti ily tisztelet nálunk, egy patrikioszt nagyon ritkán vagy inkább majdnem soha. Ez nem egy szokványos pályafutás. Ez minden, amit megtudtam a szertartásmestertől. Illetve kihallgattam egyszer egy beszélgetést, de nem tudok többet.

– Akkor azt mondd meg, hol van Pardiosz!

– A megboldogult Rómanosz császár halála után úrnőm hazaküldte Hérakleiába a gyerekekkel. Azóta is ott vannak, nem tértek vissza. Kratérosz nagyúr és Georgina Tigranész összeházasodtak, és a gyermekek nevelését a palotából áthelyezték a birtokukra az összes tanítóval együtt. Halhatatlanok őrzik őket, egy egész sereg, ott nevelkedik most a kis kaiszar, távol az anyjától. Úrnőm olykor meglátogatja őket, bár mostanában elég ritkán. Arrafelé is titokban maradt úrnőm állapota.

– Anasztázia nem akar sebezhető lenni, ezért küldött el, mert félt téged. Készülnek valamire, és ha a gyerekek ilyen régóta távol vannak, különösen nagy lehet a baj.

– Mit sejtesz, nagyuram?

– Jobb, ha nem tudjátok. Ebbe most nem szeretnék belekeveredni, elegem van a palotai ármányokból. Hamarosan hazamegyünk. Számítok rátok! Nem mondhatjátok el senkinek, amiről most beszéltünk, és ne aggódjatok, otthon szintén nagy csaták várnak ránk, noha legalább a mi csatáink.

– Úgy lesz, nagyuram, ahogy kívánod.

– Zétény, holnap reggel keresd meg a két legjobb építőmestert a városban, és adj nekik írásos megbízást a nevemben. Ideje új életet kezdenünk.

– Mit tervezel, nagyuram?

– A téli szálláshelyen, a Tiszia partján építtetek egy várat öt magas toronnyal. Jöjjenek a mesterek, tervezzenek, építsenek. Amint tudják, kezdjék meg a munkákat. Sienna, neked is lesz dolgod. Menj vissza a palotába, és beszélj úrnőddel! Kérj tőle aranygyűrűs galambokat, amelyeket magunkkal viszünk, hogy közvetlenül üzenhessünk neki. Ezeket a leveleket Hánnész sem olvashatja el, mielőtt beviszi neki, és senki nem érintheti őket, mert az főbenjáró bűn. Nem kell tudniuk, hová megyünk, de mondd meg neki, kérlek, hogy rendszeresen tájékoztatom majd a sasfiók hogylétéről. Nem fogom elszakítani őket. Ha látni kívánja a gyermeket, kívánsága szerint megoldjuk azt is.

– Nem akarsz tenni semmit?

– Ha arra gondolsz, hogy megkísérlem-e kiszabadítani az eunuchja karjaiból, az a válaszom, hogy nem. Nem is üzenek mást, mert látom, mire készül.

– De veszélyben van, meg kellene mentenünk!

– Önmagától senkit sem lehet megmenteni, Sienna! Anasztázia uralkodik, az ég szerelmére, tudja, mit akar, és én is tudom, amit kell.

– Mi az, amire úrnőm készül, nagyuram?

Kagan keserű képet vágott, kicsit rágta a gondolatot, kimondja-e, aztán belekezdett:

– Anasztázia nagy játékos, ne becsüld alá. Hagyom játszadozni és uralkodni. Vívja meg a csatáit, ha szüksége lesz rám, keresni fog. És tudja, hogy én is megtenném, ha keresnem kell őt, de nekünk nincs ennél több dolgunk egymással. Ha arra gondolok, milyen veszélyek lesnek rá abban a kígyóveremben, beleőrülök, mert ha akarnék, akkor sem tehetnék érte semmit. Aggódás helyett másra kell az erőnk és a barátaink ereje. Nagy szükségünk van rátok itt is és Hunniában is.

– De nagyuram…

– Soha ne felejtsd el, Sienna, úrnőd most megmentett téged.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Zétény, sikeresen megkaparintotta a húst, abban reménykedett, hogy végeztek a beszélgetéssel, és ehet végre.

– Ideje indulnom, dolgom akadt – állt fel Kagan, és a kijárat felé indult.

– Dolgod? – döbbent meg Zétény. Sietve betömte a húst a szájába, és olyan képet vágott, mint akinek mindjárt az orrán jön ki. Arra számított, lassan mindenki nyugovóra tér, és nem arra, hogy a ház ura éjnek évadján távozik.

– Igen, meg kell keresnem valakit.

– Mikor térsz vissza? Hogy készüljünk? – hümmögte evés közben.

– A császár néhány nap múlva a városba ér, addigra úton leszünk hazafelé. Ígérem, nem tűnök el.

– És ha mégis?

Kagan gondterhelten felsóhajtott, ahogy megállt a kijáratnál.

– Ha nem érnék haza négy nap múlva, induljatok el a szokásos útvonalon a Som hegy felé. Ott utolérlek titeket. Vigyázzatok Kardosra, meglehet, hogy veszélyben van, ügyelj arra, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt!

Zétény közben megmarkolt egy másik szelet húst, úgy igyekezett a fejedelem után. Összepakoltak pár holmit, Zétény pedig kiment vele a kapuig, hogy segítsen felmálházni a lovára. Nimród fáradtan prüszkölt és morcosan kaparta patájával a macskakövet. Miután végeztek, Kagan megsimogatta a ló fejét, és azt súgta neki:

– Később pihenhetsz…

– Ha nem mondod meg, hová mész, főni fog a fejem, nagyuram. Alashton után megfogadtam, többé nem engedhetlek el úgy, hogy nem tudom, hol keresselek, ha bajban sejtelek.

– Meglátogatom Kratéroszt és Georginát Hérakleiában. Náluk van egy rabszolgám, akire szükségem lesz. Ideje visszakérnem tőlük.

Zétény nagyot nézett. Majd elfelejtette, hogy Kagan bejáratos a római előkelők köreibe, és kényelmetlen sejtése támadt.

– Elmondod nekik?

– Nem, Zétény! Eszemben sincs. Tőlem nem tudja meg senki. Ahogy tőled sem. Ha kell, ez egyszer add hazugságra a fejed a kedvemért. Mondd, hogy Kardosnak egy szolga az anyja, aki meghalt. Nem többet!

– Szerinted elhiszik majd?

– Nem érdekel, elhiszik-e vagy sem!

– Megteszem, de csak ha muszáj.

Kagan felpattant Nimród hátára, aztán lehajolt és lehalkította a hangját:

– Amíg távol leszek, szaglássz körül a palotában. Tudj meg mindent Hánnész főtanácsosról, csak légy óvatos, nehogy megneszelje. Nagy hiba lenne alábecsülni.

Zétény gondterhelten biccentett. A lovas átvette a fáklyát, és elindult Hérakleiába. Zétény kiment a bolthajtásos kapuig és a távolodó fejedelem után nézett a kis gordelani utcán, míg el nem kanyarodott a sikátor végén. Kisvártatva neszeket hallott, egy másik ló lépéseit a belső udvar felől. Tardos jelent meg előtte, a sötétből a fáklya fénykörébe vezette lovát, hosszú haja az arcába lógott. A csendes hun útra készen jött. Kezet fogtak és elköszöntek egymástól a szokásos baráti öleléssel. Zétény pontosan tudta, hová indul. Tardos szemvillanás alatt a nyeregben termett, láthatóan nem akart túlságosan lemaradni.

– Ne hagyd, hogy baja essen!

– Nem hagyom – morogta Tardos az orra alatt.

– Üzenj, ha kellenék.

– Te most a gyerekkel törődj, az fontosabb.

Hirtelen nagy széllöket jött szembe az utcán, belekapaszkodott Tardos köpenyébe, gonosz kísértetként csapott a magasba, és kis híján ellobbantotta a fáklyák lobogó lángját. Az esőszaggal telt, sűrűsödő levegőt távoli égzengés hasította ketté, akár a reményt egy lecsapó balsejtelem.

– Vihar lesz – állapította meg Zétény.

– Nagy vihar – biccentett mogorván Tardos, azzal elindult Kagan után.

Zétény tudta, milyen nehéz feladatokat kapott. Megvédeni a gyermeket, és mindent megtudni erről a különösen veszélyes patrikioszról, aki egyre nagyobbra duzzasztja hatalmát, ahogy telik az idő. Abból, amit eddig tudott róla, sejtette, veszélyes bizánci kígyó lehet, és figyelmeztette magát, nem árt vele óvatosnak lennie.

Tardos csendben csatlakozott Kaganhoz azon az úton, ami kivezetett a városból a bizánci Aranykapu felé. Amikor mellé ért, a fejedelem cinkos félmosollyal nyugtázta a kéretlen kíséretet. Maga mellett tudni egy barátot – kérés és kérdezés nélkül, szavak nélkül is – megnyugtató.

Hosszan elnyúló katonai kikötő mellett haladtak el, amit kaszárnyák és raktárak öveztek. A római alakulatokat kiszolgáló hadtáposok nagy munkával készültek, hogy feltöltsék a tábor élelmiszer-tartalékait az érkező seregeknek. Várhatóan a napokban nagy csinnadrattával behajóznak a katonák, és feleszik meg bepakolják a felhalmozott készleteket. A császárt várják ezzel a roppant kísérettel, és a csatákból érkező katonáknak ételt, italt a békés napokon is biztosítani kell. Innen vezetett az út a nagy falig, az Aranykapuhoz. Kagan nem szólt, Tardos meg úgy vélte, amit tudnia kell, azt tudja. A helye a fejedelem mellett nem kétséges, és nem is kívánt magyarázatot. Olykor a szél magasba dobta a köpenyüket, ahogy haladtak, és egyre csak szorult a meleg levegő, amin átsuhant egy-egy váratlan, hűvös fuvallat. Haragos villám csattant az égen, egy pillanatig szétáradó, nappali erősségű fény világította meg előttük a nyomasztóan gigantikus városfalat. A lovak riadtan megugrottak, aztán némi toporzékolást követően sikerült megnyugtatni őket. Nem messze két igavonó állat ijedtében felborított egy társzekeret az út mentén, nagy csattanással borult árokba a hordókba gyűjtött olcsó bor. Az éjjel is szolgálatban lévő katonák szentségeltek és kapkodtak körülöttük, azon siránkoztak, hogy a vihar elkapja őket és mindjárt csatakossá áznak. Mire a hunok kikerülték őket és a falhoz értek, csöpörögni kezdett az eső. Az ellenőrzés nem maradt el, de ahogy a bíborgyűrűiket felmutatták, az őrök biccentettek, így csendesen haladhattak tovább. Át az Aranykapu külső falán, majd bentebb, a vastag, hat római öl vastagságú hideg kőfal alatt, ami a sötétben olybá tűnt, mint valami komoran visszhangzó barlang. Odabent repdesett a fáklyák lángja, a városban lakó rómaiak befelé iparkodtak mellettük, hogy a vihar előtt hazaérjenek. Ruhájukat nagyra duzzasztotta a szél.

Kagan és Tardos nem siettek különösebben. Titkot vittek, aminek meg kellett szokni a súlyát.

A vihar egyre vadabbul tombolt, titáni dühvel tornyosult föléjük, a felhők csatornáin megeredt eső kérlelhetetlenül csapkodta őket. Nimród hátrasunyta a fülét és a fejét rázta, Kagan felhúzta köpenye csuklyáját és lehajtotta a fejét. Magába mélyedt. Legszívesebben visszament volna a Szent Palotába Anasztáziához, hogy kérdőre vonja, miért nem szólt neki korábban az érkező gyermekükről. Miért adja neki őt, míg magát nem, és miért nem szöknek meg hárman a világ elől, hogy senki ne tudja, kik ők? Ó, bár megtehetnék! Jól tudta azonban, miért nem lehet. A lány Bizánc császárnőjeként most messzebb állt tőle, mint valaha. Csüggedten álltak a közöttük tátongó szakadék két szélén, amely minden eddiginél jobban hívogatta őket, noha tudták, csak egy lépés, és végük. Kagan kilátástalannak vélte, hogy áthidalják ezt a szakadékot. Nem rabolhatja el a császárnőt, hogy hétköznapi életet éljen vele, miközben neki ott a trón és a birodalom, a trónvárományos gyermekei, akik számítanak rá. Neki ott a felelősség, és ha beleszakad is, uralkodnia kell. Ez nem egy olcsó játék, amit abbahagy az ember, ha ráunt. És nem is döntés kérdése, főként, hogy egy kígyóverem közepében rekedt. Egykor ez a lány azt hitte, egy uralkodó bármit megtehet, és lám, az élet kemény próbatételek elé állítja jutalmul, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Kagan megmosolyogta az emléket magában, és bár porszemnek érezte magát, amit a szél önkényesen dobál, és bizonytalanul várta a jövőt, valahol a lelke mélyén titkon bizakodott. Bízott egy fordulatban, a türelmében, mert valahol nagyon mélyen elzárva a szívében ott őrizte egy zöld szemű lány emlékét, akit kiválasztott a Kard. Bizonyára nem ok nélkül. De mire vágyik Anasztázia, amikor egy patrikiosz karjaiban hajtja álomra a fejét? Közelségre, amit ő nem adhat meg neki. Nincs mit tennie, hazamegy. Nem tehet jobbat, a becsenek is régen zargatták a nyári szálláshelyet, Kasztan bármikor elhatározhatja, hogy kirabolja a Tarjánt és feldúlja a Som hegy környékét. Hamarosan új életet kezd, és minden erejével azon lesz, hogy Kardost becsülettel és szeretettel, kellő méltósággal férfivá nevelje. Éppen elég dolga akadt otthon, elvégre az urak gyakran nem tehetik azt, amit szeretnének, és ehhez bizánci császárnak sem kell lenni.

A hunokat nem zavarta a zivatar, gyakran áztak-fáztak hosszú sztyeppei utakon, ismerték a viharokat, lovaik szívósak és nyugodtak maradtak a szakadó esőben is. A fáklyákat majdnem teljesen átáztatta a víz, már alig pislákoltak. Bizáncban jó szokás, hogy oszlopokon álló viharlámpásokkal világították ki a legfőbb utcákat, és erről éppenséggel gondoskodtak majdhogynem addig a házig, ahová tartottak. Milyen jó lenne olyan városokat építeni, ahol az utcák éjjeli arcai kiviláglanak a holdfényből, ahol a házak ablakai lehunyt szemmel őrzik az álmokat, és az emberek nyugodtan alszanak.

Meglepődtek, amikor kiderült, hogy Ottavio, az ismerős velencei várta őket. Egy köpenyes idegen állt a háza közepén, amikor csuromvizesen beléptek az olajlámpások félhomályába. Tardos azonnal pengéért nyúlt, úgy osont oda. A háttérben a nagy ablakokon egy csattanó villám ismét bevillantotta az eget, árnyakat és fényeket idézett a díszesen berendezett, félhomályos helyiségbe. Odakint az udvaron a szél dühösen csavargatta az udvaron álló mandulafák tetejét, amelyek fenyegetőn integettek befelé nagy lombjukkal. Ottavio közelebb lépett Kaganhoz.

– Itt várjátok meg a vihar végét, aztán indulhattok, ha csendesedett. A hajó a kikötőben vár, a kapitánnyal együtt. A szállásért nem kell fizetned, a lovaidról gondoskodom, míg visszajöttök, de azt némi felárért, persze.

Kagan mogorván biccentett, és a befelé ólálkodó Tardos után pillantott, már majdnem odaért a csuhás alakhoz.

– Ki ez? – kérdezte Kagan Ottavióhoz hajolva.

– Fogalmam sincs, azt hittem, te küldted. Mióta megjött, ott áll, és rátok vár. Ő rendelte a hajót, tudta, hogy jöttök. Ki is fizette. Ha nem te küldted, légy óvatos vele, és dobd ki innen, nem kellenek idegenek a házamba. – Kagan jóváhagyó biccentésére Ottavio bólogatott egy keveset, hogy a tokája is megremegett, majd visszament aludni az emeletre fiatal asszonykája mellé.

Tardos közelebb lépett a kezében tartott tőrrel.

– Tedd el azt, nem lesz rá szükség – fordult hozzá a köpenyes, tekintetét a hun harcosra emelte. Tardos komor arckifejezése egyszeriben megolvadt, ahogy felismerte.

Kagan tűnődve pillantott rájuk, és beléhasított egy különös érzés, hogy olyasmit lát, amit eddig sosem. Jól ismerte Tardost. Soha nem nősült meg, olykor betévedt egy ágyasházba, hentergett pár napig ismeretlen nőkkel, játszott, ivott, őrültként vetette magát az önpusztításba. Aztán amikor tombolása alábbhagyott és kialudta magát, lenyugodott. Ha kijózanodott, elcsendesedett, és a felbőszült bika ismét visszatért a régi és nyugodt kerékvágásba. Olyankor nem beszélt feleslegesen, nem fordult meg a csinosabb fehérnépek után, nem ivott és nem kérdezett. Ha létezett Kagannál is zárkózottabb és furcsább hun, ő lehetett. Kagan ekkor döbbent rá, miért. Hirtelen megértette a hangsúlyt is, amivel Tardos meglepetten kimondta az előtte álló nő nevét:

– Hajnal táltos.

– Örülök, hogy látlak, Tardos kál.

– Te jöttél a viharral?

– Vártam rátok, fontos beszélnünk.

– Valóság vagy? – Tardos majdhogynem elérzékenyülten megérintette Hajnal arcát, de az csak mosolygott rá. Egy rövid pillanatig elvesztek az egymásra csodálkozásban, majd a férfi hátralépett és lehajtotta a fejét. Tardos nem akart sem tiszteletlen lenni, sem pedig egy fontos beszélgetést akadályozni. Kagan azonban úgy érzékelte, ha valaki felesleges ezen a helyen, kivételesen ő az. Osztozik hát Tardossal azon a nyugtalanító feszültségen, amit egy beteljesületlen szerelem éget az ember lelkébe? Hajnal azonban sosem jön hiába, és Kagannak majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy húga mielőbb felfedje a szándékait. Felsóhajtott és közelebb ment, hogy illőn köszöntse és megölelje a tudót. Csak azt mondta:

– Akkor ez egy.

– Igen, egy.

Még háromszor találkozunk életünkben, hasított bele az emlékeiből Hajnal távoli, szellemeket idéző hangja, míg átölelte egy rövid időre. Ebben a nevető tekintetben mindig felfedezte Iringó arcának pajkos ragyogását, annyira hasonlítottak egymásra. Gyakran kellett elhessegetnie magától a fájó emléket, amit a lány gyilkosának keresése miatt érzett örökké oly eleven, nyílt sebnek. Hajnal és Iringó egy napon születtek, egy anya testéből, egy apától és szinte egy lélekkel, oly egyformák voltak, akár két tojás. Ám e két tojásból már csak az egyik állt előtte eleven emberként.

