1. fejezet

Az Úr 958. esztendeje, Szent György havának2 tizenkilencedik napja

Anasztázia végigsimított Rómanosz ezüstszállal átszőtt császári köntösén, amely az ágy szélén terült el. Ujjai szeretettel siklottak a finom hímzésen, jó érzéssel töltötte el a szövet puhasága, s ahogy az orrába szökött a császár hátramaradt illata. Ezért nem engedte a szolgáknak, hogy elvigyék, inkább magához vonta, megölelte, és mélyen beszívta a szívének oly kedves illatot, amit még megszokni sem volt ideje. Alig virradt, mikor elbúcsúztak egymástól. Anasztázia tudta, a császár hosszú útra indul. Nem akart kimenni a város melletti hadikikötőbe, sem a palotába, ahol körüllegyeskedik őket a szolgák, és minden szem rájuk tapad. Tudta, ha Rómanosz innen kiteszi a lábát, azonnal átszellemül, két nehéz lépés után kemény katona lesz, vasakaratú, szigorú hadseregparancsnok. Súlyos idők járnak, az odjogur török betört az Impériumba, és ezt nem nézhetik tétlenül. Rómanosz lendületesen és felelőssége teljes tudatában indult el, Anasztázia szinte kövülten nézett utána. A férfi széles válláról fellebbenő bíborköpenyt a falnak csapta a nyíló ajtó hideg huzata, Anasztáziának pedig úgy facsarodott össze a szíve, mintha a sors legyintette volna meg a néma jóslattal: elveszíti őt. A rossz megérzéstől mohón levegő után kapott. Eltartott egy kis ideig, mire felkorbácsolt érzelmei elcsitultak a szívében. A szájában még ott ült az utolsó csók balzsamos íze, az arcán az égő érzés, amit Rómanosz reggeli borostája hagyott maga után.

A fiatal császárnő magára terített egy könnyű selyemköntöst, és kiment a partra. A külső udvar tengerparti végében aztán felkapaszkodott egy közel eső sziklára. Szurtos kisgyerekek másznak így a körtefa ágára kenyérrel a kezükben. Alig kétembernyi magas szikla, száraz és durva, hideg és kíméletlen, mint az élet, ő meg bánatosan leült a tetején felhúzott lábbakkal, és csak nézte, ahogy a szellő fodrozza a távolba nyújtózkodó vizet. Az egész, egyébként homokos tengerpartot belátta innen, a szomszédos villákat, az utakat, a közeli palota tetejét, de a tekintete a lassan távolodó hajókat kémlelte, mint hasítják az ezüstszínű terítőt. A nap vakítóan emelkedett fel a víztükörről, a szemével hunyorogva kereste a bíborszínű vitorlákat, a jól felszerelt császári dromónt3. Úgy sejtette, Rómanosz is biztosan a partot kémleli a fedélzetről, ezt a kis tengerparti villát itt a palota mellett, tekintetük ebben a távolságban meglehet, utoljára kapaszkodhat egymásba. Micsoda kegyetlenség ez! Alig töltöttek együtt pár napot, alig ízlelhették meg a házasélet örömeit, és máris hadba vonul. A császár nem engedte, hogy Rómanosszal tartson a hadjáratra, és neki egyre csak az járt a fejében, hogyan szökhetne utána. Ott akarok lenni vele!

A hajók lassan távolodtak, és ő szomorúan hajtotta fejét a térdére, hajába belekapaszkodott a reggeli szél és függönyként táncoltatta az arca előtt. Arra gondolt, hiába a császárnői cím, továbbra sem teheti azt, amit akar. Azt rebesgették a palotában, máris remélik, hogy teherbe esett. Összeszorult a szíve, amikor meglátta vérfoltos selyem hálóingét, mert vörös holdnapok köszöntöttek rá, vagyis biztosan nem várandós. Hirtelen megrezzent, ahogy Hánnész főtanácsos hangját hallotta odalentről, nőies hanglejtését messzire sodorta a tengerparti szél:

– Úrnőm! Már mindenütt kerestelek! Attól féltem, hogy megszöktél… – elharapta a nyafogásban elcsuklott mondatot. Szentségtörés lett volna kimondania feltételezését, Anasztázia a császár szigorú parancsának szegülne ellen, ami fővesztés terhével jár. Az eunuch inkább feszengve rázogatni kezdte papucsából a homokot. Aztán összeszedte a gondolatait, és türelmetlenül fújtatott egyet. Anasztázia közönyösen pillantott le rá.

– Térj a lényegre! Mit mondott?

– Hogy pirosnak kell lennie.

– Arról szó sem lehet! – csattant fel, és felugrott ültéből.

– De hát mindenkor piros! Helené császárnőtől kezdve mindenkié az volt, kérlek, úrnőm!

– Akkor nem viselem!

– Azt sem lehet. Viselned kell, ez a szabály… – ellenkezett óvatosan.

Anasztázia lemászott a szikláról és közelebb ment a főtanácsoshoz, aki most megint fejet hajtott előtte, és kiegyenesedve kínlódva toporgott, mint akinek hascsikarása van. Anasztázia olyan kicsinek érezte magát a szépséges, festett szemű eunuch mellett, mint mikor egykoron Kratéroszra tekintett fel kislányként. Épp olyan gyermeknek érezte magát, ráadásul ugyanolyan düh tolult fel benne, amiért nem tudja érvényesíteni az akaratát, mint akkor.

– Szabály? Hát engem nem érdekel, mi a szabály! Nem fogok pirosat viselni, és ez vonatkozik a bíborgyűrűm kövére is! Legyen zöld, vagy kék, vagy fekete, mit bánom én, de nem piros! Ez császárnői parancsom! – szögezte le erélyesen.

– Ilyen még nem volt az Impérium történetében – nyüszítette eddig ismeretlen hangszínnel Hánnész főtanácsos –, hogy a császárnő bíborgyűrűje ne piros rubinttal készüljön!

– Mit merészelsz? – kiáltott rá Anasztázia, mire dühös pillantását követően Háni tisztelettudón meghajtotta magát:

– Bocsáss meg, úrnőm! A palota szertartásrendjének e pontját még soha senki nem szegte meg, te leszel az első. A szertartásmesternek ezért a fejét vehetik – figyelmeztette lágy hangszínnel.

– Végre megértettük egymást – sóhajtotta Anasztázia irgalmat nem ismerőn, egy fikarcnyit sem engedve akaratából. Az eunuch bizonytalanul kérdő tekintetére biccentett, hogy távozhat. Hánnész főtanácsos feltápászkodott és sietve elindult, hogy intézkedjen. Dühös lépteiből hirtelen eltűnt minden nőiesség, amire a palotában annyira vigyázott.

Anasztázia nem látta az arckifejezését, ahogy Hánnész enyhén megcsóválja a fejét, és az orra alatt valójában elismerően mosolyog.

Egykedvűen bámult utána. A távolodó, bukdácsoló alak valószínűtlennek tűnt a kora reggeli tengerparton. A palotán kívüli világban az eunuch sebezhetőnek, elveszettnek látszott. Pedig ha itt valaki elveszett, hát ő az! Ha nem lesz meg, amit kért, az azt jelenti, hogy semmibe veszik a kívánságát. Egyfolytában azon gondolkodott, ha egy ilyen jelentéktelen dologban sem számít az akarata, mi lesz később. Tett néhány lépést, megmártotta a lábát a vízben. Meglepően hideg volt, és ez arra emlékeztette, hogy él.

Régi emlék mart a szívébe. Amikor első vörös holdja megérkezett, nem tudta hirtelen, mi az. Ugyanígy a tengerparton sétált otthon, Hérakleiában, noha az egy forró nyári délután volt, és kavicsokat gyűjtögetett, amikor észrevette a dolgot, s lélekszakadva rohant be a házba az öreg rabszolgához:

– Pardiusz! Nagy baj van! – rontott rá kopogás nélkül, úgy esve be az ajtón, mint egy merényként behajított kődarab. Zihálva megkapaszkodott az ajtófélben, másik kezén vérfolt vöröslött. – Vérzek! Biztosan meghalok! Segíts!

– Jaj, kicsikém. Hol vérzel? – ugrott fel asztala mellől az öreg, és sietősen közeledett.

– Ott, azon a helyen… komoly bajom lehet!

Pardiusz egy pillanatig nem értette, aztán hirtelen elmosolyodott.

– Nőiséged szentélyében? – kérdezte tapintatosan és halkan. Anasztázia hevesen bólogatott, és lángba borult arccal a vénemberre emelte tekintetét. Pardiusz büszkén összefonta karját a mellkasán. Szürke szeme ragyogott, mint valami macskának, Anasztázia pedig hirtelen megértette, miről lehet szó.

– Akkor ez az, amiről korábban beszéltél? Nem halálos kór?

– Mától már nem gyermek vagy, hanem nő.

– Igazán? – csillant a szeme. Tizenhárom volt, és továbbra is riadt. – Úgy megijedtem – vallotta be sután, és véres kezére bámult. – Gyűlölöm a vért, annyira piros. Rá emlékeztet.

– Tudom. Idővel megszokod. Leányaid már mind túlvannak az elsőn, menj, segítenek megmosakodni és átöltözni. És ma pihenj egy kicsit többet, meg egyél sok narancsot, attól hamarabb elmúlik.

Anasztázia emlékezett rá, mennyire gyűlöli a vért, leginkább az elméjébe maró színét. Keserűen nézte a tengert, mégis egy Ripena nevű leány holttestét látta maga előtt. Piros ruháját foltokban átitatja a vér, lába oldalra kicsavarodik a homokban. Ilyen volt, amikor megtalálta. Huszonhét késszúrással ölték meg. Egy férfi tette, atyja katonái közül, egy új sztratióta, egy őrült, aki nem bírt kegyetlen természetén úrrá lenni. Felindulásból megölte az arra járó viaszárus lányt, utóbb vesztére kérkedett is vele. A lányt egy reggel Anasztázia találta meg az udvar végében. Sosem találkozott vele korábban, amikor meglátta, már halott volt, azt a piros ruhát viselte. Haja csupa homok volt, arcára rátorzult a kín, kihűlt teste mereven, félig a homokba süppedve feküdt. Soha nem tudott szabadulni ennek emlékétől. Mindaz, amit megtudott róla, csak később hallotta az emberektől, hiszen hetekig erről beszélt mindenki. A városból jött, és viaszt árult a nagyobb házaknál, nem ártott a légynek se, és értelmetlen halálán Kratérosz is éktelen haragra gerjedt. Nem tűrte katonáitól az efféle erőszakoskodást, a szörnyűséges tettet a prefektusnak írt hivatalos értesítését követően azonnali megtorlás követte. Anasztázia pedig az erőszaktevő férfi felakasztott holtteste előtt megesküdött, hogy soha többé nem érintkezik semmivel, ami piros, mert minden arra a lányra emlékeztette, bármennyire el akarta felejteni.

Pár nappal később Kratérosz egykorú rabszolgalányokkal ajándékozta meg. Azt akarta, hogy legyen kivel beszélnie a mindenféle női dolgokról, így szerinte mindent megtett leánya egészségének érdekében. Pardiusz úgy vélte, gyakrabban is gyónhatott volna, de Anasztázia nemigen állt oda erről vallani, hiszen tudta, nem bűnös, nincs mit meggyónnia. Ezért soha nem ejtett szót erről előttük, csak azt mondta, nincs ínyére a rikító szín. Anasztázia azóta tudta, milyen nehéz egy nő élete, milyen védtelen az erőszakkal szemben. A vér is erre emlékeztette akkor, ami örök nyomot hagyott annak a kislánynak a lelkén, aki akkoriban volt, ez a kislány pedig ott volt benne legbelül, valahol nagyon mélyen. Nem érintkezett többé semmilyen piros ruhadarabbal, eleinte elutasította az epret, a málnát, csak zöld almát evett. Később érzékenysége legalább a gyümölcsök tekintetében megenyhült, de sem bútort, sem ponyvát, köntöst, lószerszámot vagy kötényt, csizmát vagy selyempárnát nem tűrt meg maga mellett, ha az piros volt. Nem akart a közelében a napsütéstől rózsaszínűre kopott függönyöket sem, amit lustán magasba tornázhat a szél a dologtalan nyári délutánokon.

Ez alól persze csupán saját vére volt kivétel, de úgy érezte, egyre sötétebb kedve támad, mert ha nem akar is, emlékezik. A Tizenkilenc Kerevetes Triklinosz vörös heverői is kész csatatérként vésődtek az emlékezetébe. Most, hogy Rómanosz elment a háborúba, legszívesebben felborogatott volna mindent a palotában, mert nem mehetett vele. Egy császárnő nem viselkedhet így, mivel lenne akkor különb Tiaránál? Úgysem értené senki. Bíborszegélyű köntöse inkább tűnt bordónak, frissen festett holmiknál majdhogynem sötétlilásnak. Még szerencse, hogy a császári szín egy másik árnyalat. Micsoda botrány lenne abból, ha félredobná bíborköntöseit! Neki a vér pirosa idézett fel fájdalmat, ebből a fájdalomból merített legtöbbet akkor, mikor harcolni tanult. Úgy akart megtanulni minden fogást, hogy a legelvetemültebb férfival is elbánjon, ha úgy hozná a sorsa, és bármikor úgy hozhatja. Tűnődését követően ráeszmélt, ideje rendbe szednie magát.

Ezen a reggelen Georginát várta a tengerpartra, hogy együtt reggelizzenek. A lányok már szedelőzködtek, hogy előkészítsék a terítéket, ki a nyílt, homokos partszakaszra, valahol ott, ahol Anasztázia a minap utoljára látta Kagant Nadír hátáról.

Ahogy belésajdult a férfi utáni sóvárgás, tudatosan figyelmeztette magát, hogy el kell felejtenie a barbárt. Tartozik neki némi jóindulattal, alattvalóként és nem férfiként kell gondolnia rá, de hamar rádöbbent, hogy ezt még gyakorolnia kell.

A rabszolgák sürögtek-forogtak, már az asztalt is kihozták, és terítettek, amikor Anasztázia elindult befelé, hogy lemosakodjon, magára vegye illatos, könnyű köntösét, és felkészüljön az édesanyja fogadására. Itt végre tudnak majd beszélgetni anélkül, hogy tartaniuk kellene a hallgatózó fülektől. Várta a találkozást, de közben nem járt más a fejében, mint egy barbár átkozottul sötét, vonzó tekintete. Micsoda szentségtörés ez, próbálta kiverni a fejéből, csakhogy minél jobban akarta, annál kevésbé sikerült. Egyre türelmetlenebbül várta a patríciusnőt.

A szolgák még mindig nem tálalták fel a reggelit, így Georginával hosszabb sétára indultak a parton. A fövenyen haladtak el az előtt a szikla előtt, ahová Anasztázia reggel kiült.

Mélységes, néma bizalommal pillantottak egymásra. Theophanót senki sem érinthette meg, pedig Georgina szívesen belé karolt volna, megölelte volna, mégsem tehette. Körülöttük távolabb császári testőrök strázsáltak és őket figyelték. Georgina tudta, minden mozdulatukról hosszú beszámolók készülnek majd a palotának. Séta közben beszélgettek, hangjukat elnyomta a tenger barátságos moraja, és elvitte a szél, akár kiáltozhattak is volna, azt sem hallaná senki.

– Hallom, gondok vannak a bíborgyűrű körül? – kezdte a patríciusnő.

– Piros követ akarnak tenni a császárnői gyűrűmbe.

– A szertartásmester alig aludt az esküvőd óta, és nem elég, hogy a húsvéti körmenetet és az ünnepet kell szerveznie, még a te ügyeid is rá hárulnak. Mi baj a piros kővel?

Anasztázia kényelmetlen érzésekkel fordult Georgina felé, aztán hunyorogva a tengerbe bámult. Az asszony azonnal észrevette, hogy rosszat kérdezett, magasabbra emelte a fejét és összeszorította az ajkát. Bánta a dolgot, figyelte a lányt: erre is időt és erőt kell szakítaniuk, ha valami bántja, azt érdemes megbeszélni. Fontos, hogy Anasztázia ne emésztődjön uralkodásának első napjaiban valami jelentéktelen ostobaság miatt. Ha meginog, akkor elbizonytalanodik, és a palota apró miszlikbe szedi.

– Inkább segíts ahelyett, hogy számon kérsz. Nem akarok piros köves bíborgyűrűt, és kész, legyen elég ennyi. Nem értem, mi olyan bonyolult ezen.

Georgina mélyet sóhajtott, majd tapintatosan félrenézett. Nem akart szemrehányást tenni, épp elég nehéz napja van anélkül is. Császárnői minőségében sem ingathatja meg, támogatnia kell, bármiről legyen is szó.

– Segítek – jelentette ki hűvösen. Hangsúlyával jelezte, szeretné megnyugtatni, továbbá lezártnak tekinti a témát, ha a lány nem számol be magától a miértekről. Egy cseppet sem látszódott rajta, mennyire mardossa a bűntudat, hogy ő az, akit Anasztázia számon kérhetne az egymás nélkül eltöltött évekért.

– Ha ennyit sem kívánhatok, mi lesz később?

– Értelek, és biztosan okod van erre. Megteszem, amit tudok. De a palota szabályai még magát a szentséges Imperátort is kötik. Nem bújhatsz ki alóluk szeszélyből, vagy mert nincs kedved valamihez.

– Ha ezt nem tudnám, most a bíborvitorlás hajón lennék, útban a hadjáratra!

– Atyád figyelmeztetett, mégis elfogadtad az aranyalmát! Ne hidd, hogy ennek nincsenek következményei, és azt csinálhatsz, amit akarsz! A palotának nagyon magas elvárásai vannak veled szemben.

Anasztázia tekintete szikrákat szórt, aztán lehajtotta a fejét és megállt.

– Tudom. Megtanulom, amit kell, ígérem.

– Valóban sokat kell tanulnod. Ezért kértem a császárt, hogy ne engedjen el a hadjáratra, még túl kockázatos. Sokan állnak Helené pártján a hadvezérek közül is, a változástól, hogy Rómanosz téged választott és nem Tiarát, egy kicsit elbizonytalanodtak a hatalmasok. Kiszámíthatatlanok, idő kell, míg lenyugszanak a kedélyek. Itt könnyebben meg tudlak védeni, Kratérosznak pedig meg kell nyernie a háborút, jobb dolga is van, mint hogy rád vigyázzon.

Anasztázia Georginára meresztette a szemét, mert alig tudta elhinni, amit hall, az meg csak magyarázkodott, beszélt és beszélt.

– Hogy tehetted ezt? – fakadt ki az égbe kiáltva hirtelen rá törő haragját.

– Csak nyugalom! Inkább tartsd nyitva a szemed! Sok dolgunk van még, és meglehet, hogy máris megfogant testedben a leendő császár. Ha így van, szigorúbb szabályokat kell követned, mint korábban. Bizonyos dolgokat nem tehetsz meg áldott állapotban, például nincs lovaglás, többet kell imádkoznod, nem mehetsz az ispotályokba. A szentséges leendő gyermek túl fontos, vigyáznod kell magadra és rá. Isten áldásával a szíved alatt nem ajánlott hajózni sem…

Anasztázia olyan képet vágott, mintha valaki pofon ütötte volna. Megszédült egy pillanatra és hátrébb lépett. Azt fontolgatta, hogy otthagyja Georginát.

Georgina mosolyogni próbált, azonban érezte, hogy baj van, talán túllőtt a célon. Sok ez így egyszerre. A lány egyre távolodott tőle, neki pedig elszorult a szíve.

– Elég ebből, nem mondhatjátok meg, mit tehetek és mit nem – kérte ki magának Anasztázia, és véletlenül a vízbe lépett. A tenger hideg és kegyetlen érintése felkúszott a lelkébe, legszívesebben sírt volna. Ekkor érezte először, mennyire magára maradt, hogy nem számíthat senkire. Georgina is elsősorban csak azt várja el tőle, amit a palota, azon belül is azt, amit bárkitől várna, nem volt ebben semmi személyes, semmi neki szóló.

– Nincs trónörökös – sziszegte dühösen, és körülpillantott. Nem viselkedhet közönséges fruskaként, túl sokan látják. – Rómanosz ma reggel elment a hadjáratra, és az én testem nem közügy! Nem vagyok várandós, megjött a havi vérzésem! Ideje lesz azon igyekezned, hogy mielőbb utánamehessek! – Azzal indult volna, hogy otthagyja, ám pár lépés után megtorpant. Georgina nem érdemli ezt a hangot, ő az egyetlen támasza, aki jobban félti a kelleténél. Visszafordult hozzá és igyekezett enyhébb hangon szólni: – Anyám, pontosan tudom, mit kell tennem. Azt is, hogy ha fiam születik, akkor a szavam is többet ér majd, de nincs szükség rá, hogy irányítsd az életemet, főként a megkérdezésem nélkül.

– Bocsáss meg! – mondta Georgina keserűen. Régóta ki akarta mondani, úgy suttogta fel valahonnan a lelke mélyéről ezt a kérést. Kimondta végre. Vágyott Anasztázia kegyére, a bocsánatára, a szeretetére, amit nem fejezhettek ki egymásnak ezekben a szigorú palotai körökben még itt, a tengerparton sem. Ahogy ott állt mereven a vizet bámulva, könnyek folytak le alabástromfehérre sápadt, szép arcán. Fiút szülni! Ó mennyi támadás az, mennyi fájdalom! Mennyi aggódás! Lelkében felszakadtak a régi sebek, és folyton emlékeztette magát, Anasztázia már igazi császárnő, nem második vonalbeli szeretőként várja a császári kegyet, ahogyan ő egykor. Kiszolgáltatta magát a palota és a szokások kegyeinek. De itt és most ez a lány más, egyedül van, védtelen. A palota pedig kíméletlen.

Pillantása metszőn hasított a lányba, ahogy felé fordult, egy pillanatra felhorgadt benne a fájdalmas irigység is. Anasztázia semmiről sem tehet, nem zúdíthatja rá a fájdalmát. Tekintete, mint egy ragadozóé, aki kész elkapni kiszemelt áldozatát. Közelebb lépett hozzá és szavai úgy csaptak le Anasztáziára, mint a korbács.

– Azt hiszed, ok nélkül féltettünk a palotától atyáddal? Azt hiszed, nem neveltelek volna szívesen a világ másik végén csupa szeretetben ahelyett, hogy itt vagyok? Merkuriusz a bátyád, és császári herceg. Ő a fiam. Minden napon óvnom kell itt, ahogy most már téged is! A császár nem tudhatja ezt, nem tudhat a titkunkról. Ha Helené fülébe jutna, másnap mind ott lógnánk a Hippodromban kikötve, hogy a tigrisek kedvükre lakmározzanak a húsunkból! A világ azt pletykálná, a császár házassága vérfertőző, az egyházból is kiközösíthetnek mindünket! Ezt akarod? Egy rossz mozdulat, vagy egy szó, és mind elbukunk! Ez nem játék, értsd meg!

– Anyám! – sírta el magát a lány, és közelebb lépett. Georgina keserű, halk hangon folytatta:

– Bocsáss meg nekem. Mindenért. Az eltékozolt évekért, hogy nevelésedben csak atyádon és Pardiuszon keresztül vehettem részt. Csodás leány lettél, elbűvölő, gyönyörű, ebben-abban még ügyes is, az eszedet sem félsz használni. Kiváló császárnő leszel, de még semmit sem tudsz a palotabeli intrikákról. Egy rossz mozdulat, és azonnal véged van ebben a kígyóveremben. Ez minden, amit mondhatok. Zárjuk le ezt, soha ne hozd fel senki előtt, és vigyázz a beszédedre is! A legjobb, ha idegenként tekintesz rám. Senki nem tudhatja, hogy közünk van egymáshoz, mert akkor végünk. Ha meginog a császári hatalom, meginog a birodalom, ellenségeink mindenhonnan lecsapnak ránk. A kötelékünk ettől még eltéphetetlen marad, valójában eddig is az volt – mondta, és merev arca nem tükrözött már érzelmeket, csak a könnyei hullottak a homokba. Bizánc így megkeményítette a vonásait, fejének büszke tartását, ilyen makacs, konok merevséggel feszült meg egész testében az őt kitöltő látszólagos közöny.

– Tudom, hogy a császár szeretője vagy, hogy atyámmal éveken át aggódtatok, hogy ne jöhessek ide, de kettőtök közül te vagy a kegyetlen.

– Kegyetlen? Nem tudod, miről ítélkezel.

– Miért kell titokban tartani engem? Miért ölne meg a császár dühében, ha abba a birodalom is belebukhatna? Nem ostoba és szeret téged.

– De fájna neki! És azt nem akarom. A császár haragjában, fájdalmában és szerelemféltésében mindannyiunkat kivégeztetne! Úgy érzem, akkor Helené lecsapna rá és győzne. Egyszer már megesett, többé nem fog.

– És atyám? Rá nem vagy tekintettel?

– Annyira sajnálom, hogy nem lehettem veled, de épp olyan zöld szemed lett, mint amilyen apádnak van. Lelepleződtünk volna mindenki előtt, ha magammal hozlak a palotába. És te még nem tudod, milyen könnyű elbukni egy császárnak is, nemcsak egy hadvezérnek.

– Most is viszonyod van atyámmal?

– Nem. Atyáddal húsz éve házasok vagyunk, Anasztázia.

– Nem perverz ez egy kicsit?

– Viszonyom a császárral van. Mindkettőjüket szeretem, ez az igazság. Akkor is, ha fáj neked. És igen, atyád tudja, mindig is tudta, ahogy Kagan is tudja, hogy szereted Rómanoszt.

– Hogy mi? Hogy jön ez ide?

– Mindkettőjüket szereted. Mondd csak ki! Aztán hallgass mélyen, mert pont te nem ítélkezhetsz fölöttem.

– Ezt csak Pardiusz tudta, senki más. Elmondta neked, ugye?

– Nem. De van szemem hozzá, és látom. Az a hun odavan érted. Vigyázz vele!

– Miért?

– Mert kedvelem. Egy hun férfi, ha szeret, képes odadobni az életét is a kedvedért. Ne játssz vele!