– A legjobbkor, mint mindig.

– Akarjátok, hogy kimenjek? – szólt közbe bizonytalanul Tardos, miközben eltette a tőrét. Habozott, nem tudhatta, mikor tesz jót.

Kagan és Hajnal mosolyogtak a zavart kérdésen, és a hun vezér érezte, legjobb harcosa elvesztette szokásos ítélőképességét. Jobb, ha tényleg távozik, mielőtt rontana a helyzeten. Egyetlen sokatmondó pillantás is elég volt, hogy értsen belőle.

– Úgyis van egy kis dolgom az istállóban… – jelentette ki aztán Tardos afféle mentségül, némileg elcsigázottan, és indult volna, amikor Kagan elengedte Hajnalt, és ő is a kijárat felé lépett, hogy bizalmasan szóljon hozzá.

– Amint elül a vihar, indulunk. Állj készen!

– Úgy lesz, nagyuram. Alszom egy keveset addig. – Pillantása ismét a szépséges táltosra siklott, majd halk léptekkel távozott.

Kagan nem tudta megállni a kérdést, amint Hajnal megállt előtte, és rámosolygott. Mindketten tudták, hogy Tardos nem jön vissza, szinte elmenekült a feltörő érzésektől megsűrűsödött levegőjű helyiségből.

– Ti mióta vagytok szerelmesek egymásba?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta csendesen Hajnal, és hátravetette köpenyét, hogy az a lába mellett leomlott a földre. – Mennünk kell, nem maradhatok sokáig. – Kitárta karját, fények kezdtek táncolni előttük, mintha a sötétséget űzte volna el távolabbi sarkokba, majd ahogy egy villám ismét fényesen csattant az égen, a távoli világosság váratlanul megmaradt. Hajnal nyugodt léptekkel indult el az olvadó alkonyatba a házfalon túli fák közé Ottavio fogadószobájából.

Kagan megszokta, hogy a húga képes változtatni a világon, és az érzékeket megcsaló látomásokba vonni az embert. Szinte megszédült. Erdei avar illata szállt fel a nedves levegővel, gombák sorakoztak egy fatörzs tövében. Kagan tudta, Hajnal mutatni akar neki valamit. Követte az erdei ösvényen, lehullot ágacskák és elporladt avar közt gázolva, de nem hagyta nyugodni a gondolat. Tardos és Hajnal éppolyan beteljesíthetetlen szerelemtől szenvednek, mint ő. Szeretett volna segíteni rajtuk, de nem tudta, hogyan vegye elő ismét ezt a kérdést anélkül, hogy tolakodó volna.

– Észrevettem. Sajnálom, ha titkolni akartátok. Van, amit az ember nem mond ki. Sőt van, amit még elgondolni sem mer, nemhogy kimondani, mégis ott lebeg a feje felett. – Mélyen beszívta a gombaillatú erdei levegőt. A napkorong a fákon túl csüggedten vöröslött az ég alján, és rózsaszín fényben fürösztötte az átlátszó faleveleket. A hely valószínűtlenül ragyogott, de Kagan tudta, a szellemek világa ilyen különös fényekkel teli, káprázatos hely, ahol bármi megtörténhet, és ahová csak kevesen léphetnek be. Soha nem járt itt, mégis úgy érezte, hazaérkezett.

– Tardosnak éppúgy, mint e világon minden embernek, küldetése van. Akadnak, kik a szolgálatot tanulják, mások a javak kezelését, megint mások a harc, a nemes küzdelem mibenlétét és megint mások a tanítást, bölcsességet. Jönnöm kellett, hogy segítsek.

– Beszélj hát!

– A szellemek tudják, hogy népünk pengeélen táncol, és hamarosan a fennmaradásért küzd majd. Fel kell készülnöd a rád váró kihívásokra. Előbb beszéljünk hát rólad, arról, hogy érzed most magad.

– Apa lettem – mosolyodott el önkéntelenül Kagan.

– Igen, tudom.

– Nem mondta el, úgy néhány órája történt, és még szédülök a gondolattól. Nekem adta a gyereket. Szerintem bajban van.

– Megtette? – lepődött meg Hajnal, mintha nem tudná. Ilyenkor majdnem olyan volt, mint amikor Iringó el akart érni valamit, és úgy tett, mintha lelkesedne. Kagan rásandított.

– Tudtad, hogy várandós. És tudtad, hogy mit tesz majd.

– Igen, tudtam.

– Nem szóltál.

– Nem tehettem. Ha szólok, nyeregbe pattansz, és már nem élnének, sem a gyermek, sem ő. Megvédtelek titeket ezzel.

– Most mit tegyek? Hogy segítsek neki?

– Nem szükséges segítened, engedd az útján, amin halad. Más dolgunk van, óvd meg a fiadat, neveld fel, de most Gyevelnek lesz szüksége rád. Amint lehet, menj Székesre, Fehérváron már készülnek a menyegzőre. Anasztáziáról nem beszélhetek, jól döntött, hogy neked adta a fiút. Nagy veszélyt hárított el ezzel, ám segíteni nem tudsz neki, és nem is kell. Majd később. Tudni fogod, mikor jön el az idő.

– És Tardos?

– A mai este fontos lesz, és csak ránk tartozik. Látom a jövőt, Kagan, egyre nehezebb, és közelít hozzánk. – Hajnal megfordult és a bátyja szemébe nézett. – A szerelem sem adatik meg mindenkinek. Megadatik az érzés, néhány pillanat, amit képesek vagyunk elrontani, ostobán elügyetlenkedni, néha beleszakadni, máskor megmártózni benne. Csakhogy a szerelem nagyon fáj. És én nem akarom, hogy fájjon, inkább hagyom, hogy átitasson, amikor elérkezik az ideje, de ez az én életemben rövid idő. Eltereli a figyelmünket arról, ami a legfontosabb. Hidd el, örülnék, ha úgy élhetnénk, mint mások, viszont nekem nem ez az utam. Nekünk még nem ez az utunk.

– Szereted őt.

– Igen, szeretem, jó régóta. Hallom a hangját minden éjjel, hallom, ahogy vágyik rám, ahogy haragszik magára, mert mindeközben fél, hogy megbűvöltem, és nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ő nem érti, mi történik, és hogy mitől ilyen bonyolult, ezért veszélyes lenne kezdenem vele. Megtagad. Gyűlöl. Hazudik magának. A mi szerelmünk egészen másról szól, mint a tiétek. Ne felejtsd el, minden ember másmilyen, éppen ezért minden emberben más a szerelem is, mind egyedi… az összes szerelem másmilyen, és mégis valahogy egyforma.

– Azért mondhatnál neki valamit, hogy ne szenvedjen.

– Talán igazad van. Talán ma éjjel…

– Örülnék.

– A szerelemhez le kell küzdenünk a saját félelmeinket, mert a félelem hamis vád, hamis hit önmagunk és a számunkra kedves lény ellenében. Messze a valóságtól, a félelem bántó. Gyilkos, méltatlan. Az igazi szerelemhez érett lélekké kell felnőni, Kagan. Te bejártad már ezt az utat, Anasztázia még nem. Tardos sem. Aki nem képes rá, és oly sokan vannak, kiknek ehhez egy élet is kevés, azok érdemtelenek megélni azt a maga mélységében. Nem tettem semmit, hogy Tardos szeressen, és nem lehetünk együtt, ő egyszerűen egy másik világ szülötte, ha megengedjük ezt magunknak, olyankor is csak pillanatok jutnak.

– És nem érnek meg ezek a pillanatok bármit?

– Érzékeljük egymást a lét egy másik síkján, amit emberi értelem felfogni nem tud, és ahol a szerelmesek egybeszövődnek, néha valóságosabban, mint itt, ebben a világban. Ahogy te is pontosan ugyanígy érzel a zöld szeművel. Ám ez nem változtat semmin, nem változtat a küzdelmeinken és a feladatainkon. Ahogy a te szerelmed sem változtat Anasztázia sorsán, amit be kell teljesítenie.

– Mondd, mi vár ránk?

– Fontos, hogy Anasztázia gondoskodjon fiai trónjáról, ahogy teszi is, és ne akadályozd meg ebben, ne várj tőle áldozatokat, mert gyermekeivel fizetne érte. Hadd védje meg őket. Minden tette mögött ezt a szándékot fogod érzékelni, de tudnod kell, igazán szeret téged. Csak téged.

– Igen, tudom.

– Anasztázia ott ül és uralkodik a világ legfényesebb trónján. Gyermekeiért harcol olyan ellenségekkel, amilyeneket elképzelni sem bírunk. Amikor a császári cím mellett döntött, maga sem tudta, hogy ilyen harcokat vállal majd a kígyóveremben, és azt sem, hogy egyáltalán képes rá. De meg kell tennie, és nála senki sem alkalmasabb erre.

– Várnom kell rá – sóhajtotta a férfi gondterhelten.

– Igen. Sokat kell még várnod rá. Fontos küldetése van. A lelkét is kitépte, amikor a gyermeket neked adta, sokkal erősebb, mint hiszed, bízz benne! Egy nap megtér hozzád.

– Meg sem lep, hogy tudsz mindenről.

– Ne gondolj rá haraggal, azt tette, amit lehetett. Nem mindig hihetsz annak, amit látsz. És ugyanaz maradt, akit szeretsz.

– Remélem, gyorsan beteljesíti, amit a szellemek várnak tőle, és nem valami aszott vénember leszek, mire…

– Nem leszel aszott vénember, és a szerelem különben is időtlen, nem csak az ifjúság hóbortja. Félek, ha egy szóval is többet tudsz, mint szabad volna, abból igen nagy baj kerekedik…

– Miért?

– A szavak súlya nem egyenlő a tettekkel. És nagy tettek várnak rád, amit meg kell cselekedned anélkül, hogy szóval ígéretet kapnál bármiféle eredményre. Ha a szavak megelőlegezik ezt, és ígéretet tesznek, a tett elmaradhat. Ez nem történhet meg, és ezért vannak dolgok, amikről jobb, ha nem beszélek.

– Ha Anasztáziával kiderülnek a titkaink, mindketten elbukunk.

– Így igaz. Ezért ügyesebbnek kell lennetek, mint valaha.

– Csak egy barbár vagyok a szemében, nem való nekem a palota ármánykodása…

– Tudtad, hogy a barbár szó azt jelenti ma ebben az új Rómában, hogy a legnagyobb, legerősebb harcos? Hogy olyan csodálattal néznek rád, aminek a közelébe maguk sosem érhetnek?

– Meg azt is jelenti, hogy alantasabb.

– Ugyan, Rómát nem változtathatod meg, a gőg benne él öröktől fogva, ez tette naggyá… – és egy nap majd ez zúzza szét, tette hozzá magában. – A zöld szemű a koronát is megszerezte neked. Kössetek új szövetséget, erősítsd meg őt, szükségetek lesz egymásra.

– Rendben. És mi lesz Hánnész főtanácsossal?

– Hánnész? – Hajnal elkomorodott, majd halkan, kényszeredetten felnevetett. Sejtelmes nevetésébe burkolózva sietett tovább, miközben félvállról könnyedén visszakérdezett: – Mi van vele?

– Beszélj róla!

– Egy nap megtudod, amit kell. De róla nem mondhatok semmit, magadnak kell megfejtened a titkait.

– Kasztan azt mondta, amikor elengedett a fogságból, hogy van egy ellenségem a palotában, akit nem látok. Hogy jöhetnék rá, ki az? Hánnész mindenkit lát, mindenütt ott van, talán segíthetne ebben, mert eddig nem jutottam semmire. Nem mintha kedvelném…

– Talán segíthetne…

– Homályosan beszélsz, jól van, megteszem, amit kell. Az eddigi kapcsolataim nem hoztak eredményt, így megkérem Anasztáziát, segítsen megtalálni ezt az embert.

– Kitűnő ötlet. Már éppen ideje lenne megtalálnod.

– Mire célzol ezzel?

– Iringó gyilkosa, és eme véres ellenséged, aki folyton rád uszítja a becseneket, ugyanaz az ember, Kagan. Keresd meg, és állj bosszút úgy, ahogy a szíved parancsolja! Akkor mutatkozik meg majd, milyen ember is vagy igazán.

Kagan nem kapott levegőt, annyira megdöbbent. Megtalálhatja a gyilkost? Mindössze Kasztant kell megszorongatnia? Vagy Anasztázián keresztül segítséget kérni a főtanácsostól? Ilyen egyszerű lenne? Ez eddig miért nem jutott eszébe, és egyáltalán hogyan lehetséges?

– Ezt miért nem mondtad korábban?

– Azt hittem, meglátod majd…

– Eszembe sem jutott, hogy aki Kasztannal szövetkezik, Iringó gyilkosa lehet.

– Nincs olyan sok ellenséged a palotában, ne légy ennyire elbizakodott. Mit gondoltál, egész bizottságok dolgoznak azon, hogy a háttérben irányítsanak? Nem, Kagan. Ez már rég nem palotai ügy, hanem egészen személyes. De többet tényleg nem mondhatok. Keresd meg az ellenségedet, és tégy vele belátásod szerint!

– És hogyan?

– Türelemmel. Tartsd nyitva a szemed. Menj el a menyegzőre, és ne hagyd, hogy bármi keresztbe húzza a terveidet. Tedd, amit kell! Ám ha Kardossal hazamentek Hunniába, azzal megmented a fiad életét.

– Ez máris rosszul hangzik – szólt csüggedten Kagan, és kényelmetlen fájdalom nehezült a mellkasára, ha az eunuchra gondolt, akiben nem bízott, és aki egyedüliként ismerte Anasztáziával közös titkukat. Talán nem látszódott rajta, de fájdalmasan gyötörte a féltékenység Anasztázia miatt. Ám ennyiből is megértette, hogy nem bízhat a patrikioszban, és féltenie kell tőle a fiút. Ha csak a közelébe merészkedik is, levágja, mint egy veszett kutyát! Talán ezért adta át Anasztázia a fiút, és sokkal többet tud, mint amennyit mondott. Tovább követte a húgát az erdő mélyére, míg oda nem értek egy nagy tóhoz. A tótükör csiszolt kristálynak tetszett, noha a magasba nyúló falombozatokat apró szellő lengette, a víztükröt nem fodrozta a szél, így pedig a hely valószínűtlenebbnek tűnt, mint eddig.

Mintha egy térkép rajzolódott volna ki lassan a tótükörben, de nem olyan, amilyeneket a palota patrikioszai rajzoltak tintával a pergamenekre. Színesebb, domborúbb, zöldebb és kékebb, mintha igazi lenne a világ és az a szem, melyen át a valóságra tekintenek, s az az öregisten szeme volna. Kagan majdnem elszédült, ahogy a kisebb sziklaperemre lépett Hajnal mellé, és lenézett a magaslatról a vízre, a mélységbe, mintha egy felhő tetején állna.

– Tehát nem bízhatok Hánnész főtanácsosban. Valahogy éreztem, ha csak meglátom is, viszket a tenyerem. De bizonyíték kell rá, hogy Anasztáziát meg tudjam menteni tőle. Átkozott kígyó!

– Hagyd őket még! Nézd! – Azzal a vízre mutatott.

– Háború lesz? – kérdezte Kagan, és láthatóan nem lepődött meg túlzottan.

– Mindig háború van, de az ellenség is változik, figyelemmel kell követned. – Hajnal bólintott, majd kezével mintha végigsimította volna a tó felszínét, a szem közelebb ment a földhöz, ahogy madár száll alá a végeláthatatlan magasból a vén folyó fölött. Csata készült és megkezdődött a roham… Rurik házbeli rusz nemesek rohamoztak némán, lassan, homályosan, északi varégokkal az oldalukon, akiket Kagan a kijeviek udvarából ismert. Megsarkantyúzták lovaikat, kihúzták kardjaikat, nyílhegyek vége csillogott.

– Szvjatoszlav kezdi majd. A mi világunknak akkor vége szakad. Hacsak…

– Hacsak?

– El nem rejtjük, jó mélyen, és meg nem őrizzük magunkban. Egyetlen módja van, hogy a hunok ne vesszenek el a népek forgatagában, és erre Anasztázia tanított meg minket. Úgy kell tennünk, ahogy a világ elvárja, de a lelkünk mélyén saját parazsunkat hordozzuk. Fel kell készülnöd, gyűjts vagyont, embereket, készülj a háborúra. A nyolc becsen törzs, amely Kasztan vezérlete alatt szembeszáll a kijevivel és szétszéled a sztyeppén, elpusztul. Egy részük Kazária felé veszi útját a csata után, ők mind meghalnak, írmagjuk sem marad. Kasztan pedig az embereivel visszatér Alashtonba, és veszett kutyaként védi a fészkét. Sokáig vár ott rád, s nem mehetsz ellene, míg nem szólok. Roppant seregei a mélyben maradnak, és mivel állataikat elhajtják, Kasztan alattomos bosszút forral ellened, sebeit nyalogatja, és idővel népe elárulja őt, de ezt ki kell várnunk.

– Ellenem bosszút, miért?

– Mert azt hiszi, a te kezed van a dologban. Ne törődj vele, Szvjatoszlav megteszi, amit kell, Kasztan meg gondoljon, amit akar. Sokáig jön még ellened, mire a kijevi legyőzi. Egy napon azonban le kell számolnod vele, a földi kutya veszélyes, a harapása mérgező akkor is, ha sebzett vadként vonul vissza a fészkébe, mert akkor lesz a legveszélyesebb. A becsenek másik része az erdélyi gyulánál keres menedéket, Sarolthoz indulnak, tudják, hogy ott van. A gyula hatásukra a dunai bolgárokkal is szövetséget köt majd. Ez soká lesz, még évekig tart. Most az a fontos, hogy Gyevel mellett légy, és megérts valamit.

– Mit?