– Nem játszom. És íme, te, aki így élsz, ítélkezel fölöttem.

– Eszembe sem jutott! – vágott vissza Georgina. – Neked megadatott, ami nekem nem. Büszke vagyok rád, ha tudni akarod.

– És miért nem élhettünk boldogan Hérakleiában? Miért kellett itt lenned?

– Ez egy hosszú történet. Az Imperátor akarta így.

– Mondd el! Most!

Georgina felsóhajtott és a mutatóujjával félrelökött az arcán egy könnycseppet. Aztán lehajtotta fejét és végül gondterhelten, de belekezdett:

– Nem tudom, hol kezdjem. Fiatal voltam, egy családi viszály a palotába sodort, ahol menedéket kaptam. A legsötétebb intrikák között kellett élnem, hiába nem akartam. Tanuld meg, hogy szemet hunyni a gondok felett nem megoldás, csak nagyobb bajt okoz, ha elfordulsz onnan, ahonnan csapást akarnak mérni rád. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kígyóverem a legveszélyesebb hely a világon. Nem döntés kérdése, hogy részt veszel-e benne, egyszerűen benne vagy és kész. Túl kell élni, erről szól.

– Mintha valami háborúról beszélnél.

– Tollal, ármánnyal és méreggel átitatott, titokban vívott háború ez, alattomos és láthatatlan.

– Miért jöttél vissza ide?

– Mert Kónsztantinosz maga mellett akarta tudni a fiát. Merkuriuszt kiskorában elrabolták tőlem, és éveken keresztül kutattunk utána Kratérosszal. Végül amikor megkerült, a császár nem engedte, hogy elvigyem innen. Azt akarta, hogy szem előtt legyünk, engem is maga mellett akar tudni.

– Akkoriban nem éltél a palotában?

– Hérakleiában éltem néhány évig, és nem akartam, hogy bárki tudja. Akkor születtél. Merkuriusz az elrablását követően hétéves koráig Tasszira atyjánál nevelkedett. Kónsztantinosz anyja, Zoé és Helené rabolták el tőlem. Kónsztantinosz legszívesebben elüldözte volna Helenét, mégsem tehette. Túl nagy a befolyása még ma is, az apja is császár volt, hívei a Lekapénoszok sorából kerültek ki, és a császárné elképesztően befolyásos, nemcsak gazdag. Helené eltávolítása valami mondvacsinált indokkal a császárnak is bukást jelentett volna. Így megalkudtunk akkor, hogy nem támadjuk egymást Helenével, de nagyon nehéz idők voltak. Ha a császár megtudná, hogy te ki vagy, és hogy Kratéroszhoz nem csupán régi barátság fűz, megtörne a bizalom, és Helené győzne. Te vagy a záloga a győzelmemnek és a bukásomnak egyaránt.

– Mesélj Merkuriuszról!

– Rómanosszal majdnem egy időben született, egyszerre vártuk a gyermekeinket, és Helené mindennél jobban gyűlölt, amiért Kónsztantinosz elsősorban velem töltötte szívesen az idejét és nem vele.

– És mindkettő fiú lett… – mondta kimérten Anasztázia, minden idegszálával Georginát figyelte. A történetben, tudta, neki is van valahol egy hely néhány évvel később. Amit pedig itt elmond, összefügg mindazzal, miért nem jöhetett soha a palotába. Georgina már nem tűnt ingerültnek, inkább mélységesen szomorúnak.

– Merkuriusz megszületett, és Zoé a tenyerén hordozott minket. Kónsztantinosz azonnal elismerte fiának Merkuriuszt, és Helené őrjöngve szaladgált a folyosókon, mert neki még nem jött el az ideje. Két hónap van közöttük, a hercegek közt. Merkuriusz január tizenhetedikén, Rómanosz pedig március tizenötödikén született.

– Valami azt súgja, hogy a Lekapénoszok még ma is többen vannak, mint látszik.

– Ismered a Magnaura Palota főeunuchját, Bazileioszt?

– Nem.

– Ő például Helené féltestvére. Nem gondoltad volna, igaz? Egy fattyú, mégis Lekapénosz. Tele van velük és a rokonaikkal a palota.

– És aztán mi történt?

– Rómanosz születése után, még mielőtt elüldöztek volna, magamtól akartam elmenni. Nem bírtam elviselni Helené fölényeskedését, sem az udvar zúgolódását, mert semmi mást nem lehetett hallani, minthogy Merkuriusz törvénytelen gyermek, és soha nem lesz a császár. Eközben meg is rendezték az első koronázási szertartást, ami szokás Bizáncban. Ha fiúgyermek születik, rögvest a fejéhez tolják a szentségeket, nehogy bárki egy percig is kételkedni merjen, amikor elfoglalja a trónt. Régi szokás a kis hercegeket megkoronázni, akár többször is, hogy a nép ne felejtse el, kik az urai. Nem akartam ebben a gyűlölködő közegben felnevelni a fiamat, el akartam vinni innen, nehogy kitalálják, hogy kasztrálják.

– És a császár? Nem segített?

– Akkor még semmi hatalma sem volt, de ő is úgy találta jónak, egyelőre ez a helyes út. Akkoriban bonyolult volt az uralkodói trón elosztása. León császár özvegye: Zoé, a császár öccse: Alexandrosz, és a feltörekvő Rómanosz Lekapénosz volt a császári hatalom hármasa. Nem véletlenül tudta eljegyeztetni a lányát, Helenét Kónsztantinosszal. Fiatalon házasodtak, és trónért való tolongás helyett Kónsztantinosz a tudományok és a művészetek felé fordult. Hidd el, nagyon művelt, kedves és tudós elme. Kedvelnéd. Mikor bajba kerültem, mindössze annyit tudott elérni, hogy megajánlják nekem a patríciusnői rangot, cserébe Lekapénosz társcsászárrá koronáztatta fiait, és akkoriban lett Theophülaktosz is pátriárka. Kónsztantinosz helyett az anyja, Zoé, és Helené egész rokonsága uralkodott a birodalom fölött. Még nézni is rossz volt.

– Értem, így lettél patríciusnő.

– Akkor még nem. Nem fogadtam el, csak később. A palotához kötött volna az a státusz, ugyanakkor biztonságot nyújtott. Ez a rang üresen állt, távollétem idején senki sem tölthette be a helyem. Kónsztantinosz fenntartotta nekem, miközben ő maga sem akarta elfoglalni a trónt. Ráhagyta az öregekre, hogy viszálykodjanak egymással. Egy éjjel inkább elmenekültem ebből az őrült hatalmi háborúból, de útközben a városon kívül megtámadtak, és elrabolták tőlem a fiamat. Pár hónapos volt. Félelmemben, és mert nem tudtam, kiben bízhatok, Kratéroszhoz fordultam. Ő volt az egyetlen esélyem, elrejtett az udvar elől, és befogadott Hérakleiában. Egy ideig azt rebesgették a palotában, hogy meghaltam, bár a császár nem hitt a pletykáknak, és titokban a fél világot átkutatta utánunk, de hiába. Úgy sejtettem, hogy összeesküvés van a háttérben ellenem, ezért Kónsztantinoszt sem mertem évekig értesíteni a hollétemről, nehogy aztán az ellenségeim ismét rám találjanak. Ő abban a hitben élt, hogy a fiunk velem van. Kratérosz segítségével akartam megkeresni Merkuriuszt, azonban hét évig nem találtuk, és én nem bírtam a császár elé állni azzal, hogy elvesztettem a fiunkat, fogalmam sincs, hol lehet. Nagyon fájdalmas idő volt. Kratérosszal pedig egymásba szerettünk és összeházasodtunk. Hidd el, nem így képzeltük el a jövőnket. Aztán te is megszülettél, fényt hoztál az életünkbe. Titokban éltem ott, híreket akartunk szerezni Merkuriuszról, bármi áron a világ bármely részéből. Nem akartam visszatérni a palotába, haza akartam vinni a fiamat Hérakleiába, együtt élni veletek, távol a kígyóveremtől. Egy ideig azt hittem, megtehetem, azt hittem, elfordulhatok ellenségeimtől, és azzal minden problémát megoldottam. Akkoriban ismertük meg Satirust, rajta és a palotai kapcsolatain keresztül derítettük ki, hogy Zoé keze benne volt a gyerekrablásban. Ez elegendő indok volt, hogy levelet írjak a császárnak és beszámoljak mindenről. Arról is, hogy jelenleg közös barátunk: Kratérosz házában tartózkodom, információim szerint Zoénak tudomása van az elrabolt fiunk hollététről, segítséget kértem hát tőle. Kratérosz személyesen adta át a levelet a császárnak. Kónsztantinosz arra kért, térjek vissza a palotába, fogadjam el a számomra fenntartott patríciusnői rangot, biztosított minden támogatásáról, és hogy a föld alól is előkeríti az elveszett fiunkat. Ha pedig megtalálja, Merkuriusznak a palotában kell nevelkednie, az ő közelében, mert ez császári rendeltetése. Ezentúl megóvja a támadásoktól. Mindez parancs volt, amit nem szeghettem meg. Az olyasvalami, amit földi halandók nem tagadhatnak meg egy császárral szemben, számítottunk is rá atyáddal. Nem kívántunk kiesni a császár kegyéből, túl sokat veszíthettünk volna mindannyian. És hidd el, nem a vagyon vagy a rang volt az, ami visszatartott.

– Tényleg szereted őt. És akkor mit tett a császár, hogy szerezte vissza a fiút?

– Eljött az ideje, hogy a sarkára álljon és megvívja a legkülönösebb harcot a gyermekünkért haldokló anyjával: Zoéval. Igen, féltem, ha Zoé meghal… Az egész Impériumban mindenki tudta, hogy betegeskedik, szóval féltem, hogy magával viszi a sírba, hogy kinél rejtette el a fiamat. És ez így is esett, Zoé nem mondott el semmit Kónsztantinosznak. Halálával azonban hatalmas harc kezdődött, mert Lekapénosz a fiait is társcsászárrá koronáztatta korábban, és hiába üldözte el Alexandroszt, Kónsztantinosznak előbb saját sógoraival kellett elbánnia, akik puccsal foglalták el a trónt és száműzték apjukat Proté szigetére.

– A hercegek szigete!

– Igen, száműzött hatalmasok börtöne. Valójában kolostor.

– Nem szeretném ott végezni.

– Senki nem szeretné.

– Aztán hogy volt tovább, hogy tudtátok meg, hol van Merkuriusz, ha Zoé nem árulta el a titkot?

– Zoé nem hagyott nyomokat, nem tudtunk semmit a fiunkról, Kónsztantinosz pedig különös cselhez folyamodott. Látni akart, de tudta, nyomós ok nélkül nem tenném be a lábam a palotába. A fiam utáni vágy visszahozott hozzá. Helenét hamar kimozdítottam a csendes ájtatosságból. Amikor hírét vette, hogy visszatértem, tajtékzott a dühtől. Sejtettük, hogy mindenről tud. Kónsztantinosz leszámolt a sógoraival. Helené úgy megijedt tőlem és a kilátástól, hogy ő is a szigetre száműzöttek sorsára jut, hogy végül maga mondta el, hol van Merkuriusz, cserébe pedig alkut kötöttünk.

– Alkut…

– Egy kíméletlen alkut. Helené csak úgy árulta el a hollétét, hogy megmaradhat rangjában, és minden úgy marad, legalábbis látszólag, mint régen. Császárné volt és az is maradt, cserébe a fiamért.

– Értem már, miért gyűlölitek egymást ennyire.

– Akkor még nagyon kicsi voltál, de a zöld szemed úgy ragyogott, mint a borostyánkő. Nem hozhattalak magammal. Mindketten féltettünk az udvar és Helené bosszújától. Bevallom, mindig rettegtem, hogy Kónsztantinosz megtudja, Kratéroszt is szeretem. A császár soha nem tudhatja meg! Megértetted?

Anasztázia bólogatott és elmélyülten gondolkodott. Hirtelen mindent megértett. Georgina folytatta, csakhogy az arcán már nem könnyek folytak, hanem valami furcsa megkönnyebbülés tükröződött. Kemény vonásai meglágyultak.

– Visszatértem a palotába és aztán elmentem a fiamért, de az eltitkolt házasságunkról a te zöld szemednél nem lett volna semmi árulkodóbb. Satirus megtartotta akkori levelezésünk egy részét, amivel később zsarolt minket, és kicsikarta azt a bizonyos házassági szerződést.

– Ne is emlékeztess rá!

– Jól van. Így esett, hogy Kónsztantinosz Krisztus idejében 945. január tizenhetedikén hivatalosan is a trónra lépett. Ez Merkuriusz születésnapja, pontosan hétéves volt azon a napon.

– Ez akkor egy gesztus volt tőle?

– Igen. Az udvar tökéletesen megértette, hogy Kónsztantinosz semmiben sem hátráltatja. A két kölyök aztán hamar megkedvelte egymást, és igazi testvérekké lettek, hétéves koruktól lényegében együtt nőttek fel, és én nem bánom, hogy kedvelik egymást.

– Merkuriusz nem tud rólam, ugye?

– Nem. De azt hiszem, jobb is.

– És mi történt vele addig?

– Abd al-Mahik nagytiszteletű perzsa hadúr udvarában nevelkedett. Akkoriban még nem volt perzsa király, viszont a családja jelentős befolyással bírt, és ő mindvégig jó barátságot ápolt Zoéval. A bizánci fiúcska családjáról nem tudtak semmit, míg el nem mentem érte. Én is csak a legszükségesebbeket mondtam el Merkuriusznak. Megesik, hogy egyes úrhölgyek nemkívánt gyermekeit elviszik máshová, hogy felnevelkedjenek, de hercegeket gyakran távoli palotákban nevelnek.

– Perzsák. Mindig azt hittem, hogy ősellenségek, és végül kiderül, mennyi támasz van egy harcvonal túloldalán, amit felülír a barátság.

– Igen, ő Tasszira hercegnő nagy hatalmú atyja, aki időközben népe királya lett, és a mai napig jó barátságban van Merkuriusszal.

– Ilyen kicsi lenne a világ?

– A hatalmasok világa kicsi. Veszélyes és izgalmas, soha nem tudhatod, ki kit ismer ilyen magas körökben. Mindig fejben kell tartanod, ha megtudod, ki kinek az ellensége és kinek a barátja. Mert az bármikor jól jöhet, miközben senkinek sincs a homlokára írva. Az, hogy kedélyesen beszélgetnek egymással az ünnepeken, nem jelent semmit. A hatalom, a kapcsolatok a felszín alatt vannak, gyakran láthatatlanok. Abd al-Mahik nem véletlenül küldte el a leányát a versenyre. Szövetséget keres velünk. Tasszira valójában követként és nem versenyzőként érkezett, vele jött sok más perzsa főember is, rengeteg diplomáciai ügy, szövetséges ajánlatok. A kiválasztás csupán ürügy volt, a perzsák ki akarnak törni az Aleppóban fészkelő arab Daula emír uralma alól, keresik rajta a fogásokat, de nekünk nem tetszik, hogy másik oldalról meg a Fátimidákat támogatják Egyiptomban. Úgyhogy ez mindig bonyolult. Egy ekkora követségnek, ennyi ajándéknak kellett valami tisztességes ürügy, hogy az emír ne fogjon gyanút rögtön, bár úgy vélem, inkább kacagna Tasszira hercegnő szándékain, hogy Bizánc hercege kiválassza. Daula emír művelt, gazdag, és nem ostoba a politikai játszmákban sem, jól tudja, ez egy veszélytelen próbálkozás volt, mivel Bizánc soha nem fogadna el a trónon egy idegen leányt. Ugyanakkor gyanakodhat is a komolytalan próbálkozás miatt. A perzsa hercegnő nem üres kézzel ment haza, és nem véletlenül egy kora hajnali órán, hogy senki ne lássa. Valamint Merkuriusz sem véletlenül kísérte el őt.

– Szövetkezünk a perzsákkal az emír ellen?

– Bizánc mindig szövetkezik.

– Merkuriusz biztosan eléri, amivel megbízták, örülök, hogy ilyen fontos ember.

– A politikai szövetség mellett én azt hiszem, szerelmes abba a lányba.

– Tasszira jó barátom, ugye, nem fogsz áskálódni ellene?

– Miért tenném? Persze az emír képét szívesen megnézném, amikor megtudja, ki vette el Tasszirát. Merkuriusz is bizánci herceg. Tasszira jó választás, ahogy te is az voltál Rómanosznak. Okosabb a fiú, mint hittem.

– Miért?

– A palota olyan, mint egy hatalmas sakktábla, ahol mindenki a saját játszmáját játssza. Rómanosz mattot adott nekem, de egyben Helenének és a császárnak is úgy, hogy erről fogalma sem volt.

– Rómanosz szeret engem.

– Nem mondtam, hogy nem. Csak azt mondom, hogy hatalmas tehetség a fiú. Remélem, nem marad ott keleten, és a csatatéren is ilyen érzéke van ez ellenfelekhez.

– Háni szokott így beszélni. Ilyenkor elmegy a kedvem a beszélgetéstől…

– Anasztázia, addig tanuld meg tőlem, amit kell, míg itt vagyok. És ne feledd, lehet, hogy az csak holnapig tart. Az életed múlhat azon, amit tőlem megtudsz.

– Túl komolyan veszed ezt az egészet – suttogta a lány.

– Te viszont nem veszed eléggé komolyan, és ez aggaszt. Az életedbe is kerülhet.

– Mit tegyek, hogy nyugodt légy felőlem?

– Csak éld túl a következő két hetet – kérte Georgina.

– Veszély les rám?

– Tartsd nyitva a szemed, várható, hogy Helené lépni fog – figyelmeztette az anyja.

– Nyitva lesz a szemem, ne aggódj! És Merkuriusz? Őt nem félted?

– Hogyne félteném? De ő nem tudja, amit te, és ez így van jól.

– Most kaptam egy testvért, és máris elveszed – méltatlankodott Anasztázia.

– Sajnálom.

– Az is valami, hogy tudom. Már mindent értek. Kell egy kis idő, míg átgondolom.

– Kárpótolnálak, ám ez a bíborgyűrűügy meglehetősen nehéz. A császárnő gyűrűje mindig piros kővel készült, a császáré és Rómanoszé fekete köves, a hercegnőké rózsaszín, a közeli férfirokonoké kék, a nőrokonoké sárga…

– Van rá ötletem, mivel tudnék kiengesztelődni. A zöld szemem miatt voltál kénytelen megtagadni. Akkor most segíts! Azt akarom, hogy az én bíborgyűrűm zöld köves legyen. Azt akarom, hogy többé ne feledd, ez a szempár sokat sírt, amikor hiányoztál. Még virágot is vittem a sírodra, mindig halott asszonyként gondoltam rád! Ha ezt elintézed nekem, és persze azt is, hogy Rómanosz után tudjak menni a háborúba, megbocsátok. Nem mintha úgy érezném ezek után, hogy lenne mit, nem te voltál kegyetlen, hanem a körülmények.

– Nem akartam, hogy ismét eltávolodj tőlem! Ez a hadjárat, meglehet, hónapokig tart majd, vagy egy évig is akár – figyelmeztette gondterhelten.

– Hát gyere velem!

– Azt semmiképpen. Árulkodó lenne. Nekem nincs dolgom a csatában. Biztos vagyok benne, te is csalódni fogsz, nem olyan az, mint amilyennek innen elképzeled. Az ott nem hősies férfiak dicsőséges küzdelme lesz.

– Hát mi más?

– Kíméletlen öldöklés, olyan, amilyet még nem láttál.

– Mégis milyen?

– A férfiak, akiket azelőtt hősnek láttál, méltatlanul elhullnak. Azok ott a csatában meghalnak, maguk alá csinálnak, hánynak, és széttrancsírozott tagjaikat keresik a ganéban. Nem nyüszítenek, hanem úgy üvöltenek, mintha fél lábbal már a pokolban égnének. És a legrosszabb, amikor már nem is mozdulnak és ezrével fekszenek egymáson, amikor már csak húsdarabként vannak ebben a világban, és a vérüket hátrahagyva a sárban lelkük egy mennyei mezőn folytatja a harcot az Úristenért. A csatatér nem az a hely, ahol embereket látsz, ott megpillantod a poklot, és ha ez így lesz, többé a világot sem látod olyannak, amilyen előtte volt.

– Biztos vagyok benne, hogy megtalálom a dolgom. Rómanosz mellett van a helyem.

– Miért nem engedsz ebből?

– Neked megmondom, anya, ha nem vagyok a császár mellett, túlságosan elkalandoznak a gondolataim.

– Ó. Kezdem érteni… – mosolyodott el Georgina.

– Velem kell jönnöd.

– Maradok. Helené túl veszélyes, ha elutaznék fél évre, mérges kígyókkal béleltetné ki a lakosztályaink minden zugát. Szemmel kell tartanom, tényleg nem mehetek.

– Anya! Itt és most megesküszöm neked, hogy elbánok Helenével. Úgy, ahogy még senki! Nem kell sok idő, és te meg én a Daphné Palota úrnői leszünk! Ígérem! De most Rómanosz után kell mennem, különben elveszítem őt itt belül a szívemben!

Anasztázia mélyen a patríciusnő szemébe nézett, sütött róla az indulat. Nem tudott erre semmit sem szólni, meghatódva bámulta a leányt, akiből az akarat esküben tört elő. Ó, bár ilyen egyszerű lenne elbánni Helenével! Végül megölelték egymást. Némán és hüppögve. Mit számít, mit gondolnak a katonák két nőről, akik a parton jelét adják összetartozásuknak. De nem szabad túlzásba esniük.

– Kérlek, győzd meg a császárt, engedjen el! Ott kell lennem vele!

– A gyűrű még ma meglesz.

– A flotta öt részre osztva megy keletre, ma Niképhorosz Phókasz serege is indul, délben. Már utánakérdeztem. Kratérosz is bízik benne, vele elmehetnék a férjem után…

– Meglátom, mit tehetek a császárral, eltarthat egy ideig, ma még ne készülj, de talán holnap… – ígérte az asszony, azonban Anasztázia megérezte benne az árnyalt képmutatást. Georgina nem akarja elengedni, fáj elválnia tőle, valójában halálosan bizonytalan abban, hogy segítsen elmenni a palotából vagy sem. Mintha szándékosan becsapná, hiszen az imént még arról beszéltek, milyen veszélyes itt lenni. Anasztázia csipetnyit duzzogva elhallgatott, és azon tanakodott magában, mit tehetne, hogy délben elérje Niképhorosz Phókasz hajóinak indulását. Természetesen a legnagyobb titokban. Sajgó szívvel gondolt rá, milyen reménytelen vállalkozás. Nem szeghet császári parancsot, azért még neki is a fejével kellene fizetnie.

Útban a reggelivel megterített asztalhoz Anasztáziának feltűnt, hogy leányai ismét nagyon kimértek, fegyelmezettek és csendesek. Nem tudta, hogy Tasszira mi módon változtatta meg őket, vagy talán a palotában kaphattak némi oktatást, de hirtelen tökéletesen idegennek tűntek. A császárnő környezetében tudni kellett viselkedni rangos, tiszteletet ébresztő, megfontolt rabszolgákként, ám hiányzott belőlük a régi élet. Sehol semmi cserfesség, kacagás, rendetlenkedés, kuncogni sem nagyon hallotta már őket. Laundriff feketés bőrszíne ellenére valósággal sápadtnak, már-már halálra vált szürkének tűnt. Mozdulatlanul állt és maga elé bámult, akár egy szobor. Ilyenek, mióta visszakaptam őket.

Az asztalnál óvatosabban beszéltek, hivatalos feladatokról esett szó, amiknek Anasztázia a felét sem tudta megjegyezni, pedig mind rá várt. Gondolatai inkább a hadjárat körül kalandoztak el, és hogy szívesebben forgatna kardot, mint hogy audienciát tartson. A pillantása megakadt a főtt tojásokon, és épp kinyújtotta a kezét egyért, amikor olyasmi történt, amire senki sem számított. Laundriff váratlanul odaugrott, elkapta a kezét, és kiütötte belőle a tojást, mielőtt még a császárnő bekaphatta volna a falatot.

– Bocsáss meg, úrnőm! – szűkölt ijedten, és azonnal zokogva térdre rogyott a homokban, az asztal mellett. Anasztázia és Georgina meglepetten egymásra pillantottak. A fekete lány bocsánatért könyörgött, folyton azt hajtogatta, „bocsáss meg úrnőm”, egészen leizzadt, arca csillogott, a keze remegett. Előbb csak bámulta a tojást, majd a következő pillanatban kézzel belemarkolt, és elkezdte magába tömni. Sietve megrágta, miközben tovább hüppögött és hamarjában lenyelte az ételt. Rémülten meredt úrnőjére. Ezen a napon ő volt a kóstoló, úgy tűnt, valami nagyon nincs rendben a teríték körül.

Ekkorra a patríciusnő felugrott a helyéről, és a katonák felé intett. Alig egy szívdobbanás múlva fegyvereikkel csörögve körülállták őket. Georgina a rabszolgalányhoz sietett, Anasztázia pedig odatérdelt a földre hanyatló lány mellé.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Anasztázia, és Georginára pillantott, akiről lerítt, hogy kétségbe van esve. Fújtatott a dühtől, mint egy felhergelt medve a Hippodromban. Talán tudta, mi történik, de csak állt ott tétlenül, és megvetően méregette a fekete rabszolgaleányt.

– Mérget tett az ételedbe!

Laundriff eldőlt, mint egy zsák, Anasztázia tartotta meg, ahogy tudta. Értetlenül bámulta a leányt, miközben az hadarva motyogni kezdett.

– Azt mondta… a konyhában… azt mondta, ez méreg. Ebben a gyűrűben, és ha nem teszem meg, holnapra megöl. Nekem mindenhogy végem van, úrnőm! Bocsáss meg, bocsáss meg… hogy egyáltalán megpróbáltam! Nem tudtam, mit tegyek!

– Ki volt az, felismerted? – faggatta a patríciusnő, de választ nem kapott.

– Laundriff… Istenem! Ne! Te kis buta, hát elmondhattad volna.