– Egykoron Róma egyfejű kígyó volt, a központjában bármit el lehetett érni diplomáciával, pénzzel, nem akadt olyan ellenség, akivel ne akartak volna békésen és közös érdekek mentén egyezkedni, megtartani javaikat, adóztatni őket, visszakapni régi területeiket, ott kereskedni, élni, és élni hagyni. A béke afféle kiegyensúlyozottságon alapult, mindig vigyáztak, ne ismétlődhessen meg olyan nagy birodalom születése, amilyen a hun Attila királyé volt, ezért nem restellnek senkit a másiknak uszítani. Attila királyunk lefejezte a kígyót, ám ez a kígyó a hunoknak ezt sohasem bocsátotta meg, Keleten és Nyugaton minden római császár retteg tőlünk. Oly sok esztendő telt el azóta, hogy Róma elköltözött Keletre, az új helyére. Immáron réginek számít, viszont nem felejtette el a múltat. Ez az egyfejű kígyó Bizáncban megtartotta hatalmasságát, és a régi római hagyományait a kereszt alá vetette. E ponton fontos lenne látnod, hogy Róma így élte túl azt, ami veszteség érte. Ám olyannyira túlélte, hogy ennek a római keresztes kígyónak mostanában hidra módjára a másik feje is kinő, testének régi, nyugati részein, bár más népekkel, újjáéledt hamvaiból, és mi nem hagyhatjuk egyesülni őket. Akkor is, ha a keleti fej gőgösen elfordítja róla tekintetét, a nyugati fej hatalomra tör, egyedüli akar lenni, az egykori dicsőségre vágyik mindkét fél. Ahogy azt valamikor Karolus Magnus is akarta volna, amikor nőül kérte Eiriné császárnőt, akit aztán emiatt mérgeztek meg. A frigy soha nem jött létre, a kígyó két feje egymást marja, nem figyelnek ránk.

– Harapófogóba kerülünk, ha Ottó és Niképhorosz császár kiegyeznek.

– Így van. Szerencsére a keleti fej ezt nem akarja még. Ottó azonban régóta akar bizánci hercegnőt a fia mellé. Mit gondolsz, miért? Követei naponta koptatják a padokat az audienciákra várva, csakhogy Niképhorosz nem ostoba, nagy ára lenne, ha engedne a kérésnek. Ám ez ügyben az érzelmei is hajtják, gyűlöli a Nyugatot és a latinokat, míg ő uralkodik, addig nincs veszély felőle, és eszében sincs hozományként átadni Bizánc itáliai birtokait. Addig, amíg ez nem változik, másra kell az erőnk, és erősödnünk kell. Amíg Niképhorosz él, a két Róma nem egyesül. Ám abban a percben, ha halott, Hunniának vége lehet és Bizánc ránk törhet. Nagy csatára készülj. És egy különleges pajzsra is szükségünk lesz, mely népünket megvédi Rómától, a régitől éppúgy, mint az újtól.

– Mit kívánnak hát a szellemek?

– Nekünk az ősi bölcsőnk védelme marad, Gyevel vezetésével alatt egyesítenünk kell erőinket a Tiszia és az Isztrosz partján. Most lesz szükségünk Gyevelre! El kell menned hozzá, hogy megerősítsd, hogy támogasd, hogy erői ne kopjanak el a hiábavaló küzdelemben a kálokkal és fejedelmekkel, és a hadakat arra vezessük, amerre kell. A törzsek vezetői ne kezdjenek önálló hadjáratokba. Gyevelt nagy feladat várja, hogy kiegyezzen a római kígyó mindkét fejével!

– Mégis hogyan?

– Azt majd ő tudja, te csak támogasd és segítsd. Taksony nem Mihályt akarja megkoronázni, Kagan. A menyegzőn a saját koronázására készül, nemsokára megváltozik minden. Várnunk kell, és állj készen, mert mindez azon az éjjelen elkezdődik!

– És mi lesz Mihállyal?

– Nem fontos, mi lesz Mihállyal. Használd a fejed, és gondolkozz. Ahogy a bizánci császár, mi is húzhatunk hasznot Szvjatoszláv elhatalmasodó vérszomjából. Legyőzi Kasztant, és a földi kutya szűkölve elvonul egy időre. Ám alattomban jönni fog, s ne téveszd szem elől! Gyevel elveheti a lányt, nem lesz belőle háború, fontos, hogy frigyüket ne mérgezze semmilyen ellenségeskedés Hunniában, ne engedj becseneket magyar földre, tartsd őket a gyula mellett. Kérj Taksonytól földeket a lovaknak az Isztroszig, és építsd meg váradat a Tisziánál, ahogy tervezted. Gyűjts oda sereget és pénzt! Őrizd a réveket, és figyelj. Az embereidet, akik a tarján kovácsműhelyekben dolgoznak, küldd szét az országban, készítsenek minél több fegyvert és ekét, ugyanakkor hozzanak híreket is neked a nemzetségekről, mert mindenkiről tudnod kell mindent. Tisztában kell lenned azzal, hogyan vélekednek a változásokról és mit terveznek. Ezekre lesz a legnagyobb szükségünk. Védelem, hírek, nagy sereg, és az, hogy mindenre elszántan készülj. A tarján kovácsokra amúgy is szükség lesz, a törzseknek kellenek az erősebb fegyverek és a nagy harcosok. Sok harcos. Sok nyílhegy. Sok kasza. Gyevelt támogasd. Még anyáddal szemben is, amikor elbizonytalanodik és a gyula mellé áll a harcban…

– Anyám nem fordulna szembe velem…

– Nem érted? Nem Róma ellen kell mennünk! Gyevel mellett kell állnunk, egyesítenie kell a törzseket, és ez még a könnyebb feladat. A neheze ezután jön. Gyevel lesz a pajzs, előrébb viszi a keresztet és fényesen a magasba emeli majd, elvakítja a bizánci és római császárokat. Ő lesz az első, ki összefogja a népünket, senkinek nem sikerül, neked sem, sem másnak, csak neki.

– Gyevel lesz a király?

– Ezt nem mondtam. A Korona isteni üzenet Bizánctól. Csak úgy kerülhetjük el velük a háborút, ha nem teszik olyan király fejére, aki nem szíveli a keresztre feszített Krisztust, az öregisten fiát. Mihály sem keresztény, senki nem hisz majd neki. Túl gyenge, és nem elég okos. Ha otthon kedvelik is, vallási és világi műveletlenségében háborút szít. Ezért sokan fellázadnak, egyszerre akarják táltos hitünket és a sztyeppe hagyományát a keresztény öröklésben. Egyedül Gyevel ismeri ezeket a népeket, kik megtelepedtek, városokat építenek és templomokat, ő ismeri az isteneket imádó szent embereket. Ismeri a törzseket is, ereiben hun vér folyik, szeme nem vakul meg a kereszt látásától, és a fia lehet majd király, csak őt tudjuk felépíteni ehhez a feladathoz. Tudni fogja, mit tegyen a népével, hogy a hagyományait kereszt alá vesse, mint ahogyan Róma tette egykoron, és így túléljük a világ féktelen, eljövendő égését. Képes lesz tisztelni a fehér Istent, ki tiszta és szentséges az összes táltosok között…

– Jézusról szólsz? Igaz hát, amit a keresztények hisznek?

– Ó, néha elfelejtem, hogy gyarló ember vagy, bátyám, bocsáss meg. A hit igazzá tesz bármit, amiben igazul hisznek, de a gyökér az emberben van, az őszinte hit adakozik, és a jobb önmagunkhoz vezet vissza, ha hagyjuk. A gőgös hit követel és a legrosszabb alakunkhoz vezet. Ám ez nem vonatkozik a tudásra, más tudni, mint hinni. Istent pedig nem kell tudni, elegendő hinni őt. A szellemek figyelmeztetése, hogy adjunk pajzsot Hunnia kezébe, hogy védje meg magát. Keresztény hitre kell térnie népünknek, vérrel, verejtékkel születik új király, és lesz új tavasza népünknek. De sok vér hullik majd. A vérrel beterített föld mégis termékeny lesz. Új rügyek, új életek jönnek. Ezzel válhatunk Róma testvérévé és ezzel nem hívjuk magunkra haragjukat, sem hatalmuk fölénk nyúló akaratát, hogy közösen szorítsanak sarokba minden hunt a saját ősi földjén, míg kövekhez mormol imát, és vérét folyatja folyóiba, füve közé, mocsaraiba, dombjai lábánál. Mindhiába.

– Az életet választom és nem ezt a véget.

– Bíztam benned. Népünk így élni fog. A hit nem bánt, csak az ember. Róma azonban bármily csendes szomszéd, bármily halk a kígyó két fejének sziszegése, néma csusszanása, minket kegyetlen mód eltiporhat azon a napon, amikor összezár. Az öregisten tudja majd, hogy a hunok a szívük mélyén felismerik őt a templomok hűvösében is, nem köveknél, hanem festett oltárnál, nem fák lombja, hanem templomok boltíve alatt, emberi arccal, mellyel lepillant a keresztről.

– Magad ellen beszélsz?

– Nem. A szellemek közel állnak a keresztény Istenhez, hisz egyek a természettel mind, az ősi erő kiáramlik és teremt, mindegy, minek nevezed.

– Néha elgondolkozom, milyen jó a hitbe kapaszkodni a nehezebb napokon, és milyen jó lehet nem a magányt érezni, hanem Isten bizonyságát, aki meghallgat. Máskor elcsüggedek. Tudod, miért?

– Miért?

– Mert ez a fehér Isten fenyegető és kegyetlen, ami nekem nem tetszik.

– Az emberek a kegyetlenek az ő nevében, és nem ő maga. Az igazán gonosz embereknek szükségük van a fenyegetésre, hogy ne vaduljanak el a sok félelemtől, ami beléjük szorult, és amivel még dolguk van. A jó embereknek nincs mitől félniük, belenézhetnek a teremtő kegyes arculatjába.

– Miféle népség és miféle ember az, akinek egy pokollal fenyegető Isten kell ahhoz, hogy jó ember legyen?

– Az emberiség fejlődik. Minden ember jár az útján, ma, akik szolgálnak, holnap kereskednek, és aztán a harcosok életét élik. Most a háborúk korát éljük, holnapután pedig a bölcsekét. Isten nem siet sehová, és az általa teremtett élet örök.

Hajnal megértőn felsóhajtott, és apró lábával egy kis kavicsba rúgott a maga csodálatával, szeretettel, mintha a kő érezne. Hallgattak egy keveset, nézték a tótükör képeit, a következő évek eseményei kísértésként váltották egymást, sokan szerepeltek benne, sokféle módon, és Kagan nem tudta követni már. A csobbanó kavics megfodrozta a víz tetejét, eltűntek a képek, és egy nagy hal úszott el a mélyben, kivehetetlen teste hófehér volt, mint egy delfiné, sőt annál is sejtelmesebbnek látszott, ahogy siklott, mint valami mesebeli sárkány. Kagan nem akarta már a tavat figyelni, inkább Hajnalhoz fordult.

– Egyszerűbb lenne, ha megmondanád, ki ölte meg Iringót. Te tudod, megmondhatnád, és hamarjában lerendezném ezt a régi ügyet. Még mielőtt elfajulnának a dolgok Bizánccal.

– Igen. De nem emberi világból tudom, ezért ha megmondanám, ki az, drágán kellene fizetned a szellemeknek.

– Amiket ilyenkor elmondasz, azok ingyen vannak?

Hajnal csüggedten lehajtotta a fejét, nem válaszolt. Félrenézett, az arcában minden válasz benne volt.

– Már megfizettél érte. Korábban.

Kaganba belemart gyászos emlékeinek minden fájdalma, halott asszonyai, gyermekei, emberei, lovai…

– Hajnal, az Isten szerelmére, miért kellett ez…

– A küldetésem a végére ér. A haragoddal meg kell tanulnom együtt élni. Sajnálom.

– Ne keress többé! Nem kell megmondanod, mit tegyek, és főleg úgy nem, hogy irdatlan árat kérsz!

Azzal megfordult és dühösen elindult visszafelé az erdőbe, maga mögött hagyta a nagy táltost.

– Mindennek ára van, Kagan! Hívj, ha szükséged van rám… – kiáltotta bizonytalan hangon. A kiáltás visszhangba csapott, a fák köddé váltak, az út megszűnt. Nagyon sötét lett. Kagan megingott, az orráig sem látott, nem tapintott, nem tudott lépni, futott volna, de nem bírt, csak megfeszült testtel, mereven várt. Mozdulatlanul tűrte a köré telepedő, hízelgő és sűrű sötétséget. Messze, alig a látótávolság határán apró fénypászmák mozdultak és távoli dobszó csengett a fülében, idegen hangok találtak rá. Kagan tudta, kik ők. A szellemek nem engedik el csak úgy. Csüggedten nyelt egyet.

– Mélyen a kétfejű kígyó testének közepén azt kell tennünk, amitől nem fog rajtunk majd a kígyófejek méregfoga… – suttogta egy idegen nő.

– Ha az ő sebét gyógyítjuk, népünket megmentjük, nem ékelődhetünk tovább a testébe idegenül, megóvjuk a világ szívét, Attila király ősi sírját, és a világ legnagyobb szellemeinek titkos völgyét. Földünk soha nem kerülhet idegen kezekbe. A kereszt pajzs lesz, de a mélyben a hun parázs a miénk marad, mindörökre. Bocsáss meg nekünk, hogy otthonunkért csak így küzdhetünk.

– Mit akartok?

– Amit a táltos kért – suttogta ismét a női hang, az ismeretlen, majd megint egy férfi beszélt.

– Hunnia Tündér Ilona országa, soha nem kerülhet idegenek kezébe, a hunoké, kik oly régen a védelmére esküdtek. Emberi sors nem oly fontos, mint ez a hely.

Kagan elveszítette türelmét, és eluralkodott rajta a kétségbeesés, ahogy a szellemek hangja visszhangzott benne.

– A bajorok hét vezért feszítettek Augsburg falára, és azt akarjátok, hogy kiegyezzünk velük? Taksony parancsára fogva tartják Zerindet és Koppányt. Bizánc két lábbal tiporta őseinket, ők mérgezték meg Attila urunkat, megölték Iringót, és azt akarjátok, hogy kiegyezzünk velük? Rómával nem lehet kiegyezni, éppen széthullik, naponta kell egyezkedni vele! És nem fizetem az árát annak, amit parancsoltok!

A szellemek nem hallgattak el.

– Csitítsd haragodat, és maradj józan! Róma nagyobb és erősebb, mint valaha. Az évszázadok mély sebeket hordoznak, de új világ jön, új eszmét hordoz magában. A kereszt alatt a népek egyformák, és testvériségük fontos annak, aki hiszi a fehér Istent. Ha nem csatlakozunk, elveszünk mind. A cél az, hogy önállóak legyünk, a vérszövetségnek tett ősi eskü alatt valóban egyesüljenek a hun törzsek! Ezt akarjuk! Nem szavakat, most tetteket kívánunk!

– A kereszt alatt ott a béke, az országlás lehetősége, nem kell sem keleti, sem nyugati idegen úr Hunnia testére. Csak a függetlenség a cél, és ebben a ragyogó kereszt véd meg minket!

– Ha nem így lesz, hát a hunok, kiknek ősi és hatalmas birodalmán termettek meg a mai sztyeppei népek, eltűnnek. Pannónia nyugati fele túl az Isztroszon Ottóé, a Kárpátok keleti fele Attila királyunk ősi sírhalmával pedig a Niképhoroszt követő császáré lesz.

– A te életedben bekövetkezik, láthatod majd. Ide száműzik a lázadó bolgárokat, kiket annyira gyűlölnek, és időnként eljönnek majd, hogy földjeinket porig égessék és rabszolgákat gyűjtsenek! Ha Gyevel nem szerzi meg a jogot, és nem védelmezi meg az ősi koronát, elveszítjük a háborút, elveszítjük magunkat!

– Őt illeti és az ő véreit! A Szent Koronát és a Kardot őrizni kell, és ez mind sok harcba kerül.

– A Korona és a Kard védelmez.

– A Korona és a Kard tanít.

– Lélegeznek és élnek.

– Vigyázzák a világunkat, és az életet is.

Kagan szédült a sötétben közeledő szellemek látásától, akik keringtek körülötte, hajuk lebegett, mintha vízben úsznának, testük világított, mint a nap, arcukat kivenni sem tudta, és veszettül vert a szíve. Egyiknek szarvasagancsa ragyogott, másiknak aranyszín haja, a harmadik farkasbőrt viselt, a negyedik falomb koronáját, de a legfényesebb és legnagyobb távol állt, a nap legerősebb sugarát ontva magából. Végül Kagan tompa nyomást érzett és kinyitotta a szemét. Hajnal hangja surrant a fülébe egészen közelről.

– Hosszú ideig nem találkozunk, bocsáss meg nekem, Kagan! Menj Pardioszért és siess a Tiszia partjára, építs, és készülj a véreiddel vívott háborúra, mert a sajátjaiddal kell szembeszállnod! Meg kell óvnod Gyevelt a veszélytől és meggyőznöd őket a fehér Isten látásáról, mielőtt Róma egyesül! Ez a Kard őrzőjének küldetése, ez a te feladatod, Kagan! Építs országot Gyevellel, segíts vezetni őket! Ezt kérik a nagyszellemek tőled, és ígérik, jutalmad nem marad el…

– Mi lesz Koppánnyal és Tar Zerinddel?

Erre a kérdésre nem kapott választ.

Rádöbbent, Hajnal ilyenkor elfáradhat, és elmenekül a kérdések elől. Kagan körülnézett, ismét Ottavio házában találta magát, a kereveten ült. Goromba széllöket rontott be, ahogy a köpenyes táltos távozott, mögötte haragos csattanással bevágódott az ajtó. Vihar ostromolta a falakat, eső zúgott, mintha a világot isteni kezek éppen egy zuhatag alá tartanák. Talán Hajnal csak Tardost keresi. Várt még egy keveset, hogy kap-e választ a szellemektől, de a förgeteg zajain túli csend úgy borult rá, mint egy erdő lombmennyezete. Csendesen sercent az olajlámpa, az árnyékokkal nyugalomban ölelkező szobában ücsörgött. Arra eszmélt, hogy zihál, mintha sokat futott volna, de a szájában és az orrában még érezte az erdei gombák illatát. Maga elé meredt. Gyevelt kiválasztották a szellemek, hogy megteremtsen egy országot, amit Róma nem kebelez be és elismer önálló jogai szerint. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, otthon kell lennie, hogy segítse a fiút. Soha nem volt még olyan nagy szüksége rá, mint most. Mennie kell hát. Még soha nem látta a szellemeket, nem tudta, hogy ilyen különösek. Meglehet, soha többé nem jut el ide, nem jöhet majd Konstantinápolyba, és többé nem láthatja Anasztáziát? Az is lehet, hogy egy nap ellenségek lesznek? Keserűen nyelt egyet a gondolatra. Tudta, eljön a nap, amikor el kell engednie, és olyan nagy feladatok várnak rá, hogy talán nem térhet meg hozzá. A táltos kioldotta volna szívéből a sok keserűt? Miért ez a sűrű vér benne, miért ez a maró fájdalom? A keze alatt egy puha ruhadarab pihent. Megdöbbent a látványától, ahogy jobban megnézte és széthajtogatta a lámpás fényében fürdetve. Egy bíborzászló aranyhímzéssel, sárkányölő jelképpel. Peregni kezdtek az arcán a forró könnyek. Anasztázia. Tudta, hogy Hajnal csak ezért jött, hogy kezébe tegye ezt a lobogót, különben a látomást reá bocsáthatta volna álmában is. Noha nem tudta, mi a célja ezzel, abban biztos lehetett, rájön, mire használja a bíborzászlót, amikor eljön az ideje. Addig magánál kell tartania. Sóhajtott. Mélyről feltörő nyughatatlanság feszítette. Azelőtt soha nem látott szellemeket, látásukért pedig visszatarthatatlan könnyekkel fizet. Lelkében még mindig visszhangzottak üvegkristály tisztaságú, átlátszó szavaik, úgy érezte, ez a metsző vihar nem ül el többé a belsőjében, örökké hallja majd – és nem tévedett.

Tardos Nimród bársonyos fejét simogatta, aztán felemelte a vödröt a pofájához. A ló ivott. Az istállófiúk ilyenkor nem dolgoztak, akibe meg belebotlott, hazaküldte. A túlsó sarokban hosszú, nyílt szakaszon száraz szénát domboztak fel, már kinézte a fekhelyet, ahol jót alszik, míg csitul az idő. Frissnek tűnt, és a nyílt végén kilátott a csillagokra is. A vihar csatakozott, víztócsák gyűltek az ajtórés alatt befolyó erecskékből, de az istállóban az állatok melege, szuszogása és kellemes jelenléte barátságosabbá tette a helyet. Lecsavarta a lámpásokat, és vele együtt az állatok is elheveredtek. A ház felől kinyílt az istálló bejárata, mire Tardos felkapta a fejét. A szíve hevesen vert. Odakint villámlott, és az árny ott állt a zuhogó esőfüggönyön innen. Feltápászkodott és odasietett hozzá, azt hitte, baj van, segítenie kell valakinek, így fegyverét a keze ügyében tartotta. Ám amikor odaért és megpillantotta Hajnal arcát, megtapintotta bőrig ázott vállát, már tudta, hogy nincs semmi baj, és hogy ez kivételesen nem látomás. Felcsavarta a lámpást, hogy jobban lássák egymást, de egy tapodtat sem ment hátrébb, mindvégig nézte az arcot, a tüneményt, kiről cseppekben hullott alá a víz. Aztán óvatosan lesegítette a nagy utazóköpenyt és lassan a kezébe vette Hajnal arcát, hogy magára fordítsa félénk tekintetét.

– Nem lenne szabad itt lenned.

– Hívtál.

– Mindig hívlak…

– Eljöttem, hogy megajándékozz, kál.

– Nincs semmim, amit neked adhatnék. Egy réten még szakítanék neked virágot, vagy szednék almát a fáról, hoznék vizet a kezemben, hogy megitassalak forrásvízzel, neked adok mindent, amit tudok, ha tehetném, neked adnám a világot…

– Ezer évre is elegendő szerelem van benned.

Tardos nyelt egyet, és a szíve dörömbölt a belsejében, mint egy ménes patadübörgése.

– Menjünk be a házba…

– Nem.

Hosszan egymásra bámultak. Aztán Nimród váratlanul beleprüszkölt a romantikus pillanatba, hogy megsürgesse azt a csókot, még a lábával is kapart, aztán csalódottan és gőgösen fordult el tőlük, amikor csók helyett kinevették a türelmetlenségét.

Tardos leakasztotta a helyéről a lámpást. Hajnalt kézen fogva bentebb vezette a szénarakáshoz. Olyan sokáig vártak. Szinte gyermekek voltak, amikor az első alkalommal mélyebb érzésekkel ért össze a kezük. Bújócskáztak a gyümölcsösben a többiekkel, az almafák alatt egy fatörzsön találkoztak az ujjaik egymással. Attól kezdve gyakran keresték a másik tekintetét. Amikor a felnőttek elvitték Hajnalt egy távoli, titokzatos helyre, a hunniai Pilisbe, a tudók városába, hogy ott megtanulja a táltosok minden tudományát és maga is hatalmas tudóvá cseperedjen, Tardos fogadalmat tett, ha kell, örök időkig vár rá. Amikor tehette, megnézte, hogyan cseperedik Iringó, hogyan válik nővé, de az ő gondolatai mindig egy távoli hegy üregeiben jártak az Iringóhoz a megtévesztésig hasonló nőnél, akit tiszta, gyermeki szívvel szeretett.

Lassan kapcsolta szét a ruhát és eközben levegőért küzdött, mintha mázsás súly telepedett volna a mellkasára. Kockázatos megérintenie egy táltost olyasvalakinek, aki nem ura önmagának; komoly kárt tehet az emberben. Tardos azonban nem félt Hajnaltól. Egy kicsit sem. Előbb az arcán simított végig lassan, és elégedetten nézte, ahogy Hajnal lehunyt szemmel érzi át a pillanatot. Aztán közelebb hajolt, és megízlelhették egymás leheletét, a sóhajt, a belefojtott vágyat, majd összesimultak, csókkal pecsételve meg ezt az éjt, a lassú szerelmet, amire annyit vártak.

Tardos reggel már nem találta ott Hajnalt, szétdobált ruhái közt feküdt, és úgy érezte, mintha az éjjel megtanult volna repülni, mint a madarak, hatalmas vizekben úgy úszni, mint a nagy halak, és úgy hallgatni, oly mélyen és bölcsen, mint a csillagok. Erről szót sem ejthet soha senkinek. A tekintete elrévedt, és azon tanakodott magában, hogy egyáltalán megtörtént-e. Vagy csak játszott volna vele Hajnal, és elméjét bontotta meg, hogy örömöt szerezzen? Nem tudta volna megmondani az igazat, és zavarba ejtette mindkét eshetőség, ahogy az is, hogy még Nimródot sem kérdezheti meg, igazán látta-e itt a táltost az éjjel. Kagan lovának kaján pillantásából arra következtetett volna, hogy igen, ezért így gyorsan felöltözködött és inkább felkészült az útra, mielőtt olyan elbizakodottságba esne, hogy lovakkal kezdjen társalogni a szerelmi életéről.

Hánnész főtanácsos figyelmesen hallgatta, ahogy a madarak tavaszi virgoncsággal dalolnak. Hosszú, finom metszésű ujjaival éppen úrnője arcát simogatta. A teraszkertek fáin ágról ágra ugrabugráló kismadarak üde dala, és ez az arc így együtt a kristálytiszta boldogság. Mély nyugalommal, meghitten ölelte ezt a nőt, akit annyira szeretett, hogy beleremegett a lelke. Ha csak egy pillanatra utat engedett érzéseinek, olyan boldogság fogta el belül, hogy legszívesebben táncra penderült volna. Nem tudta mihez hasonlítani. Hirtelen kinyílt a világ, amit magában tartott addig. Az eszével tudta, ez ugyanaz a világ, de a szívében élénkebb színekkel, szertelenül oly szépségben ragyogott, amilyet nem tapasztalt azelőtt. Tudta, hogy megváltozott. Ő alakult át, és nem bánta.

Ölelkezve feküdtek, úrnője szuszogását hallgatta, meg a természet élettel teli, madártorkú kórusát. Egy aprócska szuharbújó szállt az ablakpárkányra, toporgott ott egy kicsit, körülnézett, majd hirtelen tovaröppent. Hánnész sokszor látta nászrepülésüket, lehunyta a szemét, és képzeletével maga elé festette a kismadarat, ahogy a teraszkertek fölött hullámzóan hasítja a levegőt és jellegzetesen cserreg, aztán eltávolodik, majd ismét közeleg. Anasztázia aludt, mint egy gyermek, a haja hosszan szétterült körülötte, a takaró alól kikandikáló lábfejére egy apró függönyrésen át hajnali fénycsík simult.

Korán van, gondolta magában Hánnész, és óvatosan kibújt az álomtól ernyedt karok öleléséből. A küszöbön lenne a helye, ehelyett mindennap úgy alszik úrnője mellett, mint egy császár. Ebben mélységes kielégülést talált, és bebalzsamozott lélekkel kezdett neki a napnak. Előbb a lakosztályába ment, és mivel időben ébredt, a reggelt testedzéssel kezdte. Bezárkózott, elővette keleti görbe kardját, megtisztelte meghajlással. Kinyitotta szívét a harc isteni mozdulatainak, és végigvette azokat a művészi és nyakatekert gyakorlatokat, amiket hajdan sericiai mesterétől tanult. Ilyenkor kiürült az elméje, és csak a pillanatra összpontosított. Testére gyöngyözőn ült ki a veríték, az izmos hátára tetovált, vicsorgó Fehér Sárkányon csillogva szaladtak le az izzadságcseppek. Ismét ifjú tanítvány volt egy csendes házban, amit betöltött a nyers pergamenek szaga. Amikor eltette fegyverét, emlékeztette magát, egy nap meg kell fizetnie ezért a titkos tudásért, amit ott szerzett. A mester megkeresi a feladattal, amit cserében el kell végeznie, és nem áll módjában kibújni alóla. Készülnie kell rá, megőrizni gyorsaságát, harci kedvét, hogy ha eljön az a nap, leróhassa a tartozását. Mert így egyeztek meg. Mert cserében egy másik életet kapott.

Hűs forrásvizet ivott, majd lefürdött, aztán a szolgák tiszta köntöst hoztak, noha mindig egyedül tisztálkodott és öltözött, kiszolgálták azzal, amire szüksége lehetett. A hátára tetovált jelet senki ember fia nem látta. Egyszer az óvatlansága miatt meg kellett ölnie egy fiatal fiút, s attól kezdve elővigyázatosabban bánt a beosztottjaival. Anasztázia sem láthatta, mi több, legfőképp ő nem. Tudta, az úrnő titokban lesben áll, és keresi azt, kit véres ellenségének gondol és akit a Fehér Sárkánynak hisz. Noha sikerült finom utalásokkal meggyőznie, hogy Helené lehetett az, éppen ezért nem kívánta felfedni ezt a titkot előtte, hogy a szíve nyugodt legyen, és uralmát ne feketítse be csalódás. Hánnész ez ügyben pengeélen táncolt, csakhogy a szerelem megért ennyit, sőt mindent! Sokat gondolkodott, hogy őszintén elmond neki mindent a múltjáról akkor is, ha többé nem juthat kegyei közelébe. De nem bírta. Akarta, többször is, és nem ment.

Eközben pedig Anasztázia sem árulta el neki soha, hogy Georgina a vér szerinti édesanyja, ezt tulajdonképpen Helenétől tudta meg, és ezt még Rómanosz halála után is erősen titkolták, nehogy megingassa a trónon a kis Bazileioszt. Hánnész tehát nem firtatta a titkokat, de a tudást imádta, mert általa bárkinek belelátott a veséjébe, és sokkal könnyebb volt így kiszámítani annak következő lépéseit.

Hánnész fiatal eunuchokkal vette körül magát, akikben tehetséget látott a palotai életre, feltörekvő ifjakat csoportosított a munkára, hírhozásra, és nemcsak kétkezi feladatokra. Ellátta őket bonyolult titkári megbízásokkal is, és éppen az ébresztési listát hallgatta, mások egyéb délutáni feladatait foglalták össze, megint mások híreket vagy leveleket hoztak, amikor hivatalosan is megérkezett a hír Helené haláláról. Nagyot sóhajtott és elrévedt, ezt a hírt valójában búcsúajándéknak szánta Anasztáziának még akkor, amikor azt tervezte, hogy elhagyja, és magával viszi a gyermeket egy másik életbe. Ám eközben a döntés elszállt és más irányt vettek a dolgok. Eltűnődött, miért is nem akarta ezt igazán. És mégsem mondhatta el Anasztáziának, hogy ő tette, ő ölte meg Helenét, mert el akart szökni innen a kis hun vakarccsal. Rádöbbent, nem bánja, hogy lemondott a gyermekről. Nem mondott le azonban Anasztáziáról és a hatalomról, amit kéjesen ízlelgetett finom ölelésében, és bár kockáztatott – vagy talán épp ezért –, határozottan jót tett a lelkének. Micsoda szabadság ez! Micsoda erő rejlik ebben! Nem tudta, hogy a szerelem vagy talán a hatalom ilyen felszabadító, de azt igen, hogy ha elmondaná Anasztáziának a legféltettebb titkát, olyan csalódást okozna, hogy véget érne ez az idill, és dühében valószínűleg bitófára küldené. Egy csapásra veszítene el mindent. Egyre nagyobb bizonyossággal tudta, nem fedheti fel magát úrnőjének. Szeretetben élnek, és ennek így kell lennie, a titkokat hadd nyelje el a múlt. Ugyanakkor kételyek is gyötörték, meglehetősen nyugtalanította a hun a városban. Kagan a jelen miatt is veszedelmes ellenségévé nőtte ki magát, hatalma a hazájában is egyre nagyobb, kardja egyre veszélyesebb, jobb lenne mielőbb elbánni vele, és ami a legfontosabb, van valamije, ami neki nincs. Nemcsak a gyermekre gondolt, hanem úrnője szerelmére. Anasztázia oly mélyen, titokban szerette ezt a barbárt, hogy talán önmaga előtt is szégyellte a dolgot. A szíve legtitkosabb szeglete csak egy emberé lehet, és a császárnő szívének e titkos rekeszében éppen ezt a barbárt zárta olyan mélyre, hogy egy alantas szolga, mint amilyen ő, annak a közelébe sem férhet. Ilyenkor szerette volna elmondani, hogy ő nemcsak egy rabszolgha, hanem Bizánc hercege. Szerette volna elmondani, hányadán is áll ezzel a hunnal, hogyan tette tönkre őt Kagan apja, Ónod vezér. Elvágták az életét, megfosztották a tróntól és a császárságtól azzal, hogy magját szakasztották. De nem tehette, mert így a Szent Palota szolgája lett, ezen pedig nem változtatott semmi. Ez a büntetése, amit élete végéig cipel, amit egyébként császárként sem csinálna másképpen, örömöt pedig abban kell lelnie, amit így is megkaphat. És vágyhat-e többre úrnője kegyeinél? Arra jutott, hogy nem.

Ezen a napon sok munka várt rá. Esténként hosszú listát kapott azokról a nagyurakról, akiket reggel meg kell látogatnia, hogy az álmot kicsalja szemükből. Ilyenkor meleg, mézes tejjel ment be hozzájuk, hogy felébressze őket erre a harsány világra, és kizökkentse őket az álmok opálos fényű ligeteiből. Óvatosan ébresztette őket, hogy megkezdhessék aznapi teendőiket, hisz némelyek zokon vették, ha az ébredés hirtelen, rossz hírekkel teli vagy másnaposan kényelmetlen lett. Szerettek beszélni a dolgaikról, és akadtak, akiknél a patrikiosz elidőzött, akiket szívesen meg is hallgatott. A nap eme korai óráin gyakran őszinték és leplezetlenek voltak az arcok, álságtól mentes félszavak, elejtett tervek sejlettek fel előtte, és ő soha semmit nem sejtett hiába. A reggeli ébresztési listából már tudta, kik beszédesebbek reggel, és kiknek a titkait fürkészheti ki aznap. Ott mosolygott rájuk ébredéskor, látta őket, érezte savanyú leheletük szagát, éjjeli álmaik lebegését, ha verítékben vergődtek az éjjel, egyéniségük furcsaságait és egyformaságaikat is. Tudta, mit akarnak, és amikor ezt átérezhette, jobban élte valóságos hatalmát is, ettől pedig tüzesebben futott benne a sűrű vér. Ám mielőtt a nagyurakhoz ment volna, megkeresett valakit a pirkadat jótékony leple alatt, míg a palota az igazak álmát aludta.

Megkeverte a meleg tejet, hogy elolvadjon benne az imént vastagon belecsurgatott aranyló méz, majd hátrahagyva kísérőszolgáit belépett a hálóterembe. Kimért, hosszú léptekkel a szertartásmester ágyához ment. Az idős férfi édesdeden aludt, összekucorodott, mint egy magzat, maga felé befordítva májfoltos kezeit. Bőrének öregségtől kesernyés szaga ilyenkor hajnalban úgy szállt fel, mint egy frissen ganézott istálló savanyú bűze. Hánnész a vénember fölé hajolt, és megfogta az ereszkedett vállat, megrázogatta. Az évek alatt ebben szerezte a legnagyobb gyakorlatot, ebben a méltóságteljes ébresztgetésben, a test felocsúdását követelve az álom tavának távoli mélyéről. Az öreg kinyitotta a szemét, előbb riadtan kancsalított a világba, abban is a festett szemű, szépséges főtanácsosra, aztán kinyújtózott.

– Jó reggelt! – kezdte Hánnész halk, bársonyos hangon.

– Hm… – morgott a férfi, és felült az ágyban, átvette a tejet, és laposakat pislogva belekortyolt.

– Nem kértél ébresztést, de jönnöm kellett.

– Baj van, nagyuram? – kérdezte kásás hangon az öreg, és kíváncsian pillantott fel a tejből.

– Ne szólíts így! – szisszent indulatosan Hánnész, közben körülfutott a tekintete a szálláson, nem lát-e rejtőzködni valakit, aki hallhatja őket. Senki nem léphetett be oda, ahová ő, de nem árt az elővigyázatosság, a falaknak fülük van, és a hang az ajtókon is kirepül.

– Bocsáss meg…

– A császár nem ér ide három nap múlva. Kitérőt tesz Athoszra. A sereg felét azonban ma Johannész Tzimikész hozza, és nincsenek messze, délután megérkezik. Tedd meg az előkészületeket a fogadására!

– Így lesz. De mi történt?

– Nem tudom, a levélben nem írták.

– Akkor nem tudjuk, mikor érkezik a császár?

– Nem.

– Athanaziosz nagy hatással van az Imperátorra.

– Minden bizonnyal fontos dolguk akadt. Sokan nem örülnek, ha a császár az aszkéta miatt kiszámíthatatlanná válik. De ebbe nincs beleszólásunk.

– A szent császár mindenek felett áll. Ha később jön, hát később jön.

– Nem csak emiatt ébresztettelek. Érkezett egy másik fontos hír reggel. Fekete galamb, Protéról.

– Fekete?

– Igen.

– Ki halt meg? – kérdezte kegyes arccal.

– Az anyacsászárnő, Helené Lekapénosz.

A szertartásmester csüggedten bámult a patrikioszra, aki szenvtelenül közölte az anyja halálhírét. Soha életében nem félt annyira, mint akkor, abban a pillanatban. Öregsége néha arra késztette, gondolkodjon a halálról, keresse Isten kegyelmét, de hogy egy olyan ifjú, mint León herceg, pontosabban, aki valaha volt, ennyire közönyös és rideg maradjon a halállal szemben, teljesen letaglózta. Hánnész főtanácsosnak egyetlen arcizma sem rezdült.