– Hátulról fogott a torkomra kést… és ezt a gyűrűt hagyta…

– Nem gyanakszol senkire? – faggatta tovább Georgina.

– Férfi. Ismeretlen hang volt, mély, sose hallottam…

Anasztázia hitetlenkedve nézte, ahogy Laundriff meg-megrándult. Aztán habzó szájjal suttogta tovább, hogy bocsásson meg neki. Ott térdelt a leány mellett, fogta a kezét, megölelte, de szólni is alig bírt, csak kínkeservesen sírt.

Ekkorra mind tudták, mi történt. Laundriff levette a gyűrűt, a tenyerébe rejtette, aztán egy nagy rándulással örökre kilehelte a lelkét. Hirtelen különös, keserű mandulaillat lengte körül, mire Anasztázia sírva hajtotta fejét a leányhoz, és felüvöltött:

– Nem, ez nem lehet! Ne halj meg! Laundriff! – keservesen sírt, aztán sírás közben ringatni kezdte a rabszolgalány holttestét, ahogy babákat szokás, és elcsukló hangon suttogott neki. – Maradj velem, kicsikém, maradj velem. Megengedem, hogy használd a pávás fülbevalómat… Tudod, mit? Neked adom, a tiéd lehet! És ehetsz még sok mogyorót, nagyon sokat! Amennyit csak akarsz! Csak ne hagyj itt, Laundriff…

Latifa nem tudta elhinni, amit lát, csak csóválta a fejét, Sienna és Tabucco pedig eszeveszett sikoltozásba kezdtek. Velőt rázó hangjuktól a környéken mindenki felkapta a fejét.

– Elég ebből! – morogta a patríciusnő, és leguggolt hozzájuk. – Kíséretet!

– Sorakozzatok! – dörmögte élesen egy férfihang, ám Anasztázia még könnyes szemmel rázta Laundriff holttestét, hátha visszatérne belé az élet, de annak hosszú, bársonyos fekete bőrű karja a szürkésfehér homokra ernyedt, s a feje élettelenül hanyatlott hátra. A patríciusnő odanyúlt és kivette a gyűrűt a rabszolgalány kezéből, megforgatta maga előtt: egy fehér sárkányt ábrázolt. Ha lehetett sápadtabb, mint annak előtte volt, most még jobban elfehéredett.

Anasztázia érezte, hogy valaki hirtelen felrántja a földről, csakhogy a könnyeitől semmit sem látott.

– Gyere! – szorította meg Georgina, és kíméletlen erővel húzta el a mandulaszagú halott leánytól. A rabszolgák mind sírós szemmel pillantottak utánuk. Anasztázia nem látott a könnyeitől, azonban kisvártatva már a folyosókon siettek készenlétben álló katonák gyűrűjében. Kiabálás hallatszott és Sienna újabb, távoli sikolya. Fájdalmas sírása áthallatszott a falakon, mintha a hangja követné őket. Anasztáziának fogalma sem volt, most mi lesz. Csak azt tudták mind, valaki meg akarta mérgezni a legközelebbi, legszemélyesebb rabszolgáján keresztül. Jó ideig meneteltek, Anasztázia magánkívül hüppögött, miközben kanyarogtak a folyosókon, nem is tudta, merre járnak éppen, egyébként is bármikor képes lett volna itt eltévedni. Végül a patríciusnő palotabéli lakosztályába értek, majd néhány utasítás kiadását követően végre-valahára kettesben maradtak.

– A közeledbe férkőzött – sziszegte Georgina dühösen, az arcára kiült a palotai élet kíméletlensége. – Most a lakosztályomban maradsz, azonban készülnöd kell, mert még ma hajóra szállsz.

– És a lányok?

– Pardiusz megy veled, és két rabszolgád. Mindent elintézek. Laundriff most áldozta fel magát érted, kellően bizonyított, a többiek is kapnak rá esélyt. Az egyiket itt tartom, segíthet megtalálni a merénylőt, talán kap egy újabb ajánlatot. Ezt bízd rám!

– Rendben, de vigyázz rá!

– Vigyázok.

– Mégsem tudsz hát megvédeni?

– Tévedsz. Ez most valami más, ez valami váratlan, ami nem illik ide. Leányod ezt kapta a támadótól – nyitotta ki a tenyerét a patríciusnő, és Anasztázia elé nyújtotta a kis tárgyat.

– Egy gyűrű.

Georgina lepattintotta a tetejét, kékesfehér port találtak a gyűrű belsejében, s a kis tartály majdnem tele volt.

– Alig használt belőle. Nagyon erős, kegyetlen méreg, bármi is ez. A mandulaszagból egy bizonyos szerre gyanakszom, ami rettentően drága és ritka. Az lesz a legjobb, ha megtartod, bármikor hasznodra lehet.

– És ez a figura?

– Egy fehér sárkány. Gyönyörű munka. Egyszer régen láttam már ilyet, egy levélen, és akkor sem tudtuk, kié lehet.

– Nincs senki, aki használná ezt a szimbólumot?

– De van! Aki épp most akart megmérgezni téged. Sokáig azt hittem, már nem is él, és most ismét megmutatta magát. Fogalmam sincs, ki lehet. Nincs a palotai szokásjogban és a postaszolgálatban sem olyan ember, aki hivatalosan használná pecséten, zászlón, címerben, a seregen belül vagy bárhol. Évek óta keresem ezt az embert, viszont nem tudom, ki ő. Miközben még az is megeshet, hogy mindennap elcsevegek vele.

– Azt beszélik, hogy Helené…

– Elég! Ne mondd ki itt, amit gondolsz, szentségtörés! Azt hiszem, egyre gondolunk! Keresek bizonyítékot, ha nem ő az, akkor neki dolgozik! A gyűrűt tartsd meg, vedd csak fel, így ártalmatlan, ha valaki jobban megbámulná, esetleg kifaggathatod, hol találkozott ezzel a jellel. És ne számíts sok jóra. Most arra kell összpontosítanunk, hogy titokban elérd a hajót! Viheted a lovadat, adok pénzt és a legjobb katonáimat. Ötvenet. Inkább százat!

– Nem kell annyi.

– De igen! Szükség lesz rájuk. Ők a legjobbak. Nagy részük hun és kazár, ismerik az odjogur török fajtáját. Megvédenek a legnagyobb bajban is, ha elbukna a hadjárat.

– Olyanok, mint Kagan?

– Nem teljesen, egy tarján soha nem állna be császári testőrnek. Ezek jórészt nyékiek meg kazárok. Ez a szolgálatuk, mind valamiféle tartozást ró le a népe felé ezzel, bár nem tudom, mifélét. Nem értem őket, és nem is érdekelnek a kelleténél jobban. Viszont jól jegyezd meg, nem rabszolgák, szabadok! Ehhez méltó elbánást érdemelnek. Bort nem isznak, magas a zsoldjuk is, ezenfelül nem ostobák, megbízhatók és becsületesek. Nincsenek kasztrálva, légy óvatos velük, az ördög egy férfiban sem alszik.

– Sejtem!

– Sajnálom, hogy nincs időnk megbeszélni a dolgodat Kagannal, azonban megbízom benned. A Halhatatlanok légiója a legjobb, Rómanosz százat visz magával a csatába, mind kész feláldozni magát érte, bármikor, ha kell…

– És a császár ehhez mit fog szólni? Megtiltotta, hogy…

– A császárt bízd rám! Niképhorosz tekintélyes hajóraja nemsokára útnak indul, nem maradt időnk! Készülj és siess! Ne feledd, a fehér sárkány bárki lehet, akár ő is, fontold meg, mennyire avatod be bizalmadba ezen a hosszú úton! Mindig legyen melletted valaki, soha ne egyél olyat, amit előtted nem kóstoltak meg, és légy nagyon résen! Bármely sötét sarokban lapulhat egy merénylő. Most megkeresem a császárt, azonnali parancs kell Phókasz hadvezérnek, különben a közelébe se mehetünk a hajóinak.

Anasztázia arcára ragacsosan rászáradtak a könnyei, viszketett a helyük és megdörgölte az arcát. Felnézett a patríciusnőre, elfogta a félelem. Végül megkeményítette arcvonásait, aztán miközben átvette, majd ujjára húzta a fehér sárkányos tűzzománcozott aranygyűrűt, bólintott.

– Bízz bennem, Georgina! És tudd meg, ki ez a titokzatos merénylő! El akarok bánni vele, hogy megkeserülje a világra jöttét is!

A patríciusnő nem válaszolt, csak egy félmosolyt engedett meg, amiben ott bujkált az elégedettség. Először fordult meg a fejében, hogy Anasztázia káprázatos császárnő lesz, és mellette végre ő is leszámolhat minden ellenségével.

Léna tüdejéből kiszaladt a levegő, dermedt testtel gömbölyödött össze a szőnyegen, és a kíntól akarva sem tudott ellazulni. Az izmai pattanásig feszültek a bekapott rúgás miatt. Arra gondolt, Samirnak a csizmája is éppolyan kemény, mint amennyire makacs és követelőző ő maga. Nyögdécselt, s igyekezett nem túlságosan remegni a gyomrába kúszó fájdalomtól. A vért nézte a padlón, amit az előbb köpött ki, levegőt akart, nem azt az ízt a szájában, ami a szilkék fémes ízére emlékeztette. Régi, eltemetett istenekre gondolt, fátyolos, folyton váltakozó arcaikra, hogy milyen is tükrükben az ember.

Régebben Samir kedvelte, noha mindig egykedvűen leste csendes szolgakedvességét, és idővel Léna megtanulta a férfi kézmozdulatainak titkos nyelvét, akaratlanul is olvasott belőle. Megtanulta ellentmondás és feltételek nélkül kiszolgálni őt, aki mindig gyötörte, s ha ezért jobban sírt, olyankor többet adott neki az ostorok csapásából. Jól ismerte a kérges, szögletes öklöt, ami olyan keményet ütött, hogy kiserkent szájából a vér, ott előtte, a padlóra. Nem sírt hát, Samir nem tűrte a sírást egyetlen szolgától sem, a gall nő már különben sem tudott sírni. Léna ugyanis idővel elfeledte, milyen a megnyílt lélek, bensőjében felsikoltó sebei mindig elnémultak, a kapuk odabent a lelkében egytől egyig bezárultak, és már csak az emberarcok váltakozása ijesztette meg.

León miatt azonban átalakult benne valami, mintha belopózott volna lelkének titkos, mélyen elzárt virágoskertjébe, mert az ő arca továbbra is ott lebegett Léna lelki szemei előtt, hiába várta, nem akart tovatűnni. A Samirtól kapott pofon az eddigieknél is fájdalmasabb volt, szinte égette a bőrét, marta a húsa legmélyét, amit kívül meg csípett a szivárgó, sós vér. Tudta, a férfi addig üti, amíg meg nem kapja, amit akar.

– Beszélj, te szajha! Leónnal háltál, mindent tudsz róluk! Niképhorosz Phókaszt akarom! Holtan! Beszélj, vagy agyonverlek! – üvöltötte haragtól eltorzult képpel, szájából nyál fröccsent, amin csillogva szaladt át a délutáni napfény. Léna pedig elhatározta, ez egyszer, most az egyszer az életében, ha belehal is, önszántából nem adja meg neki, amit akar. Nem mond semmit a rómairól!

– Miért nem kérdezted meg tőle? Akkor lett volna ilyen nagy pofád, amikor még itt voltak! – vágott vissza, majd köpött egy véreset a padlóra.

– Miért hagyták el a szigetet?

– Nem tudom.

– A Phókaszok ok nélkül nem tesznek ilyet…

– Csapdába csalnak úgyis, és kibeleznek! – kárörvendett Léna.

– Rohadj meg, te ribanc! – förmedt rá megint a férfi, aztán újfent belerúgott. Puff! Ezúttal lentebbre és többször. Léna alig látott, csak feküdt a földön, fetrengett. A kibuggyanó könnyek remegő homályából lassan kibontakozott a rojtos szélű, színes szőnyeg, amiről eszébe jutott, hogy ebben a szobában néhány nappal ezelőtt még egészen máshogy bánt vele a római hadvezér. Újabb rúgás puffant a testén, megfeszítette magát, így a következő már nem fájt annyira. Leónért hallgatnom kell! Ha soha többé nem látom őt, akkor is! Ennyivel tartozik neki a kedvességéért, noha aztán végül ő is ellökte magától. Nem tartozott így még senkihez, nem ragaszkodott így még férfihoz, ilyen makacssággal. Maga sem értette, honnan van benne ehhez erő.

Samir azonnal visszatért, amint a rómaiak elmentek a szigetről. Léna elhatározta, hogy inkább meghal, de nem fogja árulásra kényszeríteni ez az istentelen arab. A szíve megkérgesedett, és nevetni kezdett. Előbb csak halkan, aztán a fájdalma is átszellemült a nevetésbe, és nem bírta abbahagyni, nyála véresen csurrant le felrepedt szája fájó szegletéből.

Kopogtak, mire Léna elképzelte, León lép be, hogy megmentse. Hisz felszabadította. Akik szabadok, azokat néha megmentik. Ő legalábbis hinni akart ebben.

– Ne most! – parancsolta kifelé a jövevényt a kalóz.