– Sajnálom. Részvétem.

Hánnész elégedetten biccentett a gesztusra, hogy az öreg nem ismételte meg a nagyuram szót, de nem moccant az ágy végéből, és nem is kívánt volna hosszabb beszédbe elegyedni erről, ha ilyenkor mégis megtette, azt szándékkal tette.

– Mi történt?

– Nem tudjuk. Álmában érte a halál, tegnap délután.

– Járt nála valaki?

– Hivatalosan nem.

– És nem hivatalosan?

– Tegnap járt ott egy hajó, a legnagyobb titokban. Igen, meglátogatta valaki.

– Kicsoda?

– Én – suttogta Hánnész, és élvezettel nézte, ahogy az öreg halálra váltan keresi a szavakat. A szertartásmester felemelte a fejét, és farkasszemet nézett a kíméletlenül rá bámuló patrikiosszal, aztán leeresztette tekintetét és a vállát. Tehát ő maga gondoskodott róla, hogy Helené távozzon az élők sorából. Annyira nem is csodálkozott ezen, lesütötte szemét, és a tejbe bámult inkább, hogy ne kelljen Hánnészre néznie. Egy nap ő is így végzi, talán éppen most, talán épp a tejbe tett valamit. Bármikor megteheti. Bárkivel. Nem akarta meginni, csak szorongatta a langyosra hűlt szilkét.

– Tudja valaki?

– Nem.

– Értem. Nekem miért mondtad el?

– Ismered a titkaimat, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Helené azt akarta, hogy öljem meg a bazilisszát. Ez azt jelenti, hogy merényletre készült, nem tehettem mást. Ám azt is jelenti, hogy az úrnő veszélyben van, fokozd a figyelmedet! – suttogta.

A szertartásmester pillantása árulkodott a gondolatairól, és Hánnész csak egy elégedett sóhajjal nyugtázta, hogy az öreg megértette a kérést. Az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, visszafordult:

– Kérnék még valamit, ha nem jelent terhet számodra.

– Parancsolj velem, főtanácsos.

– Nem parancs, csak kérés. Úrnőm gyengélkedik. Libamájat kérek neki ebédre, az szaporítja a vért. És sok narancsot. Erősödnie kell, mire megérkezik a császár.

– Gondoskodom kérésedről, és add át jókívánságaimat. Remélem, hamarosan meggyógyul. – Azzal az öreg félrehajtotta a takaróját, de Hánnész nem akarta megvárni, hogy fel is öltözzön.

– Minden bizonnyal – nyafogta, míg elegáns fejbiccentéssel megköszönte a szíves változtatást, majd hosszú lépteivel távozott. Lendületesen nekiindult a császári palota bonyolult folyosóin, hogy a szolgák gyűrűjéből kiválva ébressze tovább a nagyurakat. Amikor végzett, tanoncait szétküldte a palotában, hogy egyedül maradjon. Keresztülvágott a kerteken, bement a testőrparancsnoki terembe is a Magnaura Palotában, és a reggeli őrségváltások után tájékoztatta a testőrséget az aznapi teendőikről, valamint a várható eseményekről. Elsősorban Johannész Tzimikész érkezésére kellett felkészülniük. Ilyenkor a testőrség Hánnésztől kapott útmutatást az aznapra várt magas rangú vendégek érkezéséről, akiket külön figyelniük és védelmezniük kellett. De az sem ártott, ha az idegen vendég személyes testőrsége, ami gyakran kész hadseregeket jelentett, nem került összetűzésbe a helyiekkel vagy az itteni szokásokkal. Ha egy követ vétett a palotai szokások szabályai ellen, ugyanúgy börtönbe vetették és kimérték rá az etikett megszegéséért járó büntetéseket, mint bárki másra. A tagmata hadseregek tisztjei is folyton randalíroztak a palotában, s ha Johannész megérkezik, tucatnyian lesznek. Senki nem szeghette meg a palota előírásait, szigorúan őrizni kellett a rendet, és ez továbbra sem lehetett másként. Ezután Hánnész visszatért a Daphné falai közé. A halovány folyosókon és lépcsőkön suhant, mint egy fenyegetően gonosz kísértet, de szigorú arca megolvadt a szerelemtől, ahogy benyitott úrnője illatos hálótermébe, és mellé heveredett, oda, ahonnan órákkal korábban távozott. Ebben a reggeli pillanatban mindig bensőséges báj lebegett fölöttük. Hánnész tudta, rajta kívül a világon senki nem láthatja így Bizánc úrnőjét. Összegyűrt, magára tekert takaróban, félig kilátszódó keblekkel, szétterült hajjal olyannak tűnt, mint egy műalkotás. Csókokkal halmozta el a finom metszésű arcot, melyre a válasz olyan simuló öleléssel zárult, hogy ismét megolvadt a szíve, és nem bánta a döntését, hogy nem ment el innen a gyerekkel, mert a mozdulat csak neki szólt, tudva, hogy ő van ott, ő suttogja a szavakat.

– Jó reggelt, úrnőm.

– Jó reggelt! – nyöszörögte kelletlenül a takaróba beszélve.

– Mindig elbűvöl a szépséged, ahogy alszol, ahogy szuszogsz. Kérem az Istentől, ne fosszon meg ettől a kimondhatatlan kegytől, hogy megérinthetlek.

– A duruzsoló mély hangodat nem adnám semmiért, Hánnész. Hogy foszthattál meg ettől korábban? Ez is kiváltság, tudom. Most csak az enyém. Erre ébredni olyan, mintha dalt hallanék.

A patrikiosz óvatosan végigsimított Anasztáza mellkasán, majd keze a császárnő mellére tévedt és megállt.

– Sokáig akarok énekelni neked. Forró vagy itt.

– Lázas a tejtől, és eléggé fáj is.

– Hozzak rá borogatást?

– Nem kell. Majd elmúlik. Ne is beszéljünk róla!

Anasztázia nyújtózkodott, a sok sírástól bedagadt a szeme, és a feje is fájhatott, mert a halántékát dörgölte. Hánnész közelsége azonban megnyugtatta.

– Reggel érkezett a hír, Helené Lekapénosz császárnő tegnap meghalt.

– Mi? Hogyan?

– Álmában, bizonyára kór vitte el vagy a bánat.

– Szerencsétlen.

– Mi a baj? Úgy tudtam, nem kedveled – jegyezte meg tapintatosan. Mást várt, hogy örömmel ébred így, ezért csalódás futott át rajta. Nem hat a meglepetése? Anasztázia nem is örül?

– Olyan jól indult a reggel, de ha halálhírrel kezdődik a nap, függetlenül attól, hogy nem kedveltem, egyáltalán nem örülök senki halálának. Az elődömének, aki nemrégen ezekben a termekben lakott, végképp nem. Arra figyelmeztet, hogy mi az, ami rám vár.

– Az élet nem végtelen.

– Semmi nem az.

– Nem hagynám, hogy elvigyenek a szigetre, ne félj!

– De félek. Bármikor megtörténhet, te is tudod.

– Mit tegyek, hogy boldog légy?

– Az vagyok. Amennyire csak lehetek, hidd el.

Hánnész látta, hogy Anasztázia osztozik vele a hatalom iránti vágyban, ám úgy tűnt, a halállal nincs olyan bizalmas viszonyban, mint ő. Anasztázia megőrizte a jóságát is, ezért pedig őszintén csodálta.

– Van más is?

– Ma Johannész Tzimikész a császár nélkül érkezik.

– Nocsak! Mi történt?

– Az imperátor betért az Athosz-hegyi lavrába Athanazioszhoz.

– Talán megpróbálja kiengesztelni az aszkétát… – Azzal felült az ágyban, és a szemét dörgölte.

– Bizonyára. De a sereg csaknem fele Johannésszel ma hazatér. Délután ideérnek.

– Ez kapóra jön nekünk.

– Szerintem is.

– Akkor hívasd elém, mielőtt másoktól tudja meg!

– Hivatalos üzenetet küldjek? – állt fel az eunuch, és a reggeliztetőasztalkához ment. A meleg tej mellett uborkát is hozott a tálcán, vágott két hosszúkás, vékony szeletet, és odavitte úrnőjéhez.

– Nem. Bizalmasan fogadom odalent a lakosztályomban.

– Nem fog örülni.

Anasztázia felkönyökölt az ágyban, és hagyta, hogy a főtanácsos a szemére tegye a hideg uborkát. Ujjaival a szemgödrébe nyomkodta, óvatos, gondoskodó mozdulatokkal, míg a császárnő nyújtózkodott és visszahanyatlott az ágyba, mint egy macska.

– Én sem örülök, hogy lopja a pénzemet.

– Az Impériumét.

– Én vagyok az Impérium – jelentette ki határozottan az uborkák alól, mire a patrikiosz elégedetten elmosolyodott.

– Te vagy… Kérsz tejet?

– Nem. Vizet kérek. És levendulás fürdőt. Reggelire mézes fügét. Fekete köntöst és gyémántos diadémot mára. Holnapra pedig kell egy hajó. A császár nem jön egy ideig, Athosz jó messze van, legalább egy hét, mire onnan megérkezik.

– Hová megyünk?

– Amint elintéztem az arméniai ügyeket Johannésszel, azonnal indulni akarok Hérakleiába. Rég láttam a gyerekeket, hiányoznak. Bazileiosz olyan nagy, hogy kardot forgat és írni tanul, Kónsztantinosz pedig úszik a tengerben, Anna is elindult pár hete. Jár a pici kis lábain, megőrülök, ha nem láthatom őket! Mennem kell! Valahogy szerettem volna elrendezni, hogy visszajöhessenek a palotába, de még nem sikerült kitalálnom, hogyan.

– A helyzet bizonytalan, a gyermekeid egészsége érdekében azt javaslom, ne hívd haza őket, amíg Bringaszt el nem intéztük.

– Igazad van. Bringasz sok fejfájást okoz, és nagy befolyása van, rengeteg a pénze… legutóbb szerintem lefizette az egész szenátust, a hátam mögött szövetkezik az ellenfeleimmel, rontja a hírnevemet. Legszívesebben a fejét vetetném az alaptalan vádjai miatt! De bizonyíték nélkül nem megy. Niképhorosz sem tud megvédeni tőle.

– Gazdagabb lehet, mint hittük, viszont megtudtam, hogy van valaki, akiről eddig nem sejtettük, hogy kapcsolatban állhatnak egymással. A hír elég kósza, ellenőriznem kell, de megmagyarázna ezt-azt.

Anasztázia lekapta a szeméről az uborkákat és kíváncsi tekintettel meredt Hánnészre.

– Nem érdekel, hogy bizonytalan. Ki az? Mondd már!

– Régóta nem él a palotában, sok éve Ravennába költözött, élvezi a genovai kereskedőházak támogatását, jó kapcsolatokat ápol, igen gazdag, befolyásos dünatosz tagja.

– Ki ez a férfi?

– Nő. A legrosszabb fajta. A neve Odélia Szklérosz… Tiara anyai nagynénje.

– Neeem! – suttogta Anasztázia kétkedve.

– De igen.

– Hallottam róla. Azt beszélték, hogy Helené miatt ment el, mert a császárné elszerette a férjét. Ez igaz?

– Ez csak egy gonosz pletyka, mert nem tudtak mit kitalálni a jó népek, de vajmi köze sincs az igazsághoz. Odélia régóta özvegy. Helenének sosem voltak szeretői. Annak idején azért akarta Tiarát, Thériosz leányát a trónra, hogy egyesítse erőit Odéliáéval, ugyanis igen jó barátnők. Pontosabban csak voltak. Ez a nő egy vérbeli Szklérosz, egy hadvezér özvegye, bár látszólag ártalmatlannak tűnő nemesasszony.

– Akkor miért ment el a palotából?

– Mert nem annyira ártatlan. Egykoron a Szkléroszok támogatták a Lekapénosz császárokat az apjuk ellen elkövetett hatalomátvételi kísérletben, de a testvérek elbuktak apjuk ellenében. Helené fivérei egy szigeten végezték száműzetésben, mert a császárnak nem volt szíve kivégeztetni a saját fiait. Úgy sejtem, valójában Odélia állt a háttérben, és inkább elment, minthogy a szálak végül hozzá is elvezessenek, de máig nem tudja senki, hogy valóban köze volt-e a dologhoz. Egykoron hajszálon múlt, hogy császárné legyen. Ha Helené apja nem ragadja magához a hatalmat, azokban az időkben valószínűleg nem Helenét, hanem Odéliát adták volna hozzá Kónsztantinoszhoz. Ilyen közel állt hozzá, hogy császárnő legyen, és egész életében kísértette a hatalom. Amikor a Lekapénosz fivérek fellázadtak az apjuk ellen, nem hiszem, hogy tétlenül nézte. Odélia családja mindig is a Lekapénoszok mellett tevékenykedett, olyankor is, ha éppen összevesztek egymással. Ez a két család sok mindent köszönhet egymásnak, hatalmat, vagyont, kapcsolatokat, feltételek nélküli támogatást. Szerintem Odélia mindenképpen nyert az ügyön.

– Hogyan?

– Nos, fennállt az a helyzet, hogy ha sikerül a hatalomátvétel, azon ő csak nyerhet, ezért támogatta a fivéreket, de mivel nem sikerült, azon is nyert, minthogy a barátnője támogatása ugyanúgy megmaradt. Különös kapcsolat van a Lekapénoszok és a Szkléroszok között, soha nem vesztek össze, nem fordultak egymással szembe. Azt gyanítom, most ez a hölgy a Szklérosz család feje, mindenki hozzá megy, ő jelenti Ravennában azt a bázist, amelyre a családjuk támaszkodhat.

– Hogy buktak el a testvérek?

– Valaki elárulta őket.

– Ki volt az?

– Nem tudom.

– Te mindent tudsz, kifúrja az oldalam a kíváncsiság.

– Csak azt tudom, hogy a fivérek katonai puccsot terveztek, de nem jutottak el a trónteremig, apjuk felkészülten várta őket sok katonával, és volt egy kis véres harc a Magnaura Palota folyosóin. A hercegeket elfogták és száműzték egy szigetre, ahol pár évvel később meghaltak.

– A hercegek szigetén kevesen öregszenek meg…

– Igen.

– És mit tudsz még?

– Semmit.

– Jó, most jön az, hogy mondd el, mit gondolsz…

– Ez egy régi történet.

– Ismered a palotát. Valaki elárulta a fivéreket.

– Bárki lehetett.

– Igen. Akár Odélia is.

– Így van.

– És most Ravennában él, ahonnan titokban Bringaszt is mozgatja.

– Ellenedben!

– Talán. Azt mondtad, hogy még nem biztos.

– Odélia Bringasznál is nagyobb ellenséged lehet, úrnőm! Nem akartam megvádolni bizonyosság nélkül.

– Ezt értékelem. Ha Odélia tényleg segédkezet nyújt Bringasznak, akkor dolgunk lesz vele. Ez bizony megmagyarázná Niképhorosz betartatlan ígéretét is. Ha maga a császár sem képes elbánni Bringasszal, a kérésem ellenére, akkor nagyobb erő húzódik meg a háttérben. Tudj meg mindent erről, amit csak lehet! Talán épp a Szkléroszok azok, akikre különadót kell kivetnem, ha Arméniát kímélni kezdjük, és végre belelátnék a császár terveibe is.

– Egyre gondoltunk.

– Most már biztos, hogy el kell mennem Hérakleiába… mielőtt Odélia megérkezne.

– Ezt hogy érted? – lepődött meg Hánnész, és kellemetlen sejtése támadt. Valamit kifelejtett volna a számításaiból?

– Azt mondtad, barátnők voltak Helenével. Odélia el fog jönni, hogy lerója tiszteletét a halottnak.

– Igazad lehet. – Hánnész erre valójában korábban is gondolt. Odéliát azonban hosszú évek óta nem tudta kimozdítani semmi ravennai palotájából, és Hánnész azzal számolt, most sem fog elmoccanni. Ezt azonban nem akarta Anasztázia orrára kötni, nehogy elkedvetlenítse. Biztos volt benne, hogy Odélia nem jön. Más sem hiányzott volna, mint hogy egy olyan fajsúlyú kígyó, mint ő, hazatérjen, akár csak egy látogatás erejéig.

– Segítség kell ellene.

– Ha Odélia az ellenségünk, szükségünk lehet Georginára. Egy kígyóval jobb, ha hozzá hasonló bánik el.

– Ő jönni fog, ha kell. Hívd Johannészt, amint megérkezik. Kezdjünk akkor neki ennek a mai napnak. – Azzal Anasztázia visszatette az uborkát a szemére, és hátrahanyatlott a párnákra.

– Intézkedem.

– Aztán gyere vissza, és ölelj még egy keveset, mielőtt teljesen felébrednék.

– Visszajövök.

Hánnész elindult hát, hogy elrendezze mindazt, amit Anasztázia kért tőle, szolgái ismét követték, majd megint szaladtak az utasításai szerinti irányokba, az egyik erre, a másik meg arra. Eközben Hánnész úgy ment a folyosókon, mint a legnagyobb kígyók egyike, keresztülvágott a kerten, a Magnaura Palotában meghagyta, hogy azonnal keressék a hírhozók, amint Johannész Tzimikész domesztikosz hajója közeleg a kikötőbe. Ehhez otthagyott egy szolgát. Aztán felkereste a besztészeket és kérte az aznapi ruházatokat illető módosításokat, hogy az úrnő minden kívánsága teljesülhessen, s ehhez is hagyott egy szolgát. Mindenfelé otthagyta a szemét és fülét, vagyis a szolgáit, akik tudták, hogy kevés elvégezni a rájuk bízott egyszerű feladatokat, és nem beszélhetnek senkinek semmiről. Ám fülelniük kellett, és érteni mindent a palotában mindenhol, látni, és egyben figyelni mindenre és mindenkire, hiszen a legapróbb dolgok is árulkodhatnak a közelgő jövőről, titkokról, szándékokról. A főtanácsos igen magasra tette elvárásai mércéjét, és aki nem felelt meg, elküldte. Csak a legjobbak maradhattak, a legállhatatosabbak és legokosabbak, egyszóval, akiknek hasznát tudta venni. Az évek alatt pedig Hánnész főtanácsos keze alatt szolgálni sajátos presztízzsé nőtte ki magát a palotai rabszolgák körében.

Hánnész rótta köreit, azonban megakadt a szeme egy kert végi árnyékon, amely nem messze, az egyik oszlop takarásában mozgolódott. Megpróbálta jobban megfigyelni, de mire felé fordult, addigra eltűnt. Hánnészt életében először fogta el a különös gyanú a palotában, hogy leskelődhetnek utána. Ehhez nem volt hozzászokva, többnyire ő lesett ki másokat. Ezután a szokásosnál is nyitottabb szemmel járt, ám nem látott senkit. Elhatározta, hogy ennél is komolyabban figyel, és érzékei még finomabban kiéleződtek. Valóban, ott az az apró termetű személy elfátyolozott arccal olykor messziről figyeli, merre jár. Nocsak.

Új kihívás elé kell néznie? Mióta figyelheti vajon? Hánnészt különös izgalom fogta el, úgy sejtve, hogy bérgyilkost küldtek rá, és minden tudását próbára teheti. Reggelizni akart a kertben, aztán nem evett semmit, ilyen esetekben, ha célpontként érzékeli magát, az igen kockázatos volna, inkább tovább figyelt. Bármikor lecsaphat, nincs is más dolga, mint azt megvárni. A célpontok a várakozáson kívül nem tehetnek mást. Az apró alak olykor eltűnt, majd ismét előbukkant az árnyékok, gyanútlan palotai járókelők között. Perzsa női ruhát viselt. Nem ismer nő bérgyilkost – tűnődött. Aztán az alak megint eltűnt. Valószínűleg kiszúrta, hogy észrevette az imént, amikor egyenesen a szemébe nézett az elfátyolozott arcba, amit jobban meg akart figyelni, és megállapította, hogy takarhat egy alacsony termetű férfit is. Remek álca a palotában, ahol annyi perzsa rabszolga jön-megy, mint égen a csillag.

Ahogy csivitelő szolgái kérésére lemaradtak tőle, Hánnész megállt a kertben, kezébe vett egy rózsafejet, megszagolgatta, mélyen beszívta a levegőt és lehunyta a szemét. Itt, aztán ott, majd egy kicsit távolabb, és még egy kevéssé messzebb. Távolodik. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a nyomába szegődik a perzsa rabszolgának öltözött illetőnek, de ha nekiiramodik, elmehet rá az egész napja is. Erre most nincs ideje, úgy döntött, nem lép a gyanús alak után, fontosabb dolga van, mint fogócskázni. Előbb-utóbb úgyis ismét megjelenik. Később. Különben is, talán nem ő a kiszemelt áldozat, hanem valaki más. Akkor miért őt figyelné vajon?

– Anasztázia! – suttogta hirtelen, és abban a pillanatban nekilódult a kerteken át a távnak, úgy futott, hogy ember nem látta olyan gyorsnak még soha. Hánnész ekkor megpillantotta az árnyalakot a Daphné külső kőfalán felfelé mászni a távolban, és megszaporázta a lépéseit. A merénylő kivárta a megfelelő pillanatot, míg lankadt a figyelme és távol van a császárnőtől. Úgy érezte, nem ér oda. Arra sem jutott ideje, hogy szabályos riadót fújjon, csak az útjába eső őröknek kiáltott oda, hogy azonnal jöjjenek. Futott, ahogy bírt, kövülten bámultak utána a népek, de most nem érdekelte az etikett és a formaságok. Felrohant a legfelső emeletre, berontott az ajtókon, ahogy végigviharzott a lakosztály szobáin, felborította a székeket, átugrotta a kereveteket, mint egy macska, mert attól félt, hogy elkésik. Majdnem.

Anasztázia végzett a levendulás fürdővel, és éppen lepedőkbe csavarva szárítkozott, arra várt, hogy aztán Tabucco beolajozza a testét, amikor egy apró alak beugrott a negyedik emeleti ablakon. Az idegen éppen a meglepett Anasztázia felé lendült, de akkor Hánnész berontott a császárnői szobába. Hosszút lépett, torkon ragadta a támadót, és tiszta erejéből a falhoz hajította, hogy két lóhossznyit is repült, át a reggelivel gazdagon terített asztal fölött. Leverte a vázákat, a mézes fügét, csörömpölve felborultak a székek és szilkék, aranytálak gurultak a szőnyegen almákkal és narancsokkal, ahogy az idegen nekicsapódott a falnak. Mire földet ért, szinte rögvest talpra ugrott, arcát továbbra is takarta a fátyol. Hánnészra ismerős szempár meredt dühös tekintettel, csakhogy nem tudta feleleveníteni az emlékezetében. Testőrök rontottak be, az idegen pedig nem tétovázott. Látta, hogy odavan az esélye. Kiugrott az ablakon, először a párkányba kapaszkodott, majd mire Hánnész utánalépett és kinézett az ablakon, már eltűnt. Gondterhelten bámult utána. Ez egy nő. Követhetné, viszont akkor elárulná magát.

– Egy sárkány – dünnyögte az orra alatt, és eltűnődött, vajon miért akarják megölni Anasztáziát. Valaki rájuk talált, és megbízást adott a munkára? A dolgok mindig ilyen különösen kézenfekvőek, amikor bonyolultnak látszanak. Biztos, hogy ez nem palotán belüli dolog. Hánnész főtanácsosnak először fordult meg a fejében, hogy akikre családjaként gondolt, a mester és a többi sárkány, akik szinte a testvérei, szembefordulhatnak vele. Mi van, ha egy nap magához hívatja az öreg, és megbízza, hogy ölje meg Anasztáziát? Az egyetlent, akit nem ölne meg szívesen. És mi lesz, ha az egyik sárkány kifog rajta, és amint egy pillanatra lankad a figyelme, sikerül végeznie a nővel, akit úgy szeret? Tekintete kétséggel telt meg, és lassan úrnőjére vándorolt. Egymásra pillantottak, Anasztázia arcán még mindig ott ült némi döbbenet. A negyedik emeleten különös egy ablakon beugró merénylő, de Anasztázia riadtsága inkább a patrikiosznak szólt, aki soha nem vágott olyan megrendült képet, mint akkor. Mintha Hánnész elbizonytalanodott volna, erre pedig eddig nem akadt példa. Ott álltak a zűrzavar közepén, hangoskodó szolgák, őrülten kiabáló katonák között, és a megszeppent császárnő fürdőköntösében. Úgy bámult az eunuchra, mintha először látná.

Vajon miből tudta, hogy egy szemvillanás múlva valaki bemászik az ablakon?

– El tudják kapni? – hajolt ki Anasztázia, hogy utánanézzen, de Hánnész bevonta onnan, még mindig nem volt biztonságban, és hirtelen ötlete sem akadt, hová rejtse el úrnőjét, hogy ez többé ne fordulhasson elő. Hogyan védje meg?

– Nem fogják. Őt nem.

– Mi a baj? – kérdezte Anasztázia, azonban Hánnész nem válaszolt, csak állt ott és elmélyülten gondolkodott. Tekintete körülpásztázta a helyet, Anasztázia pedig feldühödött a ki-be mászkáló testőrök miatt. Végül elveszítette a maradék türelmét, és a négykézláb vázacserepeket, szilkéket gyűjtögető, hajlongó rabszolgákra förmedt:

– Ki innen! Mindenki! Most!

Hánnész elcsigázottan pillantott rá, Anasztázia megérintette a kezét.

– Te maradj! És elmondod, mi folyik itt.

Megvárta, míg mindenki kiment, bezárult az ajtó, a függönyt magasba lódította a huzat, aztán belekezdett.

– Hagytad megszökni a merénylőt, soha nem hibáztál, és most az egyetlent, aki valóban megölhetett volna legbiztonságosabbnak hitt fészkemben, hagyod futni!

– Csalódtál bennem? – kérdezte Hánnész csüggedten.

– Nem. De látom, hogy bánt, és elvárom, hogy beszélj róla.

– Attól, aki most rád tört, nem tudlak megvédeni.

– Már megtetted. És egyébként miért nem? – kérdezte a császárnő, és vizes hajába túrt, majd igazgatni kezdte a köntösét is.

– Mert nem lehetséges.

– Ehhez képest élek. Mit tudsz róla?

– Nem ismerem. Csak azokat, akikhez tartozik. Képtelenség megállítani őket, ha egy pillanatra figyelmetlen leszek, az életedbe kerül.

– Nos, akkor minden rendben. Ez ugyanis eddig is így ment.

– Ördögöt ment így! Minden merényletet tudtam előre, láttam, ahogy ellened készültek, tudtam, mikor jönnek, kik és hogyan! Tucatjával söpörtem ki őket a palotából, te is tudod! De ezt nem láttam előre, úrnőm, ez váratlan. – Hánnész olyan mély indulattal beszélt, hogy Anasztázia komolyan megijedt.

– Soha nem láttalak ilyennek… Zavar, hogy ezt a dolgot nem tartod a kezedben, mint a többit?

– Ezt egyáltalán nem tartom a kezemben, és igen, valóban zavar. Egy rossz mozdulat, csak egyszer követek el hibát, és meghalsz.

– Eddig is rajtad állt az életem, Hánnész.

– Nem félek egyetlen ellenségtől sem, a halál számomra nem kihívás, ha kell, érted bármikor meghalok. Az egyetlen, ami megijeszt…

– Mi az?

– …hogy elveszíthetlek. – Hánnész olyan keserű képet vágott, hogy Anasztázia hozzá sietett és megölelte. Az eunuch folytatta: – Nem történhet meg. Tennem kell valamit!

– Óvatos leszek, megkettőzzük az őrséget, fegyverrel alszom, és…

– És?

– …megtanítasz. Taníts meg védekezni, harcolni, hogy ne legyek könnyű préda, hogy ne függjön tőled az életem, és ne kelljen minden pillanatot hozzám kötve élned.

– Szeretek hozzád kötve élni – mosolyodott el, és lehajolt, mert Anasztázia a puha fehér ujjai közé simította az arcát.

– Taníts! És megkeressük a merénylőt.

– A megbízót kell megtalálnunk.

Hánnész felsóhajtott. Gondterhelt hangjában több lett a sötét árnyalat. Anasztázia titkot sejtett, és elhitte, nagy baj, ami történt. Gyakran próbálták megölni, és eddig, ahogy ma is, Hánnész mindig megvédte. Noha most nem sokon múlt az élete.

– Megtaláljuk.

– Veled megyek Hérakleiába.

– Rendben.

– Átszervezem a testőrségedet.

– Jó, de nem akarok nagy felhajtást a hajón. Ne legyen hivatalos.

– Megoldom a dolgot.

Kopogtak, egy testőr rontott be az ajtón, mögötte négy perzsa rabszolgaleányt hurcoltak be a katonák, szinte húzták őket a földön, a ruhája mindnek ugyanolyan világoskéknek látszott, mint a merénylőé volt, de a szemük más.

– Ezeket fogtuk el, parancsnok!

Hánnész mogorván felemelte a fejét, Anasztázia diszkréten hátrébb lépett. A főtanácsos most testőrparancsnokként járt el, és megnézte a lányokat. Első pillantásra látta, hogy az egyik hasonló öltözékű és alkatú. Felemelte a térdelésből, megfordította, hogy háttal álljon neki, és gorombán, egyetlen mozdulattal letépte a ruháját, hogy lássa a lány meztelen hátát. A katonák és a császárnő az összesűrűsödött csendben moccanni sem mertek. Senki nem sejtette, miért teszi ezt Hánnész, de ismerve tudták, erre kifejezetten nyomós ok nélkül soha nem vetemedett volna.

– Engedjétek el őket! – rendelkezett abban a nőies modorban, ami Anasztáziát mindig elgondolkodtatta. Nézte, és igazolást nyert belül az a sejtése, hogy alig ismeri.

Mintha nem is az az ember lenne, akivel az éjjeleit töltötte. A nőies allűrt megszokta, ahogy Hánnész az emberek között járt puha, finom és csendes léptekkel, takarta magát lágy arcvonásokkal, negédes hangon énekelt, beszélt. Ha néha összeakadt a tekintetük, és a női álca mögött látta a megsebzett, rejtélyes, fájdalmaitól soha nem szabaduló férfit, mindig megsajdult érte a szíve, és nem szánalomból, inkább csodálatból jobban szerette, mint akarta. Hánnész segített meglátni az esélyt egy kilátástalan helyzetben, a túlélése zálogává vált. Anasztázia valahol a lelke legeslegmélyén érezte, segítő kezet és biztonságot nyújtott számára, így kirajzolódott előtte, hogyan élje túl az elkövetkezendő gyötrelmes és hosszú éveket a kígyóveremben, amitől nem szabadulhat. Csak amíg Bazileiosz férfivá érik, csak míg ő meg nem növekszik, és megerősödik annyira, hogy válla elbírja az Impérium roppant súlyát. Ez bizony nem olyan teher, amit ledobhat magáról, ha nem bírná el az uralkodást, alaposan fel kell készülnie rá. Csakhogy életben kell maradnia addig.

Anasztázia a gondjaiba merült. A seregeket, amiket Niképhorosz oly nagyra növesztett, rosszabbaknak találta, mint bármely bibliai csapást, de úgy tekintett a háborúkra, mint azokra a mélyen szükséges intézkedésekre, melyek előkészíthetik fiának a birodalom nyugodtabb kormányzását. Egy sáskajáráshoz mérhető csapást kellett átvészelnie a császár érkezésével, ami, úgy vélte, meghaladja az erejét. Éhségük, olaj-, szövet-, élelem-, ló- és borigényük akkorára nőt, hogy túlhaladta a város fogyasztási nyilvántartásaiban szereplő éves adatokat. Vagyis a katonák feneketlen bendője évente többe került, mint amit Konstantinápoly városának népe összességében elfogyasztott, szinte mindenre kétszeresére duzzadt az igény. Ebből csak a kereskedők húztak hasznot, a palota tehetetlenül állt az áralkuk fölött, ritkán sikerült kölcsönösen előnyös egyezségeket kötni, amikor jobban termettek a földek, vagy kevesebb járvány állta útját az élet megszokott rendjének. A pénzt, amiből mindezt fedezték, azt pedig mind neki kellett előteremtenie olykor a semmiből, és maga sem hitte, milyen nagy feladatot vállalt, milyen sokan gyűlölik ezért, mert a keze mindig elvesz valahonnan, onnan is, ahol korábban adott.

Tabucco csendben állt a többi rabszolga mellett, valahol a szélen, hogy az elsők között pillantsa meg őt a hadvezér. Ez a kikötőben álló szolgák közt nagyjából azt jelentette, hogy Johannész az érkezésekor végigméri őket, és akik fontosak, azok előtt megáll egy kis időre, hogy szót váltsanak. Legtöbbjüket természetesen ismeri, így meg fogja kérdezni, miféle hírekkel és meghívásokkal jöttek elé. A rabszolgalány ezért állt ott, ahol, hogy elsőként kerüljön sorra, miközben a bőrét égette a délutáni nap. Hatalmas, magányos vezérhajó közeledett, lovakkal vontatták be a két móló közt meghagyott dokkba a császárnői kikötőben. Johannész a seregeit a városon kívül hagyta. A vicsorgó, méretes sárkányfej szájában látszódtak a szifonok csövei, a roppant hajótest csikorogva csúszott végig a víz alatti sínpárokon. A lassú monstrum egy gigantikus méretű, nyakába húzott szárnyú, kövér szitakötőre emlékeztetett. Ahogy az evezőlapátokat bevonták, a kiágaskodó lapátfejek szálkaszerű bordáknak látszottak. Csüggedten lógtak a vitorlák, megfeszültek a lábszárvastag kötelek. A harsány vezényszavakra gyakorlottan dolgoztak a katonák és a rabszolgák, ahogy az egy sztratégosz vezérhajójától bármikor elvárható a hadseregben. A lomha hajótörzs egy csattanással megállapodott, az orra picit megemelkedett, majd komótosan visszacsúszott.

Tabucco jó ideje nem találkozott Johannész Tzimikésszel. Azon tűnődött, hogy vajon felismeri-e? Soha nem beszélt vele, tudta, nem nézhet a szemébe, és eldöntötte, hogy a piros csizmáját figyeli inkább, amiről bárki felismerhette, és ami miatt a háta mögött mindenki Tzimikésznek gúnyolta, mert majdnem akkora feltűnést keltett, mint maga a császár. A fürdetőszolgák sem tudták, milyen a domesztikosz3 lábszára, senki emberfia nem látta még; és arról is pletykáltak, hogy voltaképp ördögpatákat visel, mert valójában arra kell neki a csizma, hogy elfedje sátáni küllemét. Tabucco szívesen megnézte volna a saját szemével. Nem számított sem hosszabb beszélgetésre, sem arra, ami ekkor következett, csak el kellett mondania, hogy úrnője várja őt. Erre készült, és zavartan toporgott. Tekintete végigröppent a többieken, és élvezte, hogy az első helyen áll, jóval előrébb, mint maga a híres vetélytárs, Bringasz miniszter, aki ott pukkadozott a méregtől hátul.

Johannész a tisztjeivel közeledett a hajó felől, és ahogy Tabucco előrébb lépett egy kicsit, megnyikordult a lába alatt egy deszka. Senki más nem moccant, és tekintete meglepetten tapadt a hadvezér büszke, közeledő alakjára. Tabucco tudta, hogy Johannész igen szemrevaló férfi, néhányszor látta már, de csak messziről. Soha nem állt vele így, szemtől szemben, ahogy most fog, és nem borzongott meg senki látványától így. Hirtelen zavar futott át rajta, majd ahogy Johannész közelebb ért, illőn meghajolt a férfi előtt. Leborulni csak a császár előtt kellett, annyira nem vitte túlzásba, és megvárta, míg a domesztikosz szól hozzá. Hangjából ítélve derűsen érkezett, a kíséretében álló férfiak csizmatalpa súlyosan dobbant a deszkákon, elkeveredve nevetéseik, vicceik hangjával. Lassan ezek a hangok mind alábbhagytak, ahogy az őket fogadókhoz érkezve megálltak a hadvezér mögött.

– Nocsak, mit látnak szemeim? Ez egy bíborszegésű köntös? Ritka pillanat, egy szépséges rabszolga egyenesen a Daphnéból, mindjárt Theophanó császárnő szoknyája mellől. Adj hát hangot a kérésnek, mit kíván tőlem a kegyelmes úrnőd?

Tabucco lesütötte a szemét, tudta, minden tekintet rá szegeződik, ezért inkább a férfi piros csizmáját bámulta. Ebből baj lesz, piros csizmában nem léphet be Anasztáziához, törvénnyel is elrendelték, senki nem viselhet pirosat nyilvánosan ezen a helyen, épp csak nem lett belőle városi rendelet is. Figyelmeztetnie kellene, de nem ezt a feladatot kapta. Szép volna? Hát nem az. Kopt és rabszolga is, neki itt a világ eme szegletében nem szabad szépnek lenni. Noha hízelgőnek találta Johannész megjegyzését, egyben gúny tárgyává is tette őt, hiénákként pusmogtak mögötte a férfiak, és a szava senkit nem érdekelt már, míg csak szépsége bűvöletére figyeltek. Persze megszokta, hogy csupasz húsként számít, nem lehet több. Élesen lesütött rájuk a nap, egyikük sem akarta húzni az időt hosszas formaságokkal. Ám e helyen úrnőjét képviseli. Tabbuccónak összetapadt az ajka és kicserepesedett a szája, megnyalta, majd kiegyenesedett. A szikrázó napsütéstől nehezére esett nem hunyorogni, és korábbi elhatározása ellenére egyenesen a férfi szemébe nézett. Ismét megdöbbent, milyen jóképű.