Ezután Samir dühödten arcul köpte a nőt, mintha azért is mérges lenne rá, hogy megzavarták őket, miközben még ki is neveti. Sebhelyes képén ott ült a megvetés és a remegő düh.

– Öregszem már, Samir, rosszul tűröm a verést.

– Elszemtelenedtél! De majd megnevellek! Ha addig élek is!

– Addig élsz, erre esküszöm – fenyegette erőtlenül a nő.

– Nagy a pofád, szajha!

– Már nem vagyok rabszolga, felszabadítottak! Nem tehetsz velem azt, amit akarsz!

Ekkor Léna elkapta Samir lábszárát, és minden erejét összeszedve felnézett rá:

– Intézz el inkább most, mert ha életben hagysz, egy nap én foglak megölni ezért! – ígérte a nő, mire Samir dühös képe még nagyobb haragba borult, értette a fenyegetést, aztán pedig váratlanul éktelen röhögésben tört ki.

– Ostoba vagy te ahhoz!

– Engedj el!– nyüszítette Léna.

– Felszabadító levél! Nézzük csak, nem erre gondolsz? – Azzal meglengetett egy papirost és hahotázott a tartalmán, aztán lassan, színpadiasan, gonosz vigyorral széttépte, szinte élvezettel hallgatta, ahogy cafatokra szakad a roppanó papír. Aztán tovább nevetett. Valaki belépett, a kalózvezér csak ezért nem rúgott bele Lénába újra, mert figyelmét az új hírek kötötték le.

– Mondtam, hogy ne most! – üvöltötte hisztérikusan, mire a belépők a földre borulva motyogtak valamit.

Nem León jött, állapította meg Léna egy tétova pillantással, ahogy a szolgákra nézett, majd a kintről beszűrődő fénybe, aztán teljesen elhomályosult előtte a világ. Már csak távolról hallotta a hangokat, amint a férfi azt parancsolja, vigyék őt a hajóra. Ennyit a felszabadulásáról. Örök életére rabszolga marad.

Továbbállnak hát, és Samir magával fogja vinni! Nem, az nem lehet! León itt fog keresni a közelben, nem mehetek el innen! Belül néma üvöltéssel tiltakozott, de mozdulni, szólni már nem tudott. Durva férfikezeket érzett a testén, akik felemelték, és legközelebb, talán órákkal később már a nyílt tengeren ringatózó hajó napsütéses padlóján tért magához.

Tehetetlenül feküdt, ernyedten adta át magát a hajógerincen húzódó szálfákhoz kötve a mindig hullámzó tenger mozgásának. Megállapította, hogy a hajó tatjában fekszik, a lyuk mellett, ahová jobb híján pisálni jártak a kalózok. Zöld hátú legyek lepték el a mocskos deszkákat és éktelen bűz szökött az orrába. Úgy érezte magát, mintha kidobták volna a ganédombra, mint a tyúkbelet. Ez tehát a sorsa, Samir magával viszi a szigetre. Kandakba mennek. Távolról, de tisztán hallotta a szavakat. Bal szeme feldagadt, nem nyílt, ahogy kellene, fájdalom nyilallt bele, bántotta a fény is. Végignézett magán, amennyire tudott a vakító fényárban, ruháját megtépték, fájt a combja, valószínűleg megerőszakolták, amíg öntudatlanul feküdt. Lucskosnak és mindennél szerencsétlenebbnek érezte magát. Bármit megtehetnek vele, kifordíthatják a beleit is, ha akarják. Azon kapta magát, már az sem érdekeli, ha megölik. Talán kegyesebb lenne ennél a halál is, ereje sincs védekezni vagy felemelni a kezét. Nem megy.

– Előbb Narboszra megyünk – hallotta a távolabbi utasítást, Samir parancsát, és epeként ömlött el arcán a keserű fintor. Összerándult a gyomra. Narbosz. A Phókaszok szigete. Talán mégiscsak elárulta volna Leónt? Vajon honnan tudta meg Samir, hol keresse Niképhoroszt? Vajon ki köpött neki? Valaki elárulta őket, de ki tudhatta ezt? Léna szívből remélte, hogy Samir emberei nem járnak sikerrel, és meg sem tudják közelíteni ezt a Bizánchoz egészen közel eső kis szigetet. Azt beszélik, túl sok az őrjáratozó római hadihajó arrafelé. Fájdalmasan összeszorult a szíve, nem tudja figyelmeztetni őket a veszélyre. Kiszáradt a szája. Remélte, nem ő árulta el a Phókaszokat öntudatlanságában, és mégsem tudhatta biztosan. Ez utóbbi végképp elkeserítette.

Szótlanul tűrte, hogy az egyik arra járó kalóz bokán rúgja, de azért megpróbált felnézni. A nő összébb húzta magát inkább, amíg a férfi a sarokba vizelt. Léna feje hasogatott a fájdalomtól, ami annyira rosszul esett neki, hogy vissza is hanyatlott a fára. Úgy feküdt ott, mint egy tehetetlenül haldokló állat. A férfi dolga végeztével odébb ment, aztán rögtön vissza is jött és letérdelt mellé. A tarkója alá nyúlt, kezében kopott szilke, amiben víz csillant, a gyémántfényű napot tükrözte vissza. Vizet kapott hát, előbb bizonytalanul, majd szinte harapva és mohón kiitta. Továbbra is elvakította a fényes égbolt. Az edény kiürült, fura hangon koppant, ahogy a férfi maga mellé hajította a hajófedélzeten. Léna tehetetlenül tűrte, ahogy a kalóz negédes hangon érthetetlen szavakat suttogott a fülébe. A férfi egy perc múlva teljes testsúlyával rajta feküdt, és hörögve döfködte. Beszélt valamit, de már nem értette, túl erős tájszólással, furcsa szavakat használt. A hangsúlyából ítélve meg volt győződve, hogy nagy örömöt okoz a nőnek, akit már nem érdekelt, mit hord össze az a szemétláda. Kérdezés nélkül vette el, amit szabad emberként senkinek nem akart volna odaadni, de Lénának nem maradt ereje se szólni, se védekezni. Könyörgőn pillantott ép szemével az idegen férfiarcra, reménytelenül.

Amíg az ügyködött rajta, azon tűnődött, hogy ezek szerint Samir odadobta a kalózoknak. Átkozott! Jönnek majd még, büdös ruhákban, mosdatlan hímtagjaikkal kevélykednek, bűzös szájukkal csókolgatják. Samir nagyon dühös lehet rá! De ez azt jelenti, hogy nem beszélt! A gondolatra pedig halovány öröm rebbent át az arcán. Nem árulta el Leónt! Aztán beléhasított a félelem, vajon mi vár rá még ezek után? A mohó férfi valami futó örömöt látva a nő arcán azonnal beleélvezett. Léna keze görcsbe rándult, és magában némán megesküdött, hogy ezért még bosszút áll. Túl akarta élni, hogy aztán egy napon, ha majd eljön az idő, és számára is kisüt a nap, jobb élet jön, akkor majd megölhesse ezt az arab kutyát, aki ide dobta. Ezeknek. Kitart, hogy megölhesse Samirt, majd egyszer, egy napon. Akkor megöli ezt a fogatlan, hörgő kutyát is, aki a magját engedi belé éppen.

Leónnak azt ígérte, a városban marad, azonban mindketten tudták, menekülnie kell, nem maradhat ott, megígérte magának, hogy elmegy Syrakuzából, örökre. Ment is volna, de Samir emberei elfogták.

Felpillantott. Többen körülállták őket, hahotázva a nadrágjukban matattak. Mire a vizet hozó feltápászkodott, már össze is verekedtek, hogy ki legyen a következő. Léna lába közt meleg folyadék csordogált, bűzösen gőzölgött fel, azt hitte, a gyomra is kifordul és mindjárt hányni fog. Azt kívánta, bár elájulhatna, de nem sikerült. Élete legborzalmasabb órája következett. A következőnél már sírt, azt mondogatta magában, hogy ez csak egy rossz álom, s mindjárt véget ér. A faggyúszagú arab összeharapdálta az alig négy fogával Léna vállát, a mellét és a nyakát. Az azt követőnél meg már nem tudta tovább tartani, görcsösen reszketve maga alá vizelt, hiába kérte, hogy engedjék dolgát végezni, csak kinevették. Azt hitték, örömében remeg.

Miután befejezték a játszadozást, a kalózok leöntötték egy nagy vödör hideg vízzel, aztán otthagyták. Léna csendesen zokogott, minden tagja rázkódott, még legbelül a lelke is.

– Ezért megfizettek – dünnyögte az orra alatt, bár valójában csak magában hümmögött, és megremegett combján a hús, ahogy nagy nehezen, lassan összezárta a lábait. A csontjai nagyon fájtak, ahogy a férfiak testsúlya odanyomta a padlóhoz, úgy érezte, kitörték a medencéjéből a lábát, és többé felállni sem bír. Talán vérzik is. Próbálta megjegyezni az arcokat, csakhogy ezek mind olyan egyformák voltak, mint a szaguk, és tudta, sosem találja meg őket, ha most nem fedez fel rajtuk valami ismertetőjegyet.

Léna tudta, nem képes figyelmeztetni Leónt az alattomban közelgő veszélyre, ami majd a kertek alatt lopakodik be a narboszi házba. Biztosan szép nyári villa lehet, úgy képzelte. Gyönyörűnek! Aztán szinte látta maga előtt a kalózokat az éjszaka leple alatt osonni a sziget fövenyén, és összeszorult a szíve. León mesélt neki Narbosz édes gyümölcseiről, a szép házról, a pompáról és a család szerető erejéről. Sosem tudja már meg, milyen az. Pedig mennyire szeretett volna elmenni egyszer abba a mesébe illő házba, akár szolgálni is.

Nincs most ereje aggodalomra, pihennie kell. Gyógyulni. Később majd bosszút áll. Később. A birkafaggyú és a savanyú leheletek, rothadt fogak bűze, a rátapadt vizes ruha, amitől viszketett a bőre, de vakarózni sem bírt, a még mindig vakító nap is az égen örökre a lelkébe égett. Hánynia kellett, a bőrét csípte a tengervíz, maga mellé volt kénytelen öklendezni. Alig egy szívdobbanással később pedig végre elájult, azt gondolván, hogy talán a halál most mégis kegyesen magához öleli.

Kagan tudta, csak a palotában készítenek ilyen illatú főzetet, melynek párájával, ha egy nő bevonja magát, minden férfi testébe lángot lop a vágyakozás, mint a mitológiák hőseibe, és úgy kúszik keresztül rajtuk a bizsergés, mint a mindent elsöprő lelemény a hős Odüsszeuszban. Anasztázia csak egy illatot hagyott meg neki, mely ott lebegett fölötte, amikor a boltív alatt szinte dadogva mondta, hogy: „Ha holnap kiválaszt a császár…” Zöld szeme ragyogott, mint egy különleges borostyánkő, kétségbeesett pillantásának emléke szívébe markolt a bús karchánnak. Talán másként kellett volna döntenie akkor? El kellett volna futnia vele messzi, olyan messze, hogy soha senki ne találjon rájuk? Nem. Olyan messzeség nincs, a köztük tátongó szakadékot nem hághatják át. Egy napon eljöhet az idő, amikor meggyőződhet ennek a döntésnek a helyességéről. Egy római fruska nem húzhatja keresztbe egy hun vezér számításait. Miféle férfi volna akkor? Csakhogy a szíve legbelül mégiscsak utána sóvárgott.

Mire belépett a sátorba, mire félrehúzták előtte Taksony nagyfejedelem testőrei a függönyöket, nem járt más az eszében, csak a zsebében lapuló míves üvegcse, mely megőrizte a zöld szemű lány felejthetetlen illatát. Ez minden, ami megmaradt neki belőle, hiszen időközben ez a zöld szemű Bizánc első asszonya lett, hatalmas, a távoli palota és birodalom úrnője, ki ájtatosságba merül, míg hazavárja a háborúból a férjét. Már az első naptól várja, midőn még csak megindulnak a császár roppant seregei a napsütötte Kelet felé. Ott ül majd sápatagon díszes, gazdag palotája ablakában, kémleli a tenger távoli horizontját, epedve várja a háborúból hazaszállingózó híreket. És elfelejti majd a hunt. Akarattal, idővel. Leánylelke és teste balzsamokban és pompában úszik, asszonnyá érik, császárnővé, mit érdekli már őt egy jelentéktelen barbár abban a szörnyű bánatban és végtelennek tűnő ájtatos várakozásban, amivel a messzi harcokban járó császárára gondol inkább? És ennek így kell lennie. Nem kért asszonyt a nagy szellemektől, Hajnal figyelmeztette, le kell mondania róla. Le is mondott. Egyszer. De vajon képes lesz rá egy következő alkalommal?

A rómaiak oly különösen élnek ott. Hiába érti szavukat, nem fogadják be. Azt hiszik, és tekintetükkel nyilvánvalóvá teszik, hogy Kagan, a hunok tarján fejedelme nem római, hanem dölyfös barbár, aki nem fél a vértől, és durva, mint a daróc. Mégis mi módon érthetné meg a Logoszt? Hisz van sajátja is. Csendes szavak mögött, magyar nők mosolyában, szívében, és a férfiak karjának, lelkének erejében. Lovaikban, tüzeikben, gyermekeikben. Van ebben élet, ezernyi, és nekik olyan idegen, olyan ismeretlen, mégis többre tartják magukat másoknál, míg csak dölyf beszél belőlük, a természet szeretetét nem ismerik. Lehet-e így okosabb a római a hunnál? Bizánc már csak ilyen, ad és elvesz.

– Jöjj, Kagan! Már vártalak – sürgette vidáman Taksony nagyfejedelem, és Kagan furcsállva nézett rá, nemigen látta még ilyen jókedvűnek. Taksony nagydarab, termetes férfi volt, erős, mint egy büszke bölény, egyenes mozdulatú és hosszú lábú, akár egy konok bak. Kiborotvált fején meggyűrődtek a redők a vastag tarkón, ahogy tekintetét fentebb emelte ültében. Kék szeme világított, napbarnított bőrének sötétjéből a tűz fénye táncolt szögletes mosolyán. Taksony vezér kíváncsi, mosolyráncaiba azonban sejtelmes árnyékok is ültek. Mindenkit elküldött már, hogy nyugodtan beszélhessenek egymással, és Kagan egyáltalán nem csodálkozott, hogy magához hívta. Számított rá, hogy a nagyfejedelem számon kéri majd. Egy szó nem sok, annyit sem váltottak egymással, mióta megérkezett. A gyűlést követően azonnal meg is választották, így a szertartás lefoglalta előző estéjüket, és akkor a hajába fonták minden törzs ezüst hajgyűrűit, így az is tudhatta, hogy milyen magas rangú hun, aki először látta. Fogadta azokat, akik elé járultak, a tömegben is csak egyszer pillantotta meg a fejedelemasszony kíváncsi tekintetét. Csupán egy pillantásból kívánta megtudni, hogy kisebbik fia, Gyevel körül minden a legnagyobb rendben van. Kagan tudta, bővebben is be kell számolnia a fiúról, mielőtt továbbállna a Bizáncnak ígért zsoldosokkal.

– Mikorra lesz meg a sereg?

– Hajnalban indulunk, nagyuram.

– Gyorsan ment. Ebből is látszik, hogy te vagy a legjobb választás.

– Hamar elválik.

– Tudom én! Mielőtt bármiről szólnál, hallanék a fiamról, ha nem bánod. Hogy megy sora ama távoli országban, ahol túszul ejtették és kis híján keresztbe mártották? Mesélj! Ugye, nem szenved hiányt semmiben?

– Semmiben, nagyuram.

– Okosodik-e? Gyakorol-e rendesen?

– Minden napon.

– Vív és nyilazik?

– Igen.

– Lovagol is?

– Igen. De tanulja a hadak vezetését és más népek szavát is.

– Harcra nevelik a fiamat, és nem értem, miért. Ha Bizánccal egy napon szembekerül, azzal a hadi tudománnyal, amit ott tanítanak neki, győzhet?

– Nem tudom. Győzhet is. A rómaiak célja nem a háború – mondta Kagan, és a két férfi tekintete gondterhelten egymásba kapaszkodott. – Bizánc nem akar háborút velünk, de azt igen, hogy mi legyőzzük az ő ellenségeiket.

– Ezért tanítják ily buzgón?

– Ezért.

– Igazad lehet, Bizánc éppen ilyen alattomos a békében is! Hasznos-e, amit ott tanul?

– Igen, hasznos. Az nem baj, ha tud mások fejével is gondolkodni nagy és idegen hadakról. De a mi ősi tudásunk abban nincs benne, és nem is lehet.

– Te azonban átadod néki azt.

– Természetesen megteszem, ami tőlem telik.

– Jöjj, ülj le! Hallom, lovakkal ajándékoztad meg, és királynak kívánnád – jegyezte meg Taksony kicsit élesebben, mint illendő volna. Tekintete sokatmondón elkomorult. Végre már a régi megszokott arca, amiről senki sem hinné, hogy képes mosollyal oldani a rajta ülő fenyegetést. Kagan mélyen felsóhajtott, végül némán bólintott. Ha most Taksony kardot rántana rá, hát nem félne tőle. Legalább átdöfné, és vége lenne mindennek, nem szakadna meg a szíve sem a reménytelen szerelemben, sem a gyászban. Nem volt kedve harchoz, talán hagyná is, hogy Taksony indulatból leölje, mint valami vágóállatot, míg neki felbődülni sem lenne ideje, csak hagyná, hogy megtörténjen. De Taksony nem tett erre utaló mozdulatot, így Kagan fáradtan leheveredett a tűz mellé, éppen szembe, nem túl közel, nem is messze. A tüzet ölelő faragott köveket nézte, rajtuk a míves turult. A nagyfejedelmi sátor minden pompának bővében volt, ahogy mindig. Odakint hirtelen felborult valami, csapkodni kezdett a szél és néhányan kiáltoztak a távolban, hogy vihar közeleg. Taksony éppen egy hosszú vassal piszkálta a tüzet, megforrósodott végét fenyegetőn felemelte.

– Mit akarsz? Lázadsz ellenem? – kérdezte egyenes beszéddel, és az izzó vasat Kagan arca elé emelte, hogy a melege majd megpörkölte a szakállát. Mennydörgés csapott át az égen odakint, mintha az megharagudott volna rájuk, és a távoli vihar fenyegetőn felmorajlott. A fejedelem hangja majdnem ilyen kíméletlen és követelőző volt, de Kagan nyugalommal pillantott fel rá. Vannak esetek, amikor a kimondott szó nem egyértelmű. A korábban ezüsttálcára odakészített boroskupáért nyúlt, hogy igyon. Bizalmas gesztusa oldotta Taksony fenyegetését. Ha bort fogad el, azt jelzi, bízik benne.

– Túl sokat csiripelnek a verebeid, nagyuram. Gyevel jó fiú, nem szítom ellened, de eljöhet a napja, hogy fejedelem legyen. Ne vedd zokon, csupán felkészítem rá, és tanítom, amire kell.

– Jól tudod, hogy Zerind és Koppány eltűnt, így Mihály lép az örökömbe. Gyevel a kisebbik fiam, talán soha nem lesz fejedelem!

– Talán. De ha mégis? Akkor jó fejedelem kell a népünknek. Augsburg óta a törzsszövetség felbomlani látszik, erős kéz kell. Művelt és pallérozott elméjű, harcos szellemű, aki nem ijed meg a heréltek intrikáitól, sem a császárok fenyegetéseitől. Ki lenne ilyen, ha nem ő?

– Ha Zerind visszatér… A fenébe is, hárman vagyunk Gyevel előtt, korai még biztatni!

– Ugyan, hagyd el ezt! Zerind és Koppány soha nem térnek haza Ottó tömlöcéből. Mindketten tudjuk, hogy ott vannak. Mindketten tudjuk, hogy jobb is így.

– Hagynád, hogy ott megrohadjanak?

– Nem. Én nem hagynám. Te hagyod.

– Ottó az Isztrosz alsó folyásáig szolgának kéri Pannóniát, szajhának, akit használhat, csak nem gondolod, hogy odaadom? – háborgott Taksony. Tekintete keményebbé vált. Kagan megengedett magának egy félmosolyt. Gyanúja szerint Taksony szándékosan szervezte így az augsburgi eseményeket, hiszen, ha Fajsz mellett megölték volna Zerindet is, meg az ifjú Koppányt, az már túl átlátszó lett volna, és elpártolnak tőle leghívebb emberei. Nem jellemző, hogy egy ütközetben épp a fejedelmi cím örökösei hulljanak el sorban, Zerind egyébként is kemény dió harcban, politikában egyaránt. Ugyanakkor épp elég, ha Ottó fogva tartja, nem is kell több. Taksony e pillanatban teszi az ártatlant, de az a két hun, akit az augsburgi csatában Konrád foglyul ejtett, fenyegetést jelentett volna Taksony hatalmára. Ő egyáltalán nem bánta, mert így nincs gondja rájuk. Ők ketten egy korábbi egyezség részei lehettek, a nagy területek kérése csak terelés. Ottó Bizánc ellen szítja a hunokat, Taksonyt is cserébe, amiért ott tartja az ellenfelét, és nem engedi ki.

Kagan nem veszítette el a nyugalmát és egyáltalán nem zavarta, hogy Taksony feszültebb a szokásosnál, hogy kijelentéseivel azt sugallja, nem elég jó fejedelem most. Nem veszi a szívére, elvégre rossz ötlet lenne a frissen megválasztott hadvezérrel összerúgni a port, ezért a fejedelem csendesen fortyogott magában, és visszatette a vasat.

– Király lesz majd? Ezt mondták a szellemek?

– Nem. A szellemek nem mondanak semmit, vagy amit mondanak, az még érthetetlen. Kérdezd nagy a táltosaidat! Én csak annyit tudok, hogy Gyevel fontos, és tőled is több türelmet érdemelne. Ha a szívedbe nézel, tudod jól, hogy igazam van.

Taksony előrébb hajolt és azt dörmögte fenyegetőn:

– Itt csak nekem van igazam!

– Tíz évvel ezelőtt a nagyfejedelem kérésére odaadtad a fiadat a rómaiaknak.

– Mert nem volt más választásom! Fajsz ezt kérte tőlem!

– Meg is fizetett érte!

– Nem szívesen engedtem el Gyevelt, te tudod a legjobban! Akkor meggyőztél, hogy szemmel tartod és jóra nevelik majd, de az évek alatt elkopik ez a hit az emberből.

– A táltosaid is ezt kérték, nemcsak Fajsz. És tartom, amit ígértem, nem változott az egyezségünk!

– Pfah! Táltosok! Ugyan, Kagan, nem hiszek én már nekik sem. Tudod, miben hiszek? Az Attila urunktól örökölt ősi kardomban, és abban, hogy az egy Öregisten irányítja azt! Az ő erejében hiszek – azzal a maga mellett fekvő míves fejedelmi szablyájára tette a kezét.

– Ennél nem is kell több, nagyuram! – azzal Kagan ismét belekortyolt a borba.

– Örülök, hogy karchán lettél, remélem, számíthatok rád itthon. A két kardban te és én testvérek vagyunk, kire számíthatnék, ha nem rád? A nyár végén Szabolcs és Kál csapatokkal vonul Szvjatoszlavhoz. A kijevi fejedelem Bizánc elleni szövetséget akar szervezni a bolgárokkal, összehangolt hadjáratokat.

Kagan tekintete lágyan futott végig a szépen elrendezett állatbőrökön, de ezennel megtorpant. Tehát Ottó követei máris munkához láttak volna?

– Bizánc ellen szövetkeztek?

– Igen.

– Ehhez nem járulok hozzá! A bolgárokkal semmiképp.

– Én már korábban jóváhagytam, ebbe nincs beleszólásod, előbb kellett volna hazagondolnod. Úgyhogy most az lesz a dolgod, hogy hazahozd a fiamat, mielőtt ez a háború elkezdődik.

Kagan fújtatott és összeszorította az ajkát dühében. Korábban kellett volna meggondolnia, hogy karchán legyen, e pillanatban bánta, hogy eddig habozott. Bizánc ellen mennek. Még ekkora ostobaságot! Hangja mégis higgadt maradt, nem engedhette meg magának, hogy tiszteletlenül felemelje.

– Ha ebbe a hadjáratba belekezdtek, akkor ez a föld itt alattunk mind a becseneké4 lesz. Feladnád legfőbb nyári szálláshelyeinket, legelőinket, hogy megtérj Pannóniába, csak mert bosszút akarsz állni Bizáncon? – majdnem hozzátette, hogy „Ottó nevében?”, de elharapta magában e szavakat, még a szándékot is. Elárulná magát.

– Nem bosszú ez. Hadjárat és zsákmány. Bizáncnak tudnia kell, hogy nincs befolyása ránk és nem tűrjük az intrikáit.

– Pedig van, még akkor is, ha te eltagadod, és nem veszel róla tudomást! Rossz lóra tettél. Légy észen, a fiadat ott tartják, nem én határozom el a sorsát, s nem fogják elengedni!

– Elég ebből! Már döntöttem. És tudod, hogy a törzsek maguk is kezdhetnek kisebb hadakozásokat. Te csak a nagy hadjáratokat fogd össze, ez a dolgod, a mi szövetségünk érdekében, és nem kell bizánciként védened a mocskos római kutyákat!

– Hun vagyok most is, nagyuram! S ellentétben veletek használom a fejem! Hamar telepedj a Tiszia mellé, ha ez elkezdődik, mert akkor itt kő kövön nem marad!

Taksony dühös arca megrándult, elnyomott egy fintort. Türtőztette magát és mély levegőt vett.

– Gondolod? Azt hittem, örülsz majd. Hogy megkéred Bánátot, menjen veled Kasztan ellen, és mehetünk a becseneket kifüstölni a kutyalyukból közös erővel.

– Erre számítottál? – nevette el magát Kagan, és megint az a furcsa érzése támadt, hogy Taksony világuralomra tör. Ezért szövetkezett volna Fajsz ellen Augsburgban, hogy ő lehessen a nagyfejedelem? Nem tudta semmivel sem bizonyítani, és tekintete ismét a férfi mellett fekvő fejedelmi szablyára siklott. Testvérek a kardban.