– Úrnőm örömmel hallott érkezésedről, és arra kér, hogy mielőbb látogasd meg a Daphné Palotában, ahol kialakította fogadószobáját. Gyengélkedése idején csak kivételes esetben fogad bárkit is, de most beszélni óhajt veled.

– Ó, akkor hogyan zavarhatnám? Hiszen gyengélkedik, nem venném a szívemre, ha miattam nem javulna az állapota.

Tabucco nyelt egyet, végignézett a katonákon.

– Talán bizalmasabban is szót váltanék veled, tábornok.

Johannész meglepődött, de elgondolkodva legeltette a szemét a szép rabszolgán, hosszú hajának pajkos fonatain, ruganyos testét odaképzelte a bíborszegésű ujjatlan ruha alá, és az illat, ami áradt belőle, akarata ellenére is felkorbácsolta az érzékeit. Ha beér a palotai lakosztályába, huncutkodásra kapható leányok várják, és addig hentereg velük, míg holnap reggel felkelni is alig bír. De ez a kis szemtelen rabszolgalány feltartja, noha, mi tagadás, szemrevaló. Becserélte volna arra a másik háromra, és hirtelen a neve is bevillant, hiszen régebben feltűnt neki Theophanó mellett ez az egzotikus szépség, és tavaly megtudakolta valakitől a nevét. Biccentett a katonáinak, mire tovább haladtak, hátrahagyva ezzel a kis feketével. Milyen puha lehet az a szép, húsos szája? Meg akarta kóstolni, úgy hajolt fölé, hogy végleg eldöntötte, valahogy meg kell szereznie, nem hagyja nyugodni ez a test, ez az illat, az ajkak. Magukra maradtak.

– Nos? Mi ilyen bizalmas? – mosolygott felsőbbséggel.

– Úrnőm azt kérte, azonnal jöjj. Ha nem teszed most, később nem fogad, mert elutazik. Ezt nem mondhattam hangosan, mert nem hivatalosan távozik a palotából.

– Ilyen sürgős, hogy beálltál Bringasz elé?

– Előtte vagyok a sorban. Jogosan álltam előre!

– Gondolom, nem beszélhetsz arról, milyen ügyben lettem ilyen fontos. Mikor kellene megjelennem?

– Most azonnal.

– Nézd, hónapok óta helytálltam a tengeren, ha nagyon gyorsan nem tehetek magamévá egy nőt, úgy érzem, leesik a farkam. Dugok egyet, aztán megyek. Úrnőd majd szépen kivárja, míg sorra kerül…

– Szó szerint ezt fogom mondani neki. – Azzal Tabucco fejet hajtott tisztelettudón, és távozni akart.

– Csak az hiányozna! Ne mondj neki semmit, inkább megyek. A kedvemet úgyis lelohasztotta.

– Kár érte, hiszen a szajháid biztosan megvárnak. Ez nem tart sokáig.

– Most képzeld el a három virágszálat, kiszáradnak, ha nem öntözöm meg őket. Lehetne egy kis szíved, velem tarthatnál. Csak egy kis kitérő!

– Van szívem, de nem pazarolom el olyanra, aki nem ura a testének, és játszadozik csupán. Menj hát, ha fontosabb egy kis szórakozás, mint a császári parancs, amit átadtam, és amire tanúim is akadnak. Mondták, hogy nem vagy könnyű eset, és lám, milyen igaz! – Azzal Tabucco valóban nekiindult volna a kikötő menti mólón, hogy visszamenjen a palotába, azonban Johannész finoman elkapta a kezét:

– Meddig tart a szolgálatod? Este szívesen megmutatom, mennyire vagyok ura a testemnek… Tabucco – tette hozzá egész halkan.

– Arra várhatsz!

– Ma este? – suttogott utána.

– Soha!

A lány szeme szigorúan villant, legvadabb álmában sem hitte volna, hogy Johannész Tzimikész tudja a nevét. Gyors léptekkel távozott, ő csak egy rabszolga, ez a férfi meg a Szent Palota legmagasabb rangú ura, amíg a császár meg nem érkezik. De hogy bármibe beletenné a hímtagját, úgy ki van éhezve a szerencsétlen, ez egyenesen szánalmassá tette. Tabucco csalódottan viharzott fel a Daphné lépcsőin, haladéktalanul Hánnész főtanácsoshoz ment, hogy jelezze, Johannész Tzimikész nemsokára megérkezik.

Hánnész nem kedvelte a domesztikoszt, és felkészült rá, hogy meggyűlik vele a baja. A palotai szolga magasabbra emelte kezében a fekete csizmát.

– Puha szarvasbőr.

– Kiváló! – örvendezett a főtanácsos nőiesen, majd megigazgatta hosszú tollboáját. Néha megesett, hogy tüsszögött tőle, mégis a legjobb álcának találta. Senki ember fia a palotában nem gondolta volna, hogy a nyakába venné bárki, aki egyébként férfiként gondol magára. Ezután a Daphné lépcsőinek tetején álltak és várakoztak. Hánnész félreintette a szolgát, hogy bújjon el és ne lóbálja itt a csizmát, mielőtt a hadvezér gyanút fogna. Különben meg itt ólálkodhat a merénylő is, neki arra is kell figyelnie, bár ezt nem mondta ki hangosan. A lenti szinteken korábban megkettőzte az őrséget, és reggel óta nem látták a gyanús perzsa lányt. Ha a merénylő tartja az orgyilkosok protokollját, egy ideig nem próbálkozik, lehetséges, hogy van néhány hete kigondolni, hogyan védje meg tőle Anasztáziát. A titkos járatokat és a szolgafolyosókat saját kezűleg zárta be, és megtiltotta a szolgáknak, hogy használják. Egy pillanatra sem feledkezhetett meg róla, hogy az illető a falakon mászott fel, és veszélyesebb mindennél, amivel eddig találkozott. Éppolyan veszélyes, mint ő maga, de védelmezni mindig nehezebb, mint támadni. A tekintete folyton a teraszkerteket és az árkádokat pásztázta, miközben mosolyogva tűrte az égető napsütést, amitől majd kifolyt a szeme; és türelmetlenül várta a látványos hisztériáiról híres Johannész Tzimikészt, aki egyébként merény nélkül is szívesen kitekerte volna Anasztázia nyakát. Csak úgy, akár szemtől szemben is.

Hánnész elsősorban nem ezért utálta, hanem modoros megjelenése és állandó zavaros nőügyei miatt. Néha megfordult a fejében, talán Anasztáziát is az ujja köré csavarja egy napon, ha ahhoz szottyan kedve, hogy elcsábítsa, feltéve, hogy nem fajul veszekedésbe a beszélgetésük, ahogy szokott. Mióta Tiara távozott az élők sorából, Johannész igencsak léha életet élt, ha a palotába jött, sokan panaszkodtak rá a háta mögött, bár a szemébe senki nem mondta volna meg, hogy a császár unokaöccsének nem illik így viselkednie, és visszaél a palotai élet adta lehetőségekkel. Különben is tisztában volt ő azzal, mit tesz, Hánnész szerint szándékosan borzolta a kedélyeket, miközben pontosan tudta, hogyan kell viselkednie a hivatalos ceremóniákon. Sokan csinálták ugyanezt, noha sokkal képmutatóbban és titokban, aztán épp ezek az emberek mutogattak rá meg pletykáltak róla. Johannész legalább vállalta, hogy ő ilyen, ezt a mentségére írta. Ettől azonban nem tartotta egyenesebb jellemnek, olyat keresve sem talált volna e falak közt. Persze az a nap, amikor nem akarják kölcsönösen legyilkolni egymást a császárnővel, nagy valószínűséggel nem ma jött el. Hánnész szerint ma megeshet, hogy magától a nagy Johannész Tzimikész domesztikosztól is meg kell óvnia úrnőjét, nagyjából akkor fog mozdulni, mikor az asztal túloldalán a hadvezér először felemelkedik. Kizárt, hogy szó nélkül tűrje azt, amire készülnek vele szemben.

Kisvártatva megérkezett a tekintélyes hadúr, kíséretét a Daphné Palota fehér márványlépcsőjének alján hagyta, majd egyedül ért fel a bejárathoz. Hánnész végigpillantott rajta, aztán köszöntötte és bevezette az előtérbe. Ott azonban megállt és szembefordult vele.

– Nem akartalak kínos helyzetbe hozni az embereid előtt, de ebben a csizmában nem jöhetsz tovább, nagyuram.

– Hogy mi? – hökkent meg Johannész, és farkasszemet nézett a patrikiosszal.

– Sajnálom, nagyuram, ha nem teszed magadtól, kénytelen leszek segíteni.

– Mi bajod a csizmámmal? – nézett végig magán ünnepélyesen. Ennél jobban akarva sem nyalhatta volna ki magát.

– Theophanó császárnő elrendelte, hogy pirosat sem ruhában, sem másban nem viselhet senki. Tudom, úgy érzed, ez magyarázatot követel, de az nincs. Senki sem ismeri a miérteket, csak hogy ezt itt és most le kell venned – bökött a csizma felé tapintatosan, mire Johannész értetlenül bámult vissza rá.

– Ezt sikerült keresztülvinnie a szenátuson? Mikor ment el a józan esze?

– Köszöni, jól van.

– Nem veszem le. És hívatott, be kell mennem! Úgyhogy állj félre az utamból, rabszolga, különben összehajtogatlak! – sziszegte közelről Hánnész rezzenéstelen arcába.

Az egyik testőr elfintorodott erre a kijelentésre. Ő pontosan tudta, a főtanácsos soha nem hagyja megtorlatlanul az ilyen fenyegetéseket. Hánnész negédesen elmosolyodott és hátrébb lépett egyet. Továbbra is mosolygott, de aki ismerte, azt kiverte ettől a mosolytól a hideg veríték.

– Ha nem értünk szót, akkor erőszakot leszek kénytelen alkalmazni, nagyuram! – Alig várta, hogy Johannész Tzimikész ellentmondjon, dacoljon, tegyen egy lépést, egy mozdulatot csupán, hogy végre megleckéztethesse. Ugrásra készen várta, hogy megtörténjen. A hadvezér elveszítette a türelmét, és felemelte a kezét, hogy cselekedjen, miközben lépett egyet.

– El az utamból! – félrelökte volna a magas eunuchot, ám ami erre történt, később maga is nehezen bírta felidézni az emlékeiből. Hánnész megtekerte a karját, de úgy fogta meg, mint az ördög, szinte megrogyott tőle, kitekeredett és tehetetlenül vergődött a szorításban. Kiáltani akart, de nem bírt. Akkora meglepetésként érte a dolog, hogy levegőt venni is elfelejtett, ha számít rá, védekezik valahogy, de csak azt érezte, hogy kezek ragadták meg, hogy felemeljék. A patrikiosz szemvillanás alatt megpördült, mint egy táncos, és gyakorlott mozdulatokkal kicserélte Johannész Tzimikész lábán a csizmát. Olyan gyorsan tette mindezt, hogy Johannész egészen megrökönyödött rajta. Ott állt végül megalázottan, szabadon, egy másik csizmában. Csak bámulta, ahogy egy palotai szolga kendőbe csavarja a kedvenc piros lábbelijét, majd elrohan vele, míg a testőrök visszaléptek a helyükre. Igaz, állt a lábán, a frissen ráadott csizma hűtötte a talpát, de mintha gyökeret is eresztett volna ott helyben. Nem lefegyverezték, hanem lecserélték a csizmáját, ő meg majd szétrobbant a tehetetlen dühtől, ami a torkába mart, majd gombócként ült meg benne. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ezt megtették vele.

– Ilyet az életben nem csinált még senki, te féreg! – üvöltötte dühösen, és rámarkolt a nála kicsivel magasabb, festett arcú eunuch torkára, hogy a falnak taszítsa.

– Elpuhultál. Lassú vagy, hadvezér! – hörögte Hánnész enyhén kárörvendő hangsúllyal, nőiesen, de nem mozdult harcra. Végzett a feladattal, nem emelhetett kezet a tekintélyes domesztikoszra, mert a császár a fejét venné. Ártatlanul pislogott, a szórakoztató közjátéknak vége akkor is, ha ezen az egész palota hetekig mulat majd.

– Kussolj! És vezess úrnődhöz, mielőtt kettéhasítlak! – morogta Johannész aztán enyhültebben, és elengedte Hánnészt. Tudta, ha nekiesik a palotai főtanácsosnak, megütheti a bokáját, pedig szívesen szorongatta volna a torkát, míg van benne szusz. Ahogy aztán a folyosón haladtak, Johannész azon tűnődött, hogy ez a főtanácsos nem olyan, amilyennek hitte. Palotai testőr-főparancsnokként persze ért a harchoz, hogyne, viszont ilyen gyorsaságot még nem látott, és töprengeni kezdett arról, hogyan érhetné el, hogy az ő malmára hajtsa a vizet. Inkább a szövetségese legyen, mint az ellensége. Persze csak míg nem támad kedve eltávolítani a palotából. Tudta, ha a császárnő magához rendeli, annak oka van, és nem játszhatja el a lehetőséget, hogy az ölebével együtt akár mindkettőjüket maga mellé állítsa.

Anasztázia az ablakból látta, hogy Johannész piros csizmában közeleg a palotához. A szolgák vigyázban álltak a sarokban, minden pergament elkészítettek, amiket kikért a Magister Officiorumból, és mohó szemmel őrizték a pecsétes okmányokat a kis ezüstkocsin, mint egy kutya a neki vetett lábszárcsontot. Senki nem érhetett az iratokhoz az officiorumi vezető engedélye nélkül. A protomagisztrosz4 az élen állt, ő vezette a szenátusi üléseket, és tett jelentéseket a császárnak a fontosabb bírósági ügyekről, valamint ebben a tisztségében a Magister Officiorum első számú vezetőjeként felelt a birodalomban a püspökök összehívásáért, vagy hogy a császári levelezések bonyodalommentesen folyjanak a különböző országokkal. Ám nem felelt a palota belső levelezéséért, vagy olyan apró-cseprő ügyekért, mint a kormányzók zavaros pénzügyi elszámolásai. Kivéve azt az esetet, ha a kerületből nem folytak be az előirányzott adók. Cassiodorus előkelő képpel állt, címére oly büszkén, mint egy győztes hadvezér, noha nyurga és vénséges alakja cseppet sem volt hadvezéri. A császárnő ritkán kérte a jelenlétét, igyekezett eltitkolni Bringasz előtt a Cassiodorushoz fűződő barátságos viszonyát, ezért az öregnek csak igen fontos ügyekben kellett közbenjárnia. Szakképzett igazlátóként immár magas tisztsége miatt régen kellett szerepet vállalnia bíráskodásban, de mivel Johannész Tzimikész a császár unokaöccse, az ügy igencsak kényes elbírálást igényelt.

Anasztázia azonban felismerte, hogy korábban bármily jó ötletnek tűnt az igazlátó jelenléte, egy egész falkányi írnok előtt fogja kényelmetlen helyzetbe hozni a birodalom híres hadvezérét. Ez így nem lesz jó, ezt nem akarta, egyezséget tervezett, nem ellenségeskedést. Különben sem biztos, hogy szükség lesz a protomagisztrosz szolgálataira, ha Johannész nem kételkedik a szavában, nem kéri a könyvelései bemutatását, akkor hiába hívta ide. Bármi történjék is, jobb, ha inkább elküldi őket. A császárnő mélyet sóhajtott, és magához intette a hivatalnokot, majd kiparancsolta őket a fogadószobából, csak egyetlen iratot kért ki a hosszú tölgyasztalra, azt, amit alá akart íratni Johannésszel. Épp csak végigcsörömpöltek az ezüstkocsival a fogadószobán, amikor megérkezett Johannész Tzimikész. Miután a szkriptorok illendőn üdvözölték és távoztak, ő gyanakodva pislogott utánuk, majd beviharzott az úrnőhöz, mint egy hadisten. Mögötte szorosan Hánnész főtanácsos jött, gondosan ügyelve, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el a hadvezér. A császárnő azonnal végigmérte a férfit, és észrevette, hogy piros csizmája nélkül érkezett. Apró mosollyal nyugtázta, az akarata, íme, szent és sérthetetlen.

– Johannész Tzimikész, a Kelet domesztikosza – mondta nyugodtan, és a hadvezérhez fordult, aki kifogástalan módon leborult előtte. Nemcsak a hadak vezetéséhez értett, palotai emberként jól ismerte az etikett szabályait is, és ha akarta, akkor bizony mindent úgy csinált, ahogy kellett. Ilyenkor visszafogottnak, elegánsnak hatott, tekintete azonban olyan tűzzel égett, hogy szinte megperzselte az embert.

– Úrnőm? Hívattál. – Azzal kiegyenesedett és az asszony elé állt. Nyugtalannak tűnt, mintha visszafogottan fújtatna. Anasztázia találkozott vele néhányszor, noha nem túl gyakran, leginkább csak az ünnepeken látta, főleg a császár kíséretében. Ám megesett, hogy vita támadt köztük a hadtáp elosztásának kérdéseiről, ami, bár nem a császárnő irányítása alá esett, de ha valahonnan el kellett vonnia valamit, leginkább Johannész légióinak készleteit nyirbálta meg. A férfi gyakran gondolt arra, hogy egyszer megfojtja, de az elképzelésnél tovább nem jutott. Anasztázia a seregek hátországaként olyan ellátmányt biztosított, amilyenre azelőtt nem akadt példa, és Johannész nem akarta elvitatni ebben való érdemeit. Az úrnő most komoly pillantással kezdett bele a mondandójába.

– Hogy mentek a harcok?

– Tudod azt jól, úrnőm, minden jelentést megküldtünk a palotának.

– Gratulálok a sikereidhez!

– Szívből köszönöm, bár elhagyhatod a formaságokat.

– Nos, fontos ügyben hívattalak. Szeretném, ha aláírnál egy nyilatkozatot, amiben lemondasz az évente kapott helytartói javadalmazásodról. Ha megteszed, már mehetsz is…

Johannésznek ökölbe szorult a keze, napbarnított karján megfeszültek az izmok, vigyáznia kellett, hogyan beszél, ha túl nyíltan felháborodna, áthágná az etikett szabályait, és azért a fejét is vehetik. Csodálkozó képére nyugalmat erőltetett, nem veszíthette el a türelmét, amit az asszony most erősen próbára tett. Mély levegőt vett, majd nyelt egyet.

– Megbocsáss, úrnőm, miért tennék ilyesmit?

– Azért hívtalak, hogy megbeszéljük. A szenátus felterjesztette, a császár alá fogja írni, jobb lenne, ha beleegyeznél. De beszéljünk nyíltan, hagyjuk a formaságokat! Elmondom, miért lesz ez jó így. Foglalj helyet, kérlek.

A császárnő és Johannész leültek, egymással szemközt az asztalhoz, a pergamen kiterítve feküdt ott, de csak a huzat rezegtette meg. A hadvezér gyanakvó pillantást vetett rá. Hánnész ékes szilkékben tett eléjük vizezett bort. A hadvezér nem fogadta el. Láthatóan azt gyanította, hogy mérgezett lehet. Feszülten figyelt, tudta, ez csak a kezdet, igazán érdekelte volna, hogy mit akar Theophanó igazából. Talán hamarosan fény derül rá. Kivárja. Gyanakvásában felmerült, hogy mindjárt elfogják és börtönbe vetik valamiért, amit el sem követett.

– Mikor jártál utoljára Arméniában?

Johannész kínosan feszengett.

– Tudod, hogy nem jártam ott. Az arméniai ügyeimet a megbízott helytartóim intézik. Mi történt? Nem tudok valamiről? – A kelleténél könnyedebben válaszolt, még kereste a palotai intrikákhoz használt hangnemét, amitől a seregben annyira elszokott az elmúlt hónapokban.

– Nem tudhatom, mit tudsz…

– Betört a török?

– Noha Kálinról tudjuk, hogy a Medarin-völgyi csata után menedéket talált a többi török törzsnél, és véres bosszút esküdött ellenünk, amiért levágtuk a népét, mi több, bármikor nekünk jöhetnek…

– Hiba volt elengedni.

– Ezt nem tudod már a császár szemére vetni, Johannész.

– Tudom – sóhajtotta. – Bökd ki, mit akarsz… – suttogta lehajtott fejjel.

– Nem azért hívtalak, hogy a múltról csevegjünk. Baj van a könyvelésekkel, az elmúlt években az arméniai adók előirányzott részének csupán a fele folyt be a kincstárba. A te felelősséged és a te dolgod ezeknek utánajárni, és nem tetted meg.

– Akadt egy kis dolgom Keleten az arabokkal. Levágtam párat ahelyett, hogy pénzt számolgassak a kincstárnak! Háborúztam, de vonj csak felelősségre!

– Éppen azt teszem. A kincstár ügyeit személyesen tartom kézben. Többek közt azért, hogy legyen, aki fizeti a háborúkat és a seregeket.

– Tudom. De kell az a pénz, Anasztázia, valamiből fenn kell tartanom a hadseregemet. Nem érdekel, hogy mennyi folyt be a kincstárba, én kiveszem, ami nekem jár, én vagyok a helytartó. Ezt a szenátus sem húzhatja keresztbe, nincs jogosultságuk, hogy megnyirbálják a járadékaimat. Ha pedig ez minden, engedelmeddel távoznék.

– Nem távozol. Fogalmad sincs, hogy mi történik, ugye? Szerinted miért kevesebb a befolyt pénz? Nem érdekel az oka?

– Fogalmam sincs, és jól mondod, nem érdekel.

– Nos, engem érdekelt, és helyetted is utánajártam. Noha a dögvész keletre húzódott, évek óta járvány dúl a Kaukázus innenső végén.

– Na és?

– Mi az, hogy na és?

– Akkor mi van? Annyira nem veszélyes, túlélik az emberek.

– Csak nem tudnak dolgozni. Aki tudna, az elmenekül. A fiatal férfiak tömegesen áramlanak szerzetesnek az Athosz-hegyre, hogy túléljék a járványt és a kötelező katonaságot. Niképhorosz úgy rendelkezett, hogy a katonasorba érett ifjak választhatnak a katonai szolgálat helyett szerzetesi életformát, ha esetleg nem emlékeznél. Arménia szinte kiürült, és a törvény híre hamarosan elterjed az Impériumban. Nem lesznek katonáid, nem lesz, aki megművelje a földeket, adót fizessen, és az sem, aki harcoljon. Mindenki imádkozni fog!

– Majd művelik az ájtatos szerzetesek. Ez engem nem érdekel, hidd el, a legkisebb bajom is nagyobb ennél!

– Ez sokkal nagyobb baj, mint hiszed! Ne becsüld alá a problémát! – emelte fel a hangját Anasztázia, és Johannész felsóhajtott. – Együttműködést ajánlok neked. Segíts meggyőzni a császárt, hogy vonja vissza a törvényt, vagy legalább vezessen be korlátozásokat. Ezen felül írd alá a lemondó nyilatkozatot.

– Jártál csatában, úrnőm, tudod, honnan jövök. Nem érdekel, hány nyüszítő paraszt van itthon, aki csak sírni tud, és csuhába bújva szalad az Istenéhez, mert ha vért lát, maga alá csinál. Azok érdekelnek, akik velem harcolnak, a katonáim, akik a vérüket folyatják mellettem.

– Vezető vagy! Nem hunyhatsz szemet az emberek szenvedése fölött.

– Mennyit akarsz elvenni? – kérdezte végül.

– Kétezret kapsz, egy solidussal sem többet.

– Nem!

– Nincs több!

– Tízezer arany az éves apanázsom, nem veheted el! Kétezret adnál helyette? Megőrültél? Abból a tisztjeimet sem tudom kifizetni! Különben is, mire fel ez az egész? Nem avatkozhatsz bele, nem a te dolgot ezt eldönteni, úrnőm!

– Tudom, mi a dolgom. Biztosítom a készleteket, és ahhoz pénz kell!

– Az kevés! Ha nem fizetem a tisztjeim zsoldját, olyan káosz lesz, hogy a csatákban mindünket lemészárol az ellenség! Elment az eszed, elbukjuk a nehezen megszerzett területeinket, és nem lesz föld, amit műveljenek a gyáva, beteg parasztjaid!

– Akik, ha nem termelnek, a seregnek sem lesz mit enni! Az övvel ellátott patríciusnő méltányossági kérvénnyel élt, amit beadott a császárnak, őt képviselem és a gyengéket, betegeket, meg a birodalmat is. A járvány elültéig Arménia adókedvezményt kap és segítséget, évi ötezer aranysolidust, nem tudom honnan elvenni, értsd meg!

– Vedd el a papoktól!

– Nem lehet, te is tudod. Kétezret kapsz. Írd alá, legalább elmondhatod magadról, hogy jó ember vagy, és nem csak azért lettél helytartó, hogy legyen miből pénzelni a seregeidet, amiket akár a császár ellen is fel akarsz használni!

Johannész tekintete sötéten villant.

Ebben a percben bújt ki a szög a zsákból: a seregei túl nagyra nőttek. A hadvezér elvigyorodott, már tudta, mire megy ki a játék.

– Tehát innen fúj a szél. Igazán kimaradhattál volna ebből.

– Így most nincs pénzed arra, amit terveztél, domesztikosz. Elvettem, nem tudod kifizetni az ígéreteidet. Tennem kellett valamit – suttogta Anasztázia fenyegető hangon, éreztetve, hogy a színjátéknak vége.

– Ezt még megkeserülöd! Támogatni fognak akkor is, ha nincs pénzem! – sziszegte Johannész, de elfojtotta az indulatot magában, nem tehet ígéreteket, mintha máris császár volna. Anasztázia túl sokat tud. Tekintetük egymásba akadt.

– Letartóztathatnálak összeesküvés, árulás, és a császár ellen tervezett merénylet vádjával, megtetézve azzal, hogy fenyegetni mersz, domesztikosz.

– Na és miért nem teszed meg?

– Több oka van. Először is Niképhorosz belehalna a bánatba, hogy a saját unokaöccse tör rá és árulja el, elvégre jobban bízik benned, mint bárki másban. Másrészt nem tartom jó ötletnek, hogy letartóztassalak és ellenségemmé tegyelek, miközben a seregeid várnak a falakon túl. A katonáid hűek hozzád. Ám ha lekötelezlek, hozzám is azok lehetnek.

– Micsoda kígyó vagy, istenemre mondom, feláll a farkam tőled. Ki nem néztem belőled!

– Tedd csak el a farkad, az nem kell a jó szövetséghez. Ha azt teszed, amit mondok, mindketten jól járunk.

– Ne feledd, az én szavam és az én seregeim tették császárrá őt, így téged is. Ne légy hálátlan… és ne húzz ujjat velem, valahogy nincs ínyemre asszonyok szavára ugrani…

– Egy nap megérted, hogy most a hálámat róttam le, mielőtt te magad lennél hálátlan.

– Ezen gondolkodnom kell. – Johannész hátravetette a fejét. Aztán a szilkéért nyúlt, felröhögött, és felhajtotta a bort. Már nem érezte veszélyben magát, tudta, mit akar tőle a császárnő, s abba nem fért bele a mérgezés.

– Niképhorosz a férjem, ő a császár, és bár néha hibázik, jó ember. Ha megtudom, hogy a Szkléroszokkal szövetkezel, fellógatlak a Hippodromban egy oszlopra, és saját kezűleg vágom ki a szívedet a pártok előtt. Megértetted, domesztikosz?

– Jó! Ez nagyon jó! Tényleg alábecsültelek. Eddig azt hittem, jelentéktelen vagy, de úgy tűnik, Bringasznak igaza van, amikor tart tőled. Ez tetszik nekem, és ki nem állhatom azt az aljas gazembert. Azon tűnődöm, hogy kegyeidbe fogadhatnál. Hozhatod az ebedet is – biccentett Hánnész felé, és kevélyen elvigyorodott.

– Megengednéd?

– Meg is dugom. Ha akarod, nézheted. Tetszel nekem. Niképhorosz nem adja meg, amit szeretnél, de tőlem megkaphatod. Fogjunk össze… Nos, igen, ez egy jó ötlet, bár a kivitelezéssel vannak problémáim.

– Mire célzol?

– Kérek valamit cserébe. A császári cím kell.

– Nem fordulok a császár ellen. És jobb, ha te sem. Hátrább az agarakkal, Johannész!

– Csak szórakoztat, hogy tűzbe hozhatsz, igaz? Ha játszunk, csináljuk nagy tétekben. És ha akarod, beöltözöm barbárnak, megleplek az éjjel… azt beszélik rólad, kedveled a vadakat.

– Meghalnál. Hánnész a küszöbömön alszik, nem enged be egy szúnyogot sem. Legalábbis élve.

Johannész felállt az asztaltól.

– Nem írom alá, gondolkodom a dolgon, hogyan találjunk jó megoldást a hiányra, amit Arménia az általad féltett kincstárnak okoz. Remélem, ezzel a válasszal elégedett vagy.

– A szigetedet is le akarod foglaltatni? Ugye, nem kell azt kérnem a császártól, hogy adja nekem?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Tudod te azt. Nem vetne rád jó fényt, ha Niképhorosz megtudná, a harcok közben az ellenséggel üzletelsz és ötször ekkora sereget is ki tudnál fizetni a szír kalózokkal folytatott üzleteidből, ha akarnál.

Johannész kényszeredetten elvigyorodott, mintha koholt váddal szembesítenék, ám az arckifejezése elkomorodott.

– Ha az ember gazdag, sokkal többet tehet a világban, mint aki nem az. Szeretek szabad lenni, és kedvelem az okos embereket. Ha az ellenség elveszi a hadaim utánpótlását, máshogy kell megszereznem. Ideje tisztáznunk, mit akarsz még, úrnőm! Ha tehetek érted valamit, mondd meg!

– Ne add az ártatlant, tudom, hogy eladod a készleteket, aztán a csatában visszaszerzed. Írd alá a lemondást!

– Nem mondok le a pénzemről. Nem akarok jó ember lenni a nép szemében, magasról teszek a tehetetlen senkiházikra! Azok érdekelnek továbbra is, akik cselekszenek. Kint a hajókon a seregem, ők tartják életben a birodalmat, ők, egy olyan népség, akikért a tűzbe megyek akkor is, ha neked ez nem tetszik! – mondta ezt különös hangsúllyal, és hirtelenjében megvilágosodott, mert Hánnész éppen rá pillantott. A hadvezér pedig egy pillanatra átlátta a helyzetet. Anasztázia kizárólag rajta keresztül értesül mindenről, ezek ketten jól egymásra találtak. Tekintetét a főtanácsosra függesztve tett egy lépést a kijárat felé.

– Ha megbocsátasz, úrnőm, ma igen sok dolgom van. Távoznék. De nem fejeztük be. Ha üzletelni akarsz velem, és a seregeim kellenek, tudod, hogy mi az ára. – Anasztázia végül biccentett, és a hadvezér kicsörtetett a szobából. Léptei jó ideig visszhangzottak a folyosón.

Anasztázia a mellé lépő Hánnészra nézett.

– Szerinted mégis megpróbálja?

– Igen, úgy vélem, nem tántorítottuk el a szándékaitól. Túl makacs.

– Lehet, hogy nem volt jó ötlet kirabolni és újabb ellenséget szereztem…

– Talán győzzük meg máshogyan.

Anasztázia felállt az asztaltól, az ablakhoz ment. Figyelte a dühösen távozó hadvezért, aki indulatosan rontott keresztül a teraszkerteken. Láthatóan kihozta a sodrából.

– Igazad van, Hánnész, oldjuk meg máshogy!

– Mire gondolsz, úrnőm?

– Sokkal kifinomultabb módszerekre. Nem fogok összefeküdni egy ilyen vadbarommal, csak hogy elérjem, amit akarok.

– Eltüntessem?

– Bár igent mondhatnék erre, nem lehet. Túl fontos ember lett. Ma éjjel elküldöm hozzá Tabuccót, eltereli majd a figyelmét, és biztosítja a szándékaim jóindulatáról is. Te pedig megtalálod a módját, hogy eközben megmérgezd Johannész hadseregét odakint, a hajókon és a kaszárnyákban.

– Halálosan?

– Jaj, nem, dehogy! Nem akarok megölni senkit, a birodalom hadseregét különösen nem. Csak olyan tüneteket kellene produkálniuk, mintha felütötte volna a fejét a járvány. Megoldható?

– Hányás és hasmenés?

– Meglehetősen kellemetlenek. Igen, megfelel.

– Húszezer emberről beszélünk, eltart egy darabig.

– Lesz pár napod, míg Hérakleiában leszek.

– Nem engedlek el egyedül, úrnőm!

– De igen, itt kell maradnod, ez fontosabb! A merénylőt különben is a palotában kell keresni, senki sem tudja, hogy távozom. Legalább a keresésre és a seregre is koncentrálhatsz.

– Egymás nyakába fosnak majd – sóhajtotta Hánnész.

– Tudom. Utána meggyógyulnak. Johannész pedig láthatja, milyen az, ha az emberek betegek, ha a katonái egyszerűen használhatatlanok, bármilyen parancsot ad nekik, s így aláírja azt a rohadt lemondást.

– Főleg, ha valaki elterjeszti a seregben, hogy erre készül. Akkor a gyógyulás után a seregei pajzsra emelik örömükben, amiért ilyen jó embert szolgálhatnak.

– Csak nehogy császárrá akarják koronázni ebben a nagy jóságban! Niképhorosznak haza kell érnie, mielőtt nagyobb baj kerekedne ebből. Ha a katonái mindennél fontosabbak neki, akkor ragadjuk meg az ellenfelet a gyenge pontján.

– Nem tartasz tőle, hogy így a malmára hajtod a vizet?

– Időben hazaér a császár, nem lesz gond. Johannész a trónt akarja, most már biztosan tudjuk. De ha megszerzi, ráadásul a Szkléroszokkal az oldalán, a fiam egy héten belül meghal, bárhová is rejtem előlük. Talán ha viszályt szítok köztük, mielőtt ez bekövetkezhetne, és elveszem a pénzét, nem tör előre ész nélkül. Ha pedig mégis, úgy velem kell megküzdenie itt, a kígyóveremben, és azt akarom, hogy a gondolattól is összeszoruljon a gyomra, amikor neki akar fogni! – Azzal Anasztázia hátat fordított és elindult a csomagjait ellenőrizni, mielőtt útnak indult volna Hérakleiába. Másnap reggelre halasztotta az indulást, túl meleg volt a délután, és Johannész érkezése előtt sem érezte jól magát, néha szédülés, hányinger kínozta, amiért a patrikiosz komolyan aggódott érte. Hánnész elgondolkozva bámult utána, és az ablakon kipillantva a távolodó hadvezért is megtalálta a tekintetével. Íme, két ragadozó, akik egymásnak estek. Úgy tűnt, Anasztázia tökéletesen beilleszkedett a pozíciójába, és pontosan számol a saját felelősségével és tetteinek hatásaival. Nagy manipulátor lett, foggal-körömmel harcol. Igazán uralkodik. Johannész pedig a seregei segítségével igyekszik megszerezni ugyanezt a hatalmat, de immáron saját magának akarta, és nem a nagybátyjának. Tudva, hogy ehhez azért Niképhorosznak is lesz egy-két szava, Hánnész főtanácsos elégedetten sóhajtott, és ebben a percben jobban hiányzott a kiskutyája, mint valaha. Jó lett volna beletúrni ujjait a puha, meleg bundába, és tűnődései közben a szuszogó vakarcsot dögönyözni.

Eldöntötte, utánajár, hogy ki áll a sárkányok megbízása mögött, valamint készülnie kellett az éjszakai akcióra. Feladatai közt szerepelt tehát, hogy éjjel megmérgezze a sereget, amihez még nagyobb mennyiségben kellett beszereznie az alapanyagot, elvégre egy ekkora seregnek még sóból is kevés egy kanál, néhány hordó kell naponta, nemhogy egy valamirevaló méregből. Valamint kitűzte még célul, hogy valahogy elkapja a palotában bujdosó merénylőt. És ez még csak egy átlagos nap, gondolta magában, majd elindult a feladatai után.

 

2 Május.

3 A Keletrómai Birodalom keleti felének fő hadseregparancsnoka, a domesztikosz cím magas katonai és közigazgatási rang. A Tzimikész valójában gúnynév, azt jelenti: piros csizmás. A hadvezérek, helytartók egyben több címet is viselhettek, többek közt Johannész eredeti nevén: Johannész Kurkuasz volt az arméniai helytartó is, noha soha életében nem járt a saját thémakörzetében.

4 A Magister Officiorum vezetője, külügyminiszteri szintű rang, általában egy tapasztalt eunuch töltötte be.