Attila nagykirály forgatta egykoron ezt a két szablyát, meghódította velük a világot, és most ott pihent a jobbkezesen Taksony fejedelem kézfeje. Attila király egykoron a fiaira hagyta a fegyvereit, köztük a páros szablyákat. Így szállt a kard apákról fiúkra, bizonyítva az ősi rokonságot és átörökítve az isteni erőt. Kagan vezér atyjától örökölte, és a másik, a legnagyobb, gyűrűkkel is ötvözött kard Taksony vezér oldalát díszítette. Taksony, aki vele együtt a nagy hun vezér örököse. Kagan elkomorodott, mire a fejedelem kihúzta magát.

– Bizánc nem fizet, tennünk kell valamit, Kagan!

– Máshogy kéne adóztatnunk. Bizánc túl nagy, rengeteg a tartaléka, sok pénze és embere van. Tud mihez nyúlni. Ha lassan is, mozdul, és ha mozdul, az veszélyes. A háború csak idő kérdése, azonban nem vagyunk felkészülve rá, így nem bőszíteném fel. Vannak gyengéi is, amiket kifürkészhetünk. Hatalmas az ereje és nem mindig ellenséges, amit inkább ki kellene használnunk a magunk javára. Nem biztos, hogy jó szembemenni vele, ha fizet a békéért is! Ha azt akarod, hogy mi, a sztyeppe népei egymással ellenségeskedjünk, csak vedd a fejedbe, hogy nekimész a rómaiaknak, és azon veszed észre magad, hogy mindenki kihátrál mögüled!

– Miről beszélsz? Nem értelek, épp szövetséget akarunk létrehozni a kijevivel!

– Eleget láttam ott, ismerem Bizánc sötét taktikáit. Látom, kik állnak a hadak élén, és azt mondom, alábecsülöd őket. Arról nem is szólva, hogy Bizánc intrikái nem állnak meg Theodosziusz5 falán belül. Diplomatáik, követeik mind nyájasak és szorgalmasak, s szerteszét a világban arra terelik a figyelmet, amerre akarják. Háborúznál? Hát azt súgják majd füledbe, ott az ellenség melletted, a melletted ülő fülébe pedig, hogy te vagy az. Érted már?

– Egymás ellen szítanak.

– Pontosan. Bizánc háborús taktikája, ha mód van rá, elkerülni a háborút. Látom, mi folyik ott, az odjogur töröknek is csak azért mennek neki, mert a keleti városokat már porig égették, a követeket lefejezték. Valaki benned is felszította a dühöt Bizánc iránt. Gondolkodj el, ki volt az, és óvakodj tőle, mert vesztünket kívánja, és hogy az eszével vagy az ostobaságával, az bizony édes mindegy. Én azt javaslom, most várjunk, erősödjünk meg, sokan siratják még az augsburgi vezéreket. Időre van szükségünk, a háborúhoz tartalékok és sok pénz, belső erő, szövetség és bizalom, ami nincs, ezt be kell látnod.

– A Bizánccal kötött alkuknak mindig ára van!

– Nagyobb a háborúnak.

– Miből akarsz pénzt?

– A zsold két arany, de seregünk teljes létszámára. Tudom, hogy nem sok, viszont a zsákmány is a miénk. Ezek az odjogur törökök nem túl gazdagok, bár mire a kezünkre kerülnek, összeszedik az Impérium mozdítható vagyonát a keleti határokról. Nagyjából ugyanaz, mintha magunk kifosztottuk volna. Láthatod, mindenki jönni akart, nagy a készülődés, nem kellett kérni senkit. Nem a két arany miatt jönnek, a zsákmány sokkal csábítóbb, és te is megkapod belőle a fejedelmi részt.

– Néha elbűvölsz a furfangoddal, karchán.

– A császár három aranyat fizet, húszezer hasznod lesz a hadjárat végére. Azt tartsd meg hadakozni. Hamarosan szükséged lesz rá.

– Bizánc ellen? Ottó ellen?

– Nem. Sokkal rosszabb és sokkal régebbi ellenség közeleg…

– Mondd el, mit tudsz!

– Az odjogur török menekül, de nem az arabok elől.

– Akkor mitől? – kortyolt a borba Taksony könnyedén.

– Úgy vélem, a csomától6 – mondta Kagan sötéten és halkan.

Taksonynak torkára szaladt a bor, és kiköpte oldalra, ami visszafordult a szájában. Riadtan nézett Kaganra, mindketten tudták, ez mit jelent. Végül a fejedelem elszántan azt kérdezte:

– Biztos ez?

– Igyekszem megtudni. A hadjáraton lesz rá alkalmam, hogy felmérjem, mekkora a veszély. A csoma kiszámíthatatlan, saját szememmel kell látnom.

– Ha ismét terpeszkedni kezd a sztyeppén, el kell mennünk még nyugatabbra, messze, el talán a tengerig is, túl az Isztroszon7 és túl az ősi Pannónián. A fenébe is! – sóhajtott nagyot, vállát gondterhelten leeresztette. – Igazad van, karchán, ehhez sok pénz kell és rengeteg fegyver. Nincs még itt az ideje a nagy háborúnak Bizánccal. Ha a csoma miatt nyugatra kell mennünk, ott hatalmas városok várnak ránk. Más lesz minden. Évekig tarthat bevenni egy várost, behódoltatni egy népet, térdre kényszeríteni Ottót. Ettől még a hideg is kiráz, és ha erre vezet az utunk, úgy tényleg alaposan fel kell készülnünk.

Hallgatták az esőcseppek tétova kopogását. A nagyfejedelem csendesen gondolkodott a hallottakon, és Kagan kivárta, míg jól átrágja magát ezen. Egyikük sem akarta tovább feszegetni a jövő kérdését. Noha mindketten tudták, hogy Hajnal táltos látomásai segítenek, és Kagan tud róluk, babonásan ódzkodtak erről beszélni. Taksony sosem szólt róluk egy szót sem a tarján előtt, mintha nem is létezne a híres táltosnő. Akadtak a hunok közt, akik attól féltek, ha kimondanák a nevét, megjelenne és megbüntetné őket, amiért oktalanul zavarni merték.

Az esőcseppek egyre erősebben kezdték verni a sátor tetejét apró, tompa puffanásokkal.

– Mit javasolsz?

– Amit atyám javasolt egykor a törzsszövetség létrejöttekor. Ország alapítását Pannóniában.

– Keresztények vizével a homlokunkon? De miért?

– Képzeld el, hogy a környező hatalmak ebben a keresztvízben nem ellenségeid lesznek, hanem a testvéreid. Háború nélkül ismerik el a jogodat és területeidet, hatalmadat, vagyonodat. Mintha a házadat terjesztenéd ki a határokig, kellemes szomszédokkal. Otthonná teheted Pannónia földjét, a fiaidat királyokká, s a keresztvíz segít ebben, máshogy öröklődik a hatalom a kereszt alatt, mint a sztyeppén. A csoma is könnyebben követhető letelepült népeknél, mint ahol folyton vándorolnak, vegyülnek, egyre csak messzebb, és akaratlanul is terjesztik a rossz szellemet.

– Akkor koronát kellene szereznem.

– Szerzek szentelt, keresztvizes koronát. Bizánctól. De áldás kell rá minden irányból, különben nincs értelme!

– Hűbért várnak majd érte.

– Okosabbak leszünk náluk.

– Gondolkodom a dolgon. Túl nagy változás ez.

– Kérdezd meg az embereid véleményét, meglásd, sokan örülnek majd.

– Eddig is volt otthonunk, Pannónia nem is lehet más, mint ősi fészkünk!

– Épp ideje, hogy egyszer és mindenkorra ezt mások is elismerjék. És nem élhetünk örökké abból, hogy zsákmányolunk.

– Mindig volt hazánk!

– Nézd meg Bizáncot, milyen jól él az áruiból, nem szorul zsákmányra. Megtaláljuk a módját, hogy máshogyan, de biztonságban éljünk.

– Ezen gondolkodnom kell – morogta maga elé a nagyfejedelem, és tekintete sötét ködbe borult. Erősen igyekezett, mégsem értette teljesen, mi a különbség a keresztvízzel szentelt korona és Attila kardjának hatalma között. Ez utóbbi ősibb hatalom mindennél. Minek ehhez bizánci korona?

– Pannónia a legszebb hely, amit nép álmodhat magának, hogy otthont válasszon, védelmezik a Kárpátok bércei, folyói gazdagok, földjei zsírosak, ősi népei ismernek minket, mi több, velünk egyívásúak, régóta otthonunk az. Őrizzük a világ szívét. Csak még soha nem mondtuk ki, hogy szeretjük, hogy a miénk, hogy mocsaraiban csupán mi ismerjük a legtitkosabb gázlókat. Hatalmas városokat építhetünk, olyanokat, mint Bizánc, ahol gyermekeink boldogan élhetnek, és mindenük meglesz, amit innen kívánhatunk nekik. Ha keresztény, koronázott király áll a dombon, onnantól senki sem vonja majd kétségbe, hogy Hunniában mi vagyunk otthon és senki más. Onnantól nem lesz törzsfő, aki nemet mondhat a legfőbb vezetésnek.

– És neked mi hasznod lesz ebből?

– Nekem marad a megbecsülés itt is és ott is, amellyel elégedett leszek. Csak türelmet kérek. Nemsokára a fiad is hazatérhet, ám addig ne köss Bizánc ellen szövetséget, ha valaha még viszont akarod látni őt.

– Legyen így. Időt kérek a kijevitől, azonban a bolgárok türelmetlenek.

– Tudom, hogy ennél többet most nem is ígérhetsz. – Azzal Kagan feltápászkodott a tűztől.

– Szerezz addig koronát Bizánctól, kincset még egy hun sem utasított vissza… valamire jó lesz.

– Rendben – bólintott Kagan gondterhelten, noha maga vállalta a feladatot. Ezt a szent küldetést egykoron a nagy Ónod bízta rá, s hamarosan kiderül, végre tudja-e hajtani. Egy pillanatra elérzékenyült, aztán elszántabb lett, mint valaha.

– Nem tűnsz valami lelkesnek. Ezt akartad, nem?

– Arra kérlek, ne becsüld alá azt a koronát. Nem pusztán kincs az, hanem isteni jel. Ha sikerül megszerezni, azt jelenti, égi áldással népünk tovább él majd. Ha elherdálod és nem tiszteled, eladod törten aranynak, ötvösök kezére, Pannónia testét töröd méltatlanul darabokra. Légy megfontoltabb ez ügyben, nagyuram, nem kincs az csupán, hanem az Öregisten ajándéka!

– Gyakrabban kellene beszélgetnünk – bólogatott elgondolkodva a nagyfejedelem, és ahogy felegyenesedett, látszott, hogy hajszállal magasabb, mint a szikár tarján.

– Többször eljövök majd.

– Azt hittem, hazatérsz.

– Nem lehet még, bár hamarosan eljön az az idő.

– Nem találod Iringó gyilkosának nyomait?

– Még nem.

– Furcsa alak vagy te, karchán! Az ember azt hinné, hogy gyűlölöd Bizáncot, és ami ott történt veletek, hogy legszívesebben haddal mennél nekik, mint akinek az esze is elment, ellenben te nyugalommal vársz, keresel és tűrsz. Veszélyes vagy, mégis megbízom benned.

– Az időnek is van ereje, és a gyilkosok bűnét nem mossa el semmi.

– Egy napon megtalálod azt a disznót! Testvérem vagy a kardban, szívemből kívánom neked!

– Megtalálom. Erre mérget vehetsz!

– Néha azt hiszem, jobb fejedelem lennél nálam!

Kagan tekintete furcsán villant erre. Sosem akart fejedelem lenni, hiszen a tekintély, az ősi, uralkodói szellem, mint valami varázslat, a megyeri törzs kiváltsága volt, ott öröklődött tovább idősebb fiútestvérről az öcsre, vagy az idősebb fiútestvér első fiára a fejedelmi karddal együtt. Ebből sosem volt vita, ez mindig így ment a hunok között. A nagyobb fejedelmek között szintén akadtak, akik harcosként is megállták a helyüket, ahogy Taksony is a legjobb harcosok egyike, de bizony megesett, hogy egyes ifjak kihullottak ebből a sorból, mire megörökölték volna az ősi hun rangot. Kagan szó nélkül a nagyfejedelem elé lépett. Taksony fenyegető pillantása megenyhült, némán, barátsággal fogtak kezet, hiszen testvérek a kardban. Ha most azt mondaná, nem akar fejedelem lenni, kígyónyelvű álszentnek tűnne fel. Néha a hallgatás beszédesebb. Csendes léptekkel távozott, nem bánta, ha kissé sértődöttnek tűnik, még akkor sem, amikor arcába mart a vihar dobálta esővíz.

 

2 Április.

3 Hadihajó.

4 A besenyők korabeli neve, de hívták őket kangaroknak is.

5 A konstantinápolyi nagy városfalat építő császár.

6 Csoma: a dögvész vagy más nevén a pestis korabeli hun neve.

7 Duna